Az örökségvédelem ma talán még sokszínűbb is, mint régen – de közösen tartozunk érte felelősséggel.
"Vilnius, Varsó, Poznan, Riga, Drezda, Berlin – hosszan sorolhatnánk azokat a régiós városokat, ahol Magyarországhoz hasonlóan, az egyszerű szimulációtól a kritikai rekonstrukcióig terjedő skálán, tégláról téglára építik vissza a múltat. A kizökkent világ helyreállítása – erős indok, többnyire, bár mint gondolati konstrukció a tényezők folyamatos változásával mind nehezebben indokolható. Értem én, hogy a kortársat ma nem értjük, a jövő félelmetes, a haladás meg nehezen tolerálható. De valódi kreativitás abból születik, ha egy építész bátran és szabadon nyúlhat az adottságokhoz. Ha a múlt és változásai ugyanolyan szerves részévé válhatnak az épületnek, mint az eredeti tervező víziója vagy mai utódjának ideái. Műemléket nem magunknak építünk." - Kovács Dániel (kurátor, művészettörténész, a 2019/1 lapszámunk vendégszerkesztője) elemzése a magyar örökségvédelem jelenlegi helyzetéről.
Látszólag, csak a médiából tájékozódva, kulturális és épített örökségünk kezelését tekintve is két Magyarország létezik. Noha hajlamosak vagyunk arra, hogy mindent a politikának rendeljünk alá, házat nem szekértábornak építünk – és nem is nekik újítunk fel. Függetlenül attól, milyen sebességgel, milyen kivitelezővel, kinek a használatára vagy épp milyen politikai üzenettel készül el egy műemléki rekonstrukció, az eredménye velünk marad akkor is, amikor a szalagátvágó mosolya már rég a múlt homályába veszett.
Szabályozóként és első számú beruházóként a hazai örökségvédelem meghatározó szereplője az állam – ez a szerep azonban az elmúlt években jelentősen átalakult. A szinte kizárólag uniós forrásokra építő, sok szempontból kritizálható, de megbízható eredményeket hozó gyakorlatba a 2010-ben megválasztott kormány új rendszert igyekezett vinni. Szimbólumértékű beruházásai: a Parlament külső rekonstrukciójának befejezése, a budai királyi palota és környezetének helyreállítását megcélzó Hauszmann Terv, a minisztériumok és a kormányfői hivatal Várba költöztetése nem egy esetben önmagukon túlmutató értékeket tudtak létrehozni. A Kossuth tér okos átalakítása (nem számítva az 1944 előtti képzőművészeti arculat érthetetlen visszaállítását) az élhető közterek irányába tett, hatalmas lépés.
A Várkert Bazárnál Potzner Ferenc és Dévényi Tamás újfent bizonyította párosuk felülmúlhatatlan minőségi tudását. Vitatható és vitatott, de szakmailag izgalmas eredményekkel kecsegtet az Operaház felújítása és kapcsolódó projektjei, az Erkel Színház és az Eiffel Műhelyház, valamint a Liget Budapest, a Szépművészeti Múzeum rekonstrukciójával, a Közlekedési Múzeum eredeti épületének visszaépítésével és az ebből kinőtt barnamezős beruházással, a Vajdahunyad vára és az Olof Palme ház felújításával. Ezek mellett állami és saját vagyonból fogott nagy léptékű beruházásokba a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Nemzeti Bank; előbbihez a Pesti Vigadó, a zugligeti Hild-villa, valamint az Andrássy úti Schanzer- és Freund-villák felújítása, utóbbihoz a régi budai városháza és a Lónyay-Hatvany-villa félkészen átvett rekonstrukciója mellett többek közt a Széll Kálmán téri Postapalota projektje kötődik. A Nemzeti Örökség Intézete koordinálásával megindult a régóta pusztuló Salgótarjáni úti zsidó temető rehabilitációja is.
A nagyberuházásokból korábban kimaradt fővárosra fókuszáló fenti projektek mellett 2015-ben elindult a környező országok magyar vonatkozású, elsősorban egyházi emlékeinek felújítását támogató Rómer Flóris Terv, valamint a 39 helyszínt érintő Nemzeti Vár- és Kastélyprogram, 2018-ban pedig a tájházaknak szóló Népi Építészeti Program.
Megkezdődött a szentendrei skanzen erdélyi tájegységének fejlesztése, állami beruházásban újult meg (kívülről) a szegedi, és kívül-belül a szabadkai zsinagóga, és zajlik a Rumbach Sebestyén utcai, Otto Wagner tervezte épület helyreállítása. A vidéki fejlesztések közül kiemelkedik a kilenc műemléket érintő Kőszeg-KRAFT program, a soproni Várkerület rehabilitációja, a szegedi Dóm helyreállítása vagy a füzéri és a diósgyőri várak visszaépítései – itt már tényleg csak néhány fontos példát hordva együvé. Az örökségvédelem a mindennapjainkat érintő üggyé vált. Hallunk róla a tévében, olvasunk az interneten, akár még találkozhattunk is az eredményeivel: a füzéri várba a felújítást követő másfél év alatt száznyolcvanezren látogattak el.
