Posztstadion stádium kiállítás a FUGA-ban.
Péntek délutánig még látogatható a poszt-stadion-stádium című kiállítás a FUGA alagsorában lévő Janáky István teremben. A koncepció szerint a stadionépítés itthon és világszerte is „számos betonkráterhez vezetett, az ezekben tárgyiasult üresség a pandémia folytán különösen hangsúlyossá vált”. Hogyan lehet tehát új funkciót találni ezeknek a gigantikus létesítményeknek, lehet-e egy stadion sportesemény és koncert mellett „a meditáció, az elvonulás és a töprengés” helyszíne? A kiállítás a kreatív ötletpályázat kiválasztott pályaműveit mutatja be, míg mi a cikkünkben Mélyi József nyitóbeszédét közöljük.
Csomay Zsófia építész, a zsűri elnöke
Nemes Z. Márió esztéta
Tillmann J. A. filozófus
Peták Dénes kurátor
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A stadionról semmi sem jut az eszembe. Jutott eszembe Kákánia legnagyobb kritikusáról, Karl Krausról, akit senki sem értett meg, amikor azt írta, hogy semmi sem jut eszébe Hitlerről. Pedig talán tényleg inkább hallgatni kéne. De nem lehet, mert már itt is a jövő, s itt ez a sok szép zöld stadion. Vagy nem is zöld a stadion, csak az emlékezetemben. Furcsa, hogy a stadionpályázat művei a jövőt vetítik előre, nekem meg csak a múlt jut róluk eszembe.
1913-ban, amikor ezen a helyen még Osztrák-Magyar Monarchia volt, a magyarok közül néhányan nekiveselkedtek, hogy Magyar Stadiont építsenek, amely az 1920-as olimpia megrendezésére szolgálhat. „Fegyverkezzünk az olimpiászra” – így szólt a cím a Sporthírlapban, amelyben beszámoltak róla, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság két elnöke az uralkodónál járt a magyar stadion ügyében. „Csak akkor remélhetjük azt, hogy 1920-ban Budapestet bízzák meg az olympiász rendezésével, ha egy már készen álló, vagy legalább épülő stadionra hivatkozhat a szinte késhegyre menő vetélkedésben a magyar sport. De még a készen álló magyar stadion sem elég szószóló, ha ellenünk dolgozik – (Brüsszel) Ausztria.” De hol építsük fel a Magyar Stadiont? – szólt a kérdés. „Ott ahol elegendő helyünk van olyan Stadiont emelni, amelyben az összes sportversenyt megrendezhetjük, s hova a legnagyobb nézőközönség is kényelmesen eljuthat, s a hol megfelelő keret ad díszt a Stadionnak.” Ezek a helyek, a különböző vélemények összegzése nyomán, sorrendben: Városliget, Margitsziget, Népliget. Csupa liget, csupa zöld, ami keretként „díszt ad a stadionnak”, valamint még a Vérmező, Lágymányos (a Kopaszi-gát környéke), illetve a Római-part.
„Hogy milyen építészeti stílusban építsük a Stadiont, azt bajos előre elhatározni. A történelem az ó-görög komoly stílust kívánja” – mondotta Mattyók Aladár mérnök, az FTC pálya invenciózus megalkotója. Egy másik szaktekintély szerint „ha tudunk, építsünk olyan Stadiont, amelybe beleadtuk magyaros lelkesedésünket, amibe beleöntöttük a magyar géniuszunk minden nemességét, méltóságát. Szóval ha tudunk, építsünk építészetileg is magyar Stadiont. De ennek megjelenésében komolynak és imponálónak kell lenni, különben maradjunk a klasszikus stílusnál.”
De ne csak az olimpiára készüljünk, legyenek még távolabbi céljaink, építsünk diákvárost a városnyi diáknak. „Adjunk a Stadionban otthont a főiskolai ifjúságnak. Legyen az az övé. Az övé amit nem vesznek el tőle. Erős vár legyen az, melyet a sovinizmus becsületes szellője leng át, ahol az ifjúság megtanulja becsülni a szabad levegőt és egymást. A gerinces Magyarország legyen az ábrándunk. E jelszót írjuk a Stadion homlokzatára.” – mondotta Kelemen Kornél doktor, az Úszószövetség kormánybiztosa.
Aztán nem került fel semmi sem a homlokzatra, mert jött a háború. 1917-ben a Margitszigeten megnyílt „a park-övezte fák közé varázsolt hadikiállítás, a melynek tíz látványossággal gazdag épülete a harctéri építőművészét szempontjából is ritka gyönyörűséget nyújt.” Hogy a Margitszigeten és máshol nem épült fel a stadion, azzal tulajdonképpen jól jártunk, ezt állapította meg Mattyók mérnök 1919-ben, amikor a Vérmezőre tervezett helyszínről beszélt: „És most nem tudnánk, mit csináljunk vele, tovább építsük-e vagy lebontsuk, mert most már talán rájönnének az akkori illetékesek is, hogy egy ilyen monumentális épületnek, mint a Stadion, nem egy lyukat kell kijelölni, ahol a háttér egy rettenetes módon beépített várhegyoldal, ahol se fa, se bokor, se víz a környéken nincs, se megfelelő eszközök a tömegek szállítására nem állanak rendelkezésre.” (A jámbor mérnöknek az 1919-es kommunista felfordulás idején persze nem juthatott eszébe, hogy akár az egész várhegyoldalt arrébb lehetne mozdítani, legalább egy évszázaddal visszafelé.)
