A 150. születésnapját ünneplő főváros köszöntése
Budapestet köszöntő sorozatunkban Balázs Mihály DLA Kossuth-, Ybl Miklós-díjas és Prima Primissima díjas építész, egyetemi tanár, a BME Középülettervezési Tanszékének volt tanszékvezetője osztja meg gondolatait a fővárosról. Hogyan látja egy nem budapesti születésű, pályáját itt folytató, a gyakorlati feladatokhoz, építészeti tervezéshez mély elméleti megalapozottsággal közelítő tervező Budapestet, mit talál benne értéknek, és mit hiányol?
Közel áll hozzám a város páratlanul emberi léptéke, jó-értelmű belső feszültsége, dinamikája.
Milyen kedvenc, vagy meghatározó élménye van a fővárossal kapcsolatban?
Közel ötven éve itt élek, mégis, a kisgyerekkori élményeim a legerősebbek. Első „emlékem” egy aszfalt-darab, erről már írtam régebben, és ezt most akkor itt is megosztom:
Nagyszüleim tanyájának udvarán, a konyhaajtó előtt, gondosan a homokba ágyazva néhány tenyérnyi méretű rejtélyes, sötétszürke idegen tárgy lapult. Dédapám dobhatta a szekérderékba és hozhatta magával a repedezett szélű bontott aszfaltdarabot, visszaindulván a pestszentlőrinci piacról. Lábtörlő gyanánt szolgált – a parasztember abból épít, amit maga körül talál. Tikkasztó nyári hőségben forróbban izzott a homoknál és nekem, aki a frissen sült házikenyér meg a hűs aludttej finom illatához szoktam, feltűnően büdös szagot árasztott. Nem voltunk barátságban egymással, hacsak lehetett elkerültem vagy átugrottam. Anélkül hogy tudatában lettem volna, a város egy darabkája hevert a lábam előtt.
Tiszta időben a felső-hernádi tanyavilág homokdombjairól halványan, mégis jól kivehetően feltűnt a budai hegyek kontúrja. „Ott van pest” – mondta vágyakozón nagyanyám, aki csak kevésszer jutott el oda... A „pest” szó akkor nekem még nem is várost, csupán egy ismeretlen távoli helyet jelentett.
Szent István ünnepét este a Kesepereg csúcsán ücsörögve zártuk, reménykedve, hogy valamit elcsippentünk a távoli tűzijáték foszladozó fényeiből. Egy kis „pesti” fényajándékra vártunk. Mifelénk régebben minden helynek volt neve, ilyen volt a Bikahegy és a Kesepereg is. Előbbi egy alig háromembernyi magas homokdomb valójában, de ez a Felső-Homokhátságon már hegynek számít. A Kesepereg a pergő szemcsés futóhomokról kapa a nevét. Ma már csak kevesek emlékeznek ezekre a varázslatos helynevekre.
Mik a kedvenc épületei, helyei Budapesten?
Két évvel ezelőtt egy előadásra kértek fel, aminek témája a víz és építészet volt. Akkor fogalmaztam meg az alábbi gondolatokat:
Budapest és a Duna viszonyában van valami alig észrevehető misztikus vonás. A városhoz érve – akár egy győzelmi jelet küldő repülő – a folyó finom „billegtetésbe” kezd, sodorvonalának kecses „S” betűt mímelő változásával üdvözli a várost. Lassít és figyel, mielőtt szélesen elterülve útját az Alföld peremén folytatja. A kettős kanyarulat körül a partokon három, a hely identitását szimbolikus elem sűrűsödik. A folyó konvex (domború) partján az Országház, a konkáv (homorú) parton a Várhegy áll, az inflexiós pontban a Gellérthegy magasodik. Középpontban egy negyedik szimbolikus elem, a Lánchíd ível át elegánsan a folyón. Ez a sajátos lépték-arány-ritmus kombináció egyedülállóan szép városképet, harmóniát eredményez. A Margit-híd pereméről délre tekintve azt hihetjük, mintha megállt volna, tóvá szélesedett volna a folyó. A látványt lezáró Gellérthegy előterében koherens HELY keletkezett. A lineáris és centrális jelleg keveredése fokozott figyelemre késztet. Itt állva a fizikai környezethez fűződő érzelmeink és a szimbólumokhoz való kötődésünk együttese erősíti éntudatunkat, önazonosságunkat.
Hogyan látja a főváros jövőjét a jubileumi évforduló kapcsán? Mi szorul ön szerint sürgős fejlesztésre, átalakításra?
Budapest legszebb és legjobb adottságú városok egyike azok közül, amit akárcsak képekről is ismerek. Sok értéke mellett ma ez a város mégis politikai, ideológiai csatározások színhelye. Ahelyett hogy az egységet képviselné különállást mutat, inkább a megosztottság jelképe, gyakran szélsőséges megnyilvánulások terepe.
Egyszerre van itt jelen a dicső múlt idézése és az idegen minták követése, a város, benne az építészet mintha nem tudna megszólalni a saját nyelvén!
Persze mondhatnánk hogy a sokféleség jó, de ez nem valódi diverzitás! Nehéz szembesülni ezzel a képpel. A belvárosi utcák, közterek bántóan koszosak, sok helyen elhanyagoltak, gazdátlanok. A városból kivezető utakat szegélyező tekintélyes szemétkupacokat is jó lenne árnyas fasorokra cserélni... Sürgős „fejlesztésre" tehát szemléletünk szorulna, fel kellene adnunk a követő magatartást – legyen az a saját múltunk vagy idegen minták – és megtalálni önmagunkat. Észre kellene vennünk, hogy Budapest nem csak fizikai hanem szellemi környezet is, teli emberekkel, érzelmekkel, emlékekkel és jövőbe mutató vágyakkal. Jó volna erősítenünk tudatunkban azt is, hogy a város csak a territóriumával – a főváros az országgal – együtt értelmezhető! Egy talán első látásra idejétmúlt, mégis megfontolásra érdemes gondolatot idézek erről.
„A vidéki-városi vitát, ami tulajdonképpen Pest és az ország vitája, szívem szerint azzal toldanám meg, hogy Pestben a vidékiessége nem tetszik; hogy olyan fájdalmasan provinciális. Attól, amit utánoz, amivel egy sorban tudja magát, riasztóan elmaradt. Majdnem azt írtam, hogy balkáni. Nem balkáni; jelzőjét északabbra kell keresnünk. Ha szelleme metropoliszi, olyasformán az, mint Lodzé vagy Lembergé. Blaha Lujza nagy kultúrtevékenysége óta természetesen sokat szívott föl magába az országból is, de azért még nincs annyira magyar, mint amennyire Varsó lengyel, amihez először akartam hasonlítani. Mindennek megvan a súlyos történelmi oka; megállapításunk nem elítélés, hanem csupán megállapítás. Ezt azonban meg kell tennünk, épp a javítás érdekében.” (Illyés Gyula, naplójegyzet, 1942.)
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