Az építőipar támogatására fókuszáló „nemzeti tervgazdálkodásnak” azonban van egy másik oldala is – a megszokott, horizontális jellegű adminisztráció helyett pontszerű, vertikális, direkt és személyes beavatkozásokon alapuló döntéshozatal. Ez az intézményrendszer többszöri átalakítását eredményezte, ami múlt októberben a még meglévő minisztériumi műemlékes gárda többségének elbocsátásával tetőzött. Akadozik az a tanácsadó-szakértő tevékenység, amelyet a központi szervezetek a műemléki beruházások kapcsán láttak el évtizedek óta. Lelassult, sőt, az utóbbi években megállt a védetté nyilvánítás, befagytak a publikációk, a dokumentálás, a feldolgozás. Követhetetlenné vált a szakma idén 62 éves folyóirata, a Műemlékvédelem megjelenése. Megtorpant a 20. század emlékeinek feldolgozása, amivel egyébként is elmaradásban vagyunk – pedig itt a legnagyobb a veszély az oktalan pusztításra. A láthatatlanná vált intézményrendszer túlmutat az aktuális problémán és az egész új struktúra maradandóságát kérdőjelezi meg: nem csupán a párbeszéd és közös, nyilvános gondolkodás hiányzik az égető szakmai kérdésekről, de tehetetlenek vagy rettegve hallgatásra ítéltettek azok az intézmények, szervezetek is, amelyek ezt koordinálhatnák. Állatorvosi lónak ott az Iparművészeti Múzeum: eredményes építészeti tervpályázatát egyszer csak kormányhatározat írta felül, mellőzve minden szakmai fórumot és nyilvános egyeztetést.
Ez a helyzet a korábbinál jóval nagyobb, a személyes véleménytől szinte független, kollektív felelősséget ró a civilekre – azaz mindannyiunkra.
Minden egyes, saját eszközeivel a közös természeti és kulturális örökségünkért értelmes módon kiálló polgár elismerést és bátorítást érdemel, legyen szó a Ligetvédőkről, az Óvásról vagy a Magyar Patrióták Közösségéről. Igen, akkor is, ha egyébként céljaikkal nem feltétlenül értenénk egyet, pusztán azért, mert ez természetes velejárója egy normális társadalomnak. Óvatosan ugyan, de mintha az építész-régész-műemlékes szakma is bátorodna: erről tanúskodnak a budapesti Lechner Tudásközpont Központ és a FUGA programjai, köztük a Régi Épületek Kutatóinak Egyesülete értékes előadás-sorozatával. A széleskörű összefogást azonban akadályozza az átpolitizált közhangulat; a közös értékrend árkai már-már áthidalhatatlannak tűnnek.
Az állami tiltófák kigyomlálásával a civil öntudatot egy másik folyamat is mind fontosabbá teszi. Különösen Budapest turisztikai vonzerejének növekedése kapcsán mind érzékelhetőbb a magánbefektetők súlyának változása is. A fővárosban gombamód szaporodnak a szolgáltató szektorhoz kapcsolódó beruházások. Jelenleg is zajlik a Párisi Udvar, a két Klotild-palota, a Petőfi Sándor utcai egykori Főposta, az Andrássy úti egykori Balettintézet átépítése szállodává.
Mivel az állam zsebe nem feneketlen, a magántőke bevonása ezekben a helyzetekben természetes és elkerülhetetlen – még úgy is, ha korábban publikus terek látják ennek kárát.
A Párisi Udvar fantasztikus passzázsa a jövőben szállodai lobbivá lesz, így a nyilvános hozzáférés, ahogyan a Gresham-palota esetében is, óhatatlanul szűkül majd. A látszólag koordinálatlan bontások, például a Dorottya utca Medgyaszay István tervezte lakóházának lecserélése egy generikus hoteltömbbel, fenyegető előjelként tornyosulnak.
  |
A 2008-as válságot követő, sokéves visszaesés és a kétarcú politikai intézkedések nem várt következménnyel is jártak. A jelenlegi, sokkal kevésbé kontrollált helyzetben nagyobb az esélye egy, az elmúlt időszakban felfutott, progresszív építészgenerációnak a munkaszerzésre – akár az állami beruházásoknál is. Ennek eredményeit láthatjuk a régi budai városháza, a szegedi dóm, a gyulai kastély esetében – és néhány épületnél ebben a lapszámban. De akadnak olyan projektek, ahol a mára mesterkorba ért generáció tagjai teljesítenek tisztesen, és előfordul az is, hogy jóakaratú polgárok vállalnak önként értékmentő szerepet. Az építész tiszte mindenütt más és más. A kialakuló pluralitás jól lemérhető a fertődi Esterházy-kastélyon, ahol az elmúlt két évtizedben született neobarokk replika-enteriőr, a trendekhez igazodó kritikai rekonstrukció és vadonatúj, nemzetközi színvonalú kortárs belső is. Az utóbbit szerettük volna bemutatni ebben a lapszámban – de nem kaptunk rá engedélyt. Más beruházások csúsznak, vagy egyszerűen csak a közeljövőben készülnek el.
Ezzel együtt talán nyilvánvaló egyébként egyszerű tanulságunk: van örökségvédelem ma Magyarországon, talán még sokszínűbb is, mint régen – de közösen tartozunk érte felelősséggel.
A cikk megjelent az Octogon Magazin 2019/149. lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
