Interjúnkat közöljük a 111-es, 2014/3-as lapszámunkból Wachsler Tamással (1965-2025), a Steindl Imre Program egykori igazgatójával, aki az interjú fotóit is készítette.
Torma Tamás: Volt-e olyan előzetes elképzelésed, amihez mindenképpen ragaszkodni akartál ebben a rendkívül bonyolult, sok egyeztetést követelő helyzetben?
Wachsler Tamás: Ha azt mondom, nem volt vízióm…?
Egy idő után csak volt?
Egyszerűen csak próbáltam nyitott maradni. Nem vagyok tervező, továbbá a legalapvetőbb döntéseket sem én hozom, így az volt az alapállásom: próbáljunk minél több akadályt eltakarítani az útból. Volt egy csomó körülmény, amit mindenki megváltoztathatatlannak gondolt, aki korábban a Kossuth térrel foglalkozott.
 Fotó: Wachsler Tamás Fotó: Wachsler Tamás |
Például?
Például a villamos nyomvonala, a földalatti központi vízvezeték nyomvonala, aztán, hogy az egész térről beszélhetünk-e vagy nem, át lehet-e törni a Parlament falát vagy nem, hozzá lehet-e csapni a rakpartot a megnövekedő sétányhoz vagy nem – ezeket és még sok mást korábban mind megváltoztathatatlan peremfeltételnek tekintették. Bár a megvalósult terv nem független a 2007-ben, az első tervpályázaton nyertes s73 terveitől – itt is ők voltak a tájépítészek a KÖZTI alvállalkozójaként –, de az akkori terv például csak szorosan a térről szólt, az is csak a villamospálya vonalán belül, és csak később egészült ki egy mélygarázs és a Látogatóközpont tervével. Az akkori elképzelés szerint valahol a tér délkeleti oldalán épült volna a mélygarázs, ahonnan nem lehetett volna közvetlenül bemenni a Parlamentbe. Az első Látogatóközpont terve sem számolt közvetlen kapcsolattal, valahol az Országház északi szárnyától keletre lement volna a látogató a központba, gondolom, ott először leveszi a kabátját - majd visszaveszi, mert újra fel kellett volna vennie ahhoz, hogy bemehessen a Házba.
Tehát szűkebbek voltak az úgynevezett peremfeltételek…
Nyilván a tervezőknek lett volna ötlete, de akkor, ott a döntéshozók nem számoltak például azzal, hogy közvetlen kapcsolattal be lehet menni a Parlament épületébe. Vagy ott van az úgynevezett SENTAB-vízvezeték kérdése, ami ugyan csak egy „sima” közműnek tűnik, de ez egy irdatlan méretű – 1200-as – nagynyomású vasbeton szerkezetű vízcső. Sok-sok kilométeren fut ilyen a főváros alatt, általában csak akkor szerzünk tudomást róla, amikor robbanásszerűen eltörik valahol és több méteres szökőkút lesz a forgalom közepén. Ez a cső, ha megsérül, ridegen törik, gyakorlatilag szétrobban – a Kossuth téren a főváros legnagyobb ilyen vízvezetéke ment keresztbe, sokkal nagyobb nyomással és vízhozammal, mint az, ami nemrég a Gellért teret öntötte el. És pont ott volt a nyomvonala, ahol ma a mélygarázs van… Először mindenki azt gondolta: ehhez nyilván nem lehet hozzányúlni. Én az egyik első egyeztetésen kérdeztem a vízügyeseket: nem lehetne ezzel kezdeni valamit? Mint a viccben a nyuszika és a medve halállistája… mert váratlanul azt a választ kaptuk, hogy: dehogynem! Visszatérve tehát az eredeti kérdésre: nem, nem volt vízióm arról, mi és hova kerüljön. Azt volt a szerepfelfogásom, hogy akadályokat kell eltávolítanom, hogy minél több lehetőség közül választhasson a döntéshozó, minél szabadabban tervezhessen a tervező.
