Családi ház Szemlőhegyen
Évek óta közlekedem naponta kétszer a Zöldmál és Szemlőhegy között futó útszakaszon, így szinte az első pillanattól végigkísérhettem egy különös épület átalakulásának folyamatát. Sajtos Gáborék nemrégiben elkészült családi háza fordulatokban gazdag építéstörténettel szolgál, aminek végeredménye egyszerre zavarba ejtő és lenyűgöző.
Szívszorongató érzés manapság a budai hegyvidék utcáit járni. Talán az ingatlanárak elszállása, az egyszerűsített engedélyezési eljárás, valamint a lazuló építészeti értékvédelem okán tucatjával látni a jobb környékeken, hogy az egyszerű, kisebb alapterületű, régi, némelykor lelakott, viseltes zöldövezeti családi házak, villák válnak napok alatt a földdel egyenlővé. Értékes telkükön kisvártatva unalmas, többszintes, négy-hatlakásos társasház építésébe kezd az esztétikumra, épített örökségre, építészeti minőségre érzéketlen ingatlanos. Mondhatni, hogy nincs itt semmi látnivaló: mindig is így működött a város. Lakni, jól lakni, jóllakni kell, sőt életcél.
Éppen ezért volt bennem némi szorongás, amikor munkába járásom mindennapi útvonalán újabb régi villa nagyarányú bontásához láttak hozzá az építőiparosok. Mivel ez az épület az út szintje felett hét méterrel áll, ahol az előkert keskenysége okán szinte egy meredély szélén egyensúlyozó, billegő házat látni, ezért a kivitelezés minden szakasza a közlekedők szeme előtt zajlott. A bontás haladós része után pár falcsonk maradt, amit hatalmas földmunka kísért az előkert rézsűjében. Rosszkedvűvé tett a folyamat, így eszembe se jutott utánajárni, hogy kicsoda, mit is tervez itt felépíteni. Teltek-múltak a hónapok. A bontás és földtúrás lassan építésbe fordult át. Majd felálltak a falazatok, amiken figyelemreméltó kiosztásban jelentek meg az ablakáttörések, illetve később a tetőzet érdekesen megtört vonalú idomban zárta le az épület kontúrját.
  |
Talán ez volt az a fázis, amikor utánanéztem a tervező személyének, és a reménytelenség végleg optimizmusba fordult át. A Sagra Architects szinte minden publikálható munkáját közölte lapunk az elmúlt években. Sajtos Gáborék a szandaszöllősi református közösségi házzal (OCTOGON 2013/1), vagy a Szent György-hegyi prés- és vincellérház felújításával (OCTOGON 2013/5), illetve legutóbb a Pitypang óvodával (OCTOGON 2018/3) is bizonyították, hogy a következetesen és elegánsan használnak egy geometrikus gyökerű, visszafogott gesztusrendszerű, tiszta szavú formanyelvet, ami lassacskán védjegyükké válik. Ez a tisztaság és visszafogottság, ami különös meggyőzőerővel és kisugárzással bír.
Különös belső ritmusú zárt és nyitott felületeik, a téri belső helyzetekből, a belsőépítészetből következő finom szögtöréseik, síkjaik magabiztosságot sugároznak. Jó, összeszedett házaik a kis lépték mestereivé avatta őket, noha sikeres középület tervezési pályázatok is vannak a hátuk mögött.
A végeredmény felől nézve nincs ez másképpen legújabb családi házukkal sem, bár egy később elemzendő dramaturgiai „csavar” még hátra van a történetben. Eredetileg egy 1850 körül épült, de nagyon sokszor átépült, nem védett, szinte a felismerhetetlenségig torzult, alápincézett, rossz műszaki állapotú ház állt itt, több szakaszon hiányzó alapozással. Noha a megbízók itt laktak már korábban is, végül a bontás és radikális átépítés mellett döntöttek úgy, hogy a két lakószint alá, a bővítés vonalába pinceszint, illetve egy utcavonalig előrehúzva, belső lépcsővel összekötve garázs is felépült a hét méter magas rézsűben. Az utca felé zártabb, ugyanakkor panorámával rendelkező főhomlokzattal átellenben egy – üvegfalakkal a kertre nagyobb felületeken nyitott – homlokzati szakaszt szerkesztettek ki az építészek. A párkányok, hangsúlyos keretek, ereszvonal nélküli homlokzat elegáns visszafogottsága a belső terek rendszerében, visszafogott méretében, tiszta kapcsolataiban, illetve „fénymosta” fehér síkjaiban köszön vissza.
  |
Érthető, jól olvasható, élhető építészet ez, de… most jön a csavar! Ha az elmúlt százötven év eltorzította, menthetetlenül megette az eredeti házat, akkor mit is látunk az új ház délnyugati sarkán átfordulni? Mi is az a romantikus homlokzati szakaszocska, miféle posztmodern geg, intertextuális idézet, mi ez a „zavar a térben”?
Mire és miért is mászik rá anyaghasználatban, textúrában az új ház egy rekonstruált, ugyanakkor átiratnak ható falrészre? Hiába a rutin és a mindenre ideológiát kreáló belső késztetése e sorok írójának, hónapok alatt sem találtam meggyőző indokot. Felhívtam tehát az építészt. A válasz meglepő és meggyőző volt. Nincs itt ugyanis semmiféle stílusprovokációról, építészetelméleti bravúrról szó. Egész egyszerűen a régi házban itt lakó megbízók érezték azt, hogy az új születésével nem tudják feltétlen elengedni a régit. Mint egy régesrég eltávozott rokonról, meg akartak őrizni egy emléket. Kopott pianínót, sötét olajportrét, rozsdás habverőt, könyvtárnyi könyvet, övcsatot. Felvillantani az új ház eredetmítoszából, a régi múltjából, az új születéséből, egy család magánmitológiájából valamit. Lírai gondolat. Szívmelengető ötlet. Így a régi ház, ez a rég elmúlt budai szeglet velük él tovább, az új nemzedék, az új ház, szerves kapcsolatban a múlttal, gyorsan hazatalál.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON Magazin 2019/2. 150. számában.
Adatok
Építész: Sajtos Gábor DLA, Grand Gabriella, Páll András, Hinterauer Márk, Lukácsi Nóra (SAGRA Építész Kft.)
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
