A múzeumok új hardvere
Januári, kulturális intézményekkel foglalkozó tematikánk jegyében közöljük ismét Gollob Lilla interjúját Szántó Andrással. Kétrészes interjúnk első epizódjában András nem mindennapi karrierútjának és a művészeti írással való kapcsolatának jártunk utána. Most a második könyve és annak témája, a múzeumok jövője az építészek szemszögéből kerül fókuszba.
Térjünk most rá a két interjú kötetedre. A téma mindkettő esetében átalakulóban lévő művészeti intézmények és a múzeumok jövője. Hogyan született meg a könyvek koncepciója?
A pandémia korai szakaszában, 2020 áprilisában írtam egy cikket az Artnet News-ban arról, hogy hogyan lehetne a múzeumokat lassan, óvatosan újranyitni. Ez az írás aztán hatalmas láthatóságot kapott. Én pedig rádöbbentem, hogy most jött el az ideje, hogy megvalósítsam egy régi álmomat, és a múzeumok jövőjéről szerkesszek könyvet. A lezárások miatt egyrészt hirtelen időm is lett erre a régóta halasztott projektre, másrészt a pandémia olyan éles helyzet elé állította a múzeumokat a további működésükkel kapcsolatban, amire korábban nem volt példa. Tudtuk, új fejezet kezdődik. Azt viszont még nem tudtuk, hogyan fog ez festeni a gyakorlatban. 2020 nyarát azzal töltöttem, hogy 28 meghatározó múzeumigazgatóval folytattam beszélgetéseket a világ különböző pontjairól. Az egész hihetetlenül gyorsan történt. Májusban kezdtem a munkát, augusztusban már hovatovább készen is voltam.
A végén, amikor újraolvastam az összes interjút egyfajta heuréka pillanatot éltem át. Markánsan kirajzolódott, hogy a beszélgetőpartnereim mennyivel tágabban és komplexebben értelmezik a múzeum fogalmát, mint amiről addig nekem tudomásom volt. Ezt a fajta felismerést úgy fogalmaztam meg aztán a bevezető szövegben, hogy egyfajta szoftverfrissítés történt a múzeumokban.
A könyv nagyon jól szerepelt, öröm volt látni, hogy milyen széles körben olvasták és számos nyelvre lefordították. A kiadó is szorgalmazta a folytatást. Ebből alakult az Imagining the Future of the Museums volt - 21 Conversation with Architects.
A múzeumigazgatók nagy részét a személyes ismeretségi körödből választottad. Az építészet ehhez képest egy lépéssel távolabb áll a munkásságodtól. Hogyan jött az ötlet, hogy a második kötetben építészekkel folytass beszélgetéseket?
Fiatalkoromban építész szerettem volna lenni, aztán bár szociológus és kulturális stratéga lettem, az építészet mindig is a látókörömben maradt. Én magam is írtam építészeti kritikákat, többek között az OCTOGON magazinnak is, a feleségem pedig a fenntartható építészetről írt könyvet. A személyes kötődésen túl az első kötet után úgy gondolkoztam, hogy ha megváltozik a múzeumok szoftvere, akkor ehhez új hardverre, vagyis más jellegű épületekre is szükség lesz. Emiatt döntöttem úgy, hogy a második könyvben az új hardver potenciális tervezőit, az építészeket kérdezem meg.
2022 tavaszán így újra nekiültem az interjúknak. Nem árulok el talán nagy titkot azzal kapcsolatban, hogy beigazolódott az előzetes feltételezésem: nem csak a múzeumok szoftvere, de a hardvere, a múzeumépítészet is jelentős változásokon megy keresztül – a két folyamat párhuzamosan zajlik. A kötetek formátuma és alapvető célja – egy új gondolkozásmód tükrözésé és megalapozása – azonos. A különbség, hogy az interjúalanyokat ezúttal arra is megkértük, hogy építészeti rajzokkal illusztrálják a gondolataikat.
A 21 interjúalany között nem csak széles körben ismert sztárépítészek, mint David Chipperfield, Elizabeth Diller, vagy Bjarke Ingels, hanem feltörekvő karakterek is szerepelnek. Mi alapján szelektáltad őket?