Vagy a villamos, az autósforgalom ügye…
A tér korábban egy zavaros közlekedési csomópont volt. A villamos pályáját átlósan vezették át a tér déli oldalán, és ez azt eredményezte, hogy az a térrész lényegében két háromszögre tagolódott, a túlsó háromszöget ráadásul még egy parkolóval is megterhelték. Ahhoz jöttek még az autós útvonalak, egy sétány – ez azt eredményezte, hogy nem volt tíz négyzetméter összefüggő terület, ami valódi térként funkcionált. Közlekedésmérnöki szempontból nyilván az az ideális, ha a villamos nyílegyenes pályán fut, de amikor a villamos a Kossuth tér déli oldalán átlósan vágott át, az a teret gyakorlatilag „megerőszakolta”. Részleteiben megfelelő megoldásnak tűnt, de teljesen figyelmen kívül hagytak más, magasabb rendű szempontokat. Amikor sok évvel ezelőtt döntöttek, a közlekedésmérnöki álláspont mellett más nem került terítékre. Márpedig egyirányú megközelítésből nem születhet jó végeredmény. Egyszerűbben: korábban a döntéshozóknak sokáig nem volt víziója a térről.
Csodálkozva figyeli az életnagyságú gipszszobor, hogyan rejtőzik el a nagy szobor
Most viszont, miután döntés született a Károlyi-szobor eltávolításáról, ez egyben a peremfeltételeket is kitolta északon, azaz megnőtt a tér átalakításába bevonható terület is.
A Károlyi-szobor eltávolítása és a szobrokkal kapcsolatos helyzet éppenséggel számomra volt az egyik peremfeltétel. Amikor idekerültem már megszületett az az országgyűlési határozat, ami képzőművészeti szempontból az 1944-es állapotok visszaállítását írta elő: azok a szobrok, amelyek 1944-ben, a szoborrombolások megkezdése előtt már itt voltak, legyenek itt újra, amik pedig 1944-ben még nem voltak itt, azok menjenek a térről. Nekem tehát nem voltak kész tervek a fejemben, meg 6B-s ceruza és pausz a kezemben, hogy mindenféle nagy ívű vonalakat rajzoljak. Amikor 2011 nyarán elkezdtem ezzel foglalkozni, az első fontos lépés az volt, hogy elkészíttessek egy olyan előkészítő tanulmányt, ami az alapkérdéseket teszi fel a döntéshozónak. Tehát mekkora mélygarázs legyen, mekkora Látogatóközpont és hol? Erre egyébként kilenc változatot dolgoztunk ki: kisebbet, nagyobbakat, északon, keleten, délen… Ennek alapján alapvetéseket tettünk (mekkora mélygarázs, Látogatóközpont, mindezek hol legyenek; hogy a Parlament XV-ös udvarának lefedésével szülessen újra a Parlamenti Múzeum, hogyan módosulhat a villamos pályája, hogy a tér legyen gyakorlatilag autómentes, hogy az alsó rakparton is legyen sétány, és hasonló alapvető kérdésekben született döntés. Ez került be a tervezői programba, ennek alapján készült el 2012 nyarára a koncepcióterv. Ehhez a tervhez képest azután (éppen ezért) nem voltak később jelentős módosulások, mert a legfontosabb kérdéseket az elején sikerült véglegesen tisztázni. Persze a tervezési és az építkezési szakaszban is felmerültek olyan körülmények, amelyek kisebb átgondolásra, módosításra kényszerítettek – így lett például az átalakítás része a Parlament két szellőzőalagútjának végén megtalált föld alatti létesítmény, ezek a föld alatti hasznos területeket növelték meg.
 A jóváhagyott gipszminta pontos méreteit pantográffal viszik át a kőtömbre, amiben benne rejtőzik a végleges szobor Az utolsó pár tízezer köbméter föld |
Nyilván rengeteg, egymásnak ellentmondó szempontnak kellett megfelelni.
