Rajcsányi Gellért, a mandiner.hu főszerkesztőjének gondolatai az építészetről.
Mindannyiunknak mást jelent az építészet: mást az építészeknek, mást a laikusoknak, mást a szakmával foglalkozó újságíróknak - akik valamilyen oknál fogva mind bölcsészek -, ahogy mást jelent a gyerekeknek, fiataloknak és időseknek is. Cikksorozatunkban körbekérdeztük az építészeti újságírás hazai képviselőit, hogy számukra mit jelent a minket körülvevő épített környezet és miért is fontos számukra az építészet.
„Az építészet az anyaművészet. Saját építészetünk nélkül nincs lelke a saját civilizációnknak.” (Frank Lloyd Wright)
Nekem az építészet? Megfagyott muzsika. Életre kelt kő. Holtában újjászülető fa. Emberi létezésünk oltalmazója. Elidegenedésünk ketrece. Hosszan lehetne sorolni és ötletelni, mi minden az építészet. És mégis, soha nem beszélünk róla eleget. Talán még maguk az építészek sem, akik hol építőipari válságidőszakok apályában vergődnek, hol a beinduló megrendelések megvalósítása után loholnak éjt nappallá, nappalt éjjé téve. Csak épp a kiegyensúlyozott elmélkedésre, a nyugodt, hátradőlős tűnődésekre és a tartalmas, építő eszmecserékre nem jut idejük. És pláne nem beszélnek eleget az építészetről a szűk szakmán túli magyar nyilvánosságban, ahogy a közoktatásban és a mindennapos családi, baráti közösségekben sem. Mindez meg is látszik a mai magyar város- és tájképeken.
Ha ma körbenézünk az országban, a legszegényebb környékektől a leggazdagabbakig szembetűnő az építészeti és városképi összhang hiánya – tisztelet az okosan gondolkodó, előre tervező, értékeket mentő és összhangot teremteni kívánó közösségeknek. A budapesti külvárosoktól az agglomeráción át a regionális építészeti hagyományaikat teljesen feladó és elpusztító falvakig, mindenfelé sok évtizednyi építészeti zsákutcával, tévelygéssel, s emellett az épített környezettel és örökséggel szembeni igénytelenséggel találkozhatunk. A 20. század politikai és társadalmi felfordulásai, a bőséges és a szűk esztendők váltakozásai kipusztították belőlünk az igényességet. Márpedig enélkül nem tudjuk megvédeni értékes örökségünket és nem tudunk fenntartható jelent és jövőt alkotni. Hol az újgazdag tobzódás, hol a szegényes sufnituning, hol a nyugatos, hol a keletes minták szolgalelkű átplántálása volt soron. És most mindez egymás mellett tenyészik és enyészik a magyar települések utcáin.
A hazai épített környezet kakofóniája, s ennek a helyzetnek a megoldatlansága és kibeszéletlensége mindannyiunk közös felelőssége.
Van tehát miről beszélni, van mit kibeszélni, van kiket összekötni: építészt az építésszel, szakértőt a laikussal, esztétát a megrendelővel, döntéshozót az urbanistával – és végül, minő vállalás: magyart a magyarral. Mert van mit egymásnak mondanunk. Nekem az építészet: kommunikáció is. Egymás között, épület és ember, ház és utcakép, város és közösség között is.
Régi magyar városképeket nézegetek. Például a századelős, nagypolgári sétatérként funkcionáló Ferencieket. Vagy ugyanebből a korból székelyföldi faluképet, élükre vasalt vályogházakkal és katonásan sorakozó virágágyásokkal. Hová tűnt ez a rendezett Magyarország? Mikor beszélünk erről? A Mandineren sok éve interjút készítettünk Tamási Miklós Fortepan-alapítóval, aki a hetvenes-nyolcvanas évek fotóin maga is észrevette a hanyatlást.
Minőségromlást láthatunk... Az biztos, hogy a ’70-es években brutálisan belenyúltak az épített környezetbe – a legkisebb falutól a fővárosig. A modernitás jegyében belevágtunk olyan programokba, melyekbe nem kellett volna... A ’70-es években elindult egyfajta véletlenszerűség, ezért készülhettek olyan fotók is, amelyekből minden kilóg, belóg, olyan doboz, ilyen cső. Egyre nehezebb olyan képet találni, amely idillikus képet tudna mutatni az emberi életről. Ez a lakásokra is áll. Az ’50-es évek közepén nem nagyon látni olyan képet, ahol rumli lenne, aztán elkezdtek az emberek olyan otthonokat fotózni, ahol teljes kupleráj van. Feltettünk egy képet, de ferdén, jön le a tapéta – ugyanez áll az emberekre is.
Az építész szakmabelieknek és mindenkinek, aki valamilyen formában a nyilvánosságban építészettel foglalkozik, a Fortepan-alapító kemény szavai megmutathatják az irányt: lépjünk fel a szellemi és épített környezeti kupi ellen, számoljuk fel a rumlit!
A szerző a Mandiner.hu főszerkesztője, a Média Építészeti Díja és a Pulszky-társaság Év Kiállítása díjának zsűritagja.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