A múzeumigazgatók kiválasztásával könnyebb dolgom volt, hiszen szorosan együttműködöm ezzel a területtel. Tudtam viszont, hogy ahhoz, hogy az építészeti szcénával kapcsolatban is mélyre tudjak ásni, segítségre lesz szükségem. Olyan nagyszerű szakemberektől, barátoktól kértem tanácsot, mint Beatrice Galilee, aki a MET volt építészeti kurátora volt, Aric Chen, aki a Het Nieuwe Instituutot vezeti Rotterdamban és Hans Ulrich Obrist, a nemzetközileg jól ismert kurátor és a londoni Serpentine Gallery művészeti igazgatója.
Mindannyian abba az irányba próbáltak terelni, hogy ne csak nagy nevekre, például Renzo Pianora és Rem Kohlhaasra fókuszáljak, az ő hangjukat ugyanis már sokszor, sok helyen lehetett hallani. Azt javasolták, figyeljek inkább azokra, akik nem a ma, hanem a holnap múzeumait fogják tervezni. Így is tettem, és elégedett vagyok azokkal a fejezetekkel is, ahol egy fiatal, kevésbé közismert építész jutott szóhoz. Biztos vagyok abban, hogy közülük sokan a jövő sztárépítészei lesznek. Bár addigra valószínűleg nem is fogják őket sztárépítészeknek nevezni.
A második kötet egyik legnagyobb üzenete ugyanis az volt, hogy a pandémia utáni világban sokkal nagyobb alázatra van szükség. Kezd lejárni a hagyományos értelemben vett sztárépítészek és ikonikus épületek kora, ahogyan az az elképzelés is kezd kikopni, miszerint a múzeum legfontosabb műalkotásának magának az épületnek kell lennie.
Hogyan gondolkodik a fiatalabb építész generáció a jövőről? Melyek voltak a legmeglepőbb ötletek és perspektívák?
A könyvnek van egy laza szerkesztési íve: minél tovább jutunk, annál radikálisabb álláspontok jelennek meg a jövővel kapcsolatban. Ezek közül emelnék ki most hármat. Az első egy japán építőművész, Xu Tiantian és a Rural Museum című fejezet. Kínában épp a vidéki élet újrafelfedezése zajlik a nagy urbanizációs időszak után, ahogyan Európában is volt már erre korábban példa. Xu Tiantian az úgynevezett akupunktúrás megközelítésben hisz, a hatalmas, impozáns épületek helyett kisebb, tájba olvadó beavatkozásokban, ahol a hagyományos vidéki élet válik a múzeum témájává.Tervezett például egy tofu múzeumot, ami aktív gyárként is működik. A tofukészítés rituáléja – egyfajta kulturális örökség – egy gyönyörű, visszafogott kortárs építészeti alkotásban testesül meg.
Kabage Karanja és a Stella Mutegi, a Nairobiban működő Cave_bureau-tól szintén izgalmas álláspontot képviselnek, amiről a The Anthropocene Museum című fejezetben lehet olvasni. Irodájukat az ember legősibb lakhelyéről, a barlangokról nevezték el. Azzal foglalkoznak, hogyan lehet meglévő földalatti formációkat kulturális intézmények helyszíneként hasznosítani. Kutatásuk közben mélyen összefonódik a posztkoloniális afrikai diskurzussal, ami szintén kardinális kérdése a jövő múzeumainak.
Fontosnak tartottam azt is, hogy a könyvet a lehető legelőremutatóbb módon fejezzem be, felismerve, hogy a jövőben egyre többet fogunk digitális terekben létezni, amelyek a fizikai tereinkhez hasonlóan saját építészeti normákat hoznak létre. Liam Young nem a fizikai, hanem a digitális térben épít, és a SCI-Arc-on, egy radikális építészeti iskolában tanít Los Angeles-ben. A Digital Spaces című fejezetben arról beszélgettünk, hogy a digitális műalkotásokhoz kapcsolódó digitális terek nagy része még mindig hasonlít a fizikai terekre. Az emberek, mint több beszélgetés is utalt rá, egyelőre ragaszkodnak a térérzet konvencióihoz, nem akarnak csak úgy repkedni egy múzeumban. Egy nap talán nem lesz már erre szükségünk, ami új perspektívákat nyithat meg a digitális építészetben és a művek befogadásának élményében is.
Ezekkel az új múzeumi hardverrel kapcsolatos meglátások milyen átfedésben vannak azzal, ahogyan a múzeumigazgatók gondolkodnak? Mennyire cseng egybe a két csoport látásmódja?