Persze közben a ravasz osztrákok sem tétlenkedtek, hiszen nekik is jól jött volna egy stadion Bécsben. Ők is egy ligetes részt néztek ki maguknak, a Pratert, úgy látszik, errefelé ez a tradíció. De nekik is beütött a háború, és kellett a Prater más célokra. Például 1916-ban és a következő évben a nagy és látványos hadikiállításra, amely olyan volt, mint egy igazi világkiállítás. Ennek keretében bemutatták a központi hatalmak fegyverzetét, a zsákmányolt tárgyakat, valamint a háborús tematikájú művészeti és irodalmi alkotásokat. Egy a helyszínen megépített lövészárok-rendszerben hadijátékok rendezésére is alkalom nyílt. Az egyenruhák előállítását a helyszínen berendezett varrodában tekinthették meg az érdeklődők a textiltől a gomblyukvarrásig. Az elkészült ruhákat még helyben ki is vasalták. Komoly attrakció volt a vállapszövő gép működtetése. A nagyobb kiállításegységek között szerepelt a hadisírok részlege, a sebesültek és szanitécek sajátos világa, és a hadifoglyok diorámákkal illusztrált élete. Dr. Rudolf Pöch professzor antropológiai mérései nyomán gipszmaszkok készültek az „orosz faj érdekes típusairól”. Az esti szórakozásról 760 fős mozi és 1360 fős színház gondoskodott, s folyamatosan működött a gulyáságyú.
Maga Karl Kraus is meglátogatta az eseményt, ahol különösen egy félkarú emberekből alakított zenekar játéka keltette fel a figyelmét. Az emberiség végnapjai írója így foglalta össze élményeit: „A kiállított háború! Inkább egy békekiállítást látogatnék, amelyen azonban semmi mást nem lehetne látni, mint felaggatott háborús nyerészkedőket, a pénzháború nyerteseit (…) A legeslegiszonytatóbb bemutatón a protézis-zenekar – milyen ragyogó ötlet juthat még az antiemberiség eszébe? – műsorát kellett volna megtekintenem, s hervasztó kontrasztként azoknak a művészeknek a gyülekezetét, akik akkor is rossz festőkké váltak volna, ha karok nélkül jöttek volna a világra. Milyen megnevezhetetlen itt minden, ha elképzeljük, hogy mindez kiállítható.”
1918 májusában a stadion helyett még mindig újabb kiállításra használták fel a Prater területét, de ekkor már, a végnapokban a pótszereket és a helyettesítő eszközöket mutatták be. A kiállítás elsősorban olyan területekre koncentrált, amelyek a háborús mindennapokban már rég pótszerekre szorultak. Élelmiszerek, háztartás, ruházkodás, cipőpótlék, ezek voltak a kiállítás csomópontjai, a báránygyapjúból nyert zsír, a hamis szappan, a papírszövet domináltak. Kiállítási tárgy volt a városok környékén gyűjthető gomba, a sok mindenre felhasználható gesztenye, a pótkávé, a póthús, a póttea, a pótdohány. Kiderült, hogy az állatokat a cukorgyártás hulladékaival is lehet etetni, gyermekruha pedig akár kutyaszőrből is készíthető. A gumipótlékoknak hangzatos új nevet adtak: futurit, gummoid vagy gummon; a juvelit felhasználásával az elefántcsontot és a korallt is lehetett utánozni.
Ekkoriban, azaz 1918-ban persze már a Prater is inkább a közösségi vagy egyéni zöldségtermesztés helyszíne volt, nagy vitákkal, hogy vajon melyik típusú kert lenne a leghasznosabb: a szegénykert, a munkáskert vagy az invalidusok kertje. Minderről kiállítást is rendeztek 1919-ben a bécsi Rathaus udvarán. Aztán a ligetes szórakoztatóközpont lassan visszanyerte a formáját, 1928-ra pedig fel is épült benne a stadion. Budapesten bezzeg csak nem akart megépülni a Magyar Stadion. Még 1937-ben is így írt az Ország-Világ: „Bár készen állana a stadionunk, akkor nem kellene a fejünket törni, hol helyezzük el az eucharisztikus kongresszus százezres tömegeit”. Aztán később mégiscsak lett minden: világkiállítás, világkongresszus, nép- majd világstadion, még háború is volt megint, csak olimpia nem lett. De valószínűleg tényleg csak az történhet meg, ami már megtörtént egyszer. Hogy is mondta a halhatatlan Vladimir Nabokov? „A jövő nem más, mint a megfordított múlt”.
A kiállítást megnyitom.
Fejléckép: Pólya Zsombor - Koncentrált Figyelem. A nagyobb képekért és a szerzőkért kattintson a galériára!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