Amikor a tervezők, Tima Zoliék megkapták, hogy mi mindennek kell majd eleget tenni, kifejezetten úgy tűnt, ezek gyakran egymást kizáró feltételek. Például a tér legyen átjárható, de legyen jól körülhatárolt biztonsági zóna. Feleljen meg a Steindl-féle elképzeléseknek, de legyen XXI. századi is… Ugyan nem vagyok tervező, azt viszont megtanultam, hogy ha csomó dolog elsőre lehetetlennek tűnik is, kreatív tervezői gondolkodással később gyakran megoldhatók lesznek. Ezek tehát belekerültek a tervezői programba és az építészeket dicséri, hogy az ellentétesnek tűnő szempontokat sikerült összhangba hozni.
Mi várt Steindl a Parlament elé kerülő térről?
Volt néhány skicce, de ő nem foglalkozott külön a térrel, hiszen még az Országház átadása előtt meghalt. De azt mindenképpen elvárta, hogy legyen a Házra tiszta rálátás, a másik pedig, hogy mivel a Kossuth tér – akkor Országház tér – legnagyobb attrakciója az Országház, ezért kéretik olyan teret teremteni köré, ahol semmi nem rivalizál vele, semmi nem takarja ki esetleg. Ezért kellett a térre koncepciótlanul beültetett fákat kivágni.
Nehéz persze összehasonlítani, hiszen akkor csupasz téren kezdtek apró fák növekedni, most pedig már meglévő fákat kellett ritkítani.
Összességében a kivágáskor volt némi hangzavar, de úgy érzem, ezt a legtöbben mára megemésztették. Visszatérve Steindlre: ez a tér úgy egy tér, hogy közben alapvetően három elkülönülő térből áll: a Ház előtereként szolgáló nagy keleti tér, de ott vannak a déli és északi térrészek is. Valahogy úgy kellett megoldani, hogy miközben elkerülhetetlenül szétválnak, mégis kapcsolódjanak össze. És nemcsak a közös vizuális elemekkel, hanem működjenek is együtt. Szerintem ezt sikerült megvalósítani.
A régi közműalagút elbontás közben
Mi van még hátra?
Magán a téren maradt még néhány garanciális javítanivaló. Nyár elejére elkészülnek a bronzszobrok, tehát délen Andrássy lovas szobra, északon pedig a Tisza István emlékmű, nyár derekára a Kossuth-szoborcsoport is. Hamarosan a mélygarázs és Látogatóközpont is működni fog. A Látogatóközpont „belakása”, a Parlamenti Múzeum berendezése még egy ideig el fog húzódni. Azután ott van még az úgynevezett METESZ-székház. Arról megoszlanak a vélemények, hogy ez eredetileg jó vagy nem annyira jó épület-e, abban azonban mindenki egyetért, hogy a mostani állapotában ez egy vizuális seb a téren, amivel kezdeni kell majd valamit. Erre kormányzati szándék is van, folyik a kisajátítás, idővel az Országgyűlés Hivataláé lesz. Szép munka lesz, egy építésznek még nagyon ki kell majd találnia… Ugyanakkor én azt is gondolom, ha már egy ilyen jelentős beruházással átalakult a nemzet főtere, annak valamilyen „gravitációja” is lesz, idővel a tér többi épülete is megújul majd. Akár politikai, várospolitikai döntés eredményeként, akár egyszerűen azért, mert a lakók is érezni fogják a tér állapota és a lepukkant épületek közötti feszültséget. Azt remélem, a következő néhány évben a többi nagy épületnek, közöttük a lakóházaknak is megvalósul majd a rekonstrukciója.
Aki követte az építkezést tudja, hogy végig szenvedélyesen fotóztál (itt láthatók – TT.). Ezekből úgy tudom, könyv is készül.
Igazából két könyv készül. Egyik a Parlamentről szól majd, amin már 4-5 éve elkezdtem gondolkodni – meglepetés lesz a szerzőtársam, a személye most még titok. A másik pedig valóban egy fotóalbum lesz, ami kifejezetten a Kossuth tér átépítéséről szól majd.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