Mindkét csoport esetében egy nyilvánosabb, befogadóbb és nyitottabb múzeum gondolata rajzolódik ki, ami kívül belül hatással van arra, ahogyan a kulturális intézmények jövőjéről gondolkodnak. A múzeumigazgatók és az építészek is a maguk módján kutatják azt, hogyan lehet a múzeumok hierarchikus berendezkedését újragondolni. Újragondolni úgy, hogy közben nem törlik el azt, ami érték bennük.
Hogyan lehet olyan múzeumot létrehozni, amely kevésbé sznob, miközben nem butítjuk le a tartalmát? Hogyan lehet eltávolodni a múzeumépítészet monumentalitást és ikonikusságot hajszoló egoizmusától, anélkül, hogy jelentéktelenné redukálnánk ezeket az épületeket?
Ez a dilemma egyébként nem csak a múzeumépítészetre jellemző, hanem a templomokra és koncertterekre is. Bármi is legyen a kontextus, valójában a szakmai tudás demokratikusabb, hozzáférhetőbb és egyenlőségen alapuló átformálásáról van szó, anélkül, hogy megfosztanánk a relevanciájától. Ez pedig egyszerre szervezeti és építészeti kihívás.
Lesz harmadik kötet?
Nagy örömmel tölt el, hogy már dolgozunk a harmadik kötet előkészítésén. Ezúttal egy kicsit több időt fogok magamnak hagyni rá, mert még nagyobb kihívás lesz, mint az előzőek. Remélem 2025-ben megjelenik.
Az első két kötetben nem volt magyar interjúalany, sem a múzeumigazgatók, sem az építészek oldaláról. Ha az építészeti témánál maradunk, van olyan magyar kortárs építészeti alkotás, amit fontosnak, előremutatónak tartasz?
Bár magyar interjúalany valóban nem volt egyik kötetben sem, Sou Fujimoto Magyar Zene Háza épülete kapcsán mégis megjelenik a magyar kapocs, amit volt szerencsém többször is meglátogatni. Véleményem szerint a Zene Háza az egyik legfontosabb kortárs építészeti alkotás Budapesten, amit joggal tüntettek ki különböző díjakkal világszerte. Ha ez az épület Londonban, Párizsban, vagy Berlinbe épült volna meg, akkor minden bizonnyal még nagyobb visszhangot kapna. Fujimoto lenyűgöző elme, aki az ökológiai érzékenység teljes felvállalását képviseli a japán építészet és tájépítészet ősi hagyományaira építkezve. Örülök, hogy sikerült beleszőni egy kis szálat a második könyvbe, amely kapcsolódik ahhoz az országhoz, ahol születtem.
Harmincöt év távlatában milyen a kapcsolatod Magyarországgal? Milyen szálak fűznek még ide?
Bár van kapcsolatom Magyarországgal, nem olyan mély, legalábbis szakmailag, mint lehetne. Ennek többek között az az oka, hogy jelenleg nincs sok olyan nagy volumenű projekt, ahol mérvadóan besegíthetnék. Sajnos a kulturális élet Magyarországon extrém szinten polarizált, vitatott, megosztott, és nehéz benne nyilvánosan szerepelni. Ezt fájdalmas nekem New Yorkból figyelnem, ugyan itt az Egyesült Államokban is vannak hasonló eltorzulások.
Ennek ellenére kapcsolatban állok diákokkal a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről (családomat rokoni szálak fűzik Moholy-Nagy Lászlóhoz), és néhány fiatal magyar művésszel is aktív kapcsolatot ápolok, például Nemes Mártonnal, aki a következő Velencei Képzőművészeti Biennálén fogja képviselni az országot. Korábban szerveztem két kiállítást a magyar posztavantgárd művészetről, aminek kapcsán könyveket is szerkesztettem. Szoros munkaviszonyban vagyok a szintén magyar származású, tudós-művész Barabási László Alberttel is. Tavalyelőtt Rita Ackermann-nal publikáltunk interjút, idén pedig Bozó Szabolccsal egy kiállítási katalógusban. Különösen érdekel, hogy a következő generáció hogyan alakítja a magyar művészeti jelenlétet a világban. Ahol tudok, segítek.
Eltelt harmincöt év, de Magyarország része maradt annak, aki vagyok. Időről időre visszatérek, és reménykedem, hogy például az ilyen beszélgetések is hozzájárulnak ahhoz, hogy életben maradjon ez a kapcsolat.
Szántó András | Web | Instagram
Budapestről New York magaslataira
A Szántó Andrással készült interjú első részét itt lehet elolvasni.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
