Szociális komilfó.
Építész: Pelényi Margit (Duplán Kft.)
Szöveg: Torma Tamás
Fotó: Pesti András
Tudom én, hogy nem illik rögtön prédikálással meg ráolvasással kezdeni, de első pillantásunkat vessük azért arra a fából készült és majdnem mellékes postaládasorra, ami az átadás után és a tervezők szándékán túl került oda. Ezt már a frissen beköltözöttek készíttették, különös igényességgel, és talán mégsem annyira a tervezői szándékon túl, mert valószínűleg nem is sejtették, mennyire rímel elrendezése, a pác színe házuk faburkolatára.
A szakmai szempontokon túl talán ez lehet a legnagyobb elismerés az építész Pelényi Margit számára: épületeit a lakók is magukénak érzik, azok a szorító feltételek között sem váltak a használókra felülről ráerőszakolt, szomorú, „ebből nem lehet többet kihozni”, építőipari tételekké. Mert sok pénzből nagyot dobni viszonylag könnyű, evvel értelemszerűen tehát minden tervező álmodik, de már jóval kevesebben akadnak, akiket éppen a „low budget” fapadossága képes még nagyobb eredetiségre sarkallni. Pedig a szociális lakások körül, már ha egyáltalán megépülnek, mindig ott lebeg a kényszerűség és a szűkös költségvetés szelleme — Pécsett is százhúsz darab harminc, illetve negyven négyzetméteres mellett döntöttek inkább, mint mondjuk hússzal-harminccal kevesebb, de élhetőbb méretű mellett — ez azonban itt nem látszik, pontosabban nem ez látszik.
Elsőre talán nem is annyira érzékelhető, hogy ez a falakra kiülő igényesség ma, Magyarországon mennyire fontos lehet. Az egyedi építészeti értékek akaratlanul is visszahatnak az ott lakók életminőségére, és az általunk oly vágyott Európai Unió országaiban nem véletlenül van már régóta nagy divatja az ehhez hasonló próbálkozásoknak, amikor a szociális lakásépítéshez társuló eleve hátrányos tartalmakat (olcsóság egyenlő uniformizált igénytelenség és gettó zártság) tudatosan próbálják megváltoztatni. Ami persze Finnországban, Franciaországban, Hollandiában kipróbált program, az — határozott és többszörös képzavarral — Pécsett az első sikeres hazai fecske.
Az a bizonyos kényszerűség persze valahol ott van a falak között, a szűkre szabott életterekben, de szerencsére kint már egészen más hangulat rakódik rájuk. A tervező tudatosan törekedett az ilyenkor kísértő személytelenség és szegényesség elkerülésére, többek között nem egy bezárkózó tömböt tervezett az egységnyi alapterületre összenyomható minél több funkció jegyében, hanem nyitottat; három egymástól majdnem független épületet. Természetesen egyben tartja őket az egységes cél és stílus, de amíg a különálló szárny északra, „kifelé” néző oldala kiugró lépcsőházhasábjaival például inkább dinamikus felfelé törekvést mutat, a többi rész alapvetően nyugalmat sugalló, horizontális elrendezése is minden oldalon másképp teszi ezt.
A hagyományos betonszerkezet levegős tud lenni, mivel hol az illesztéseknél, hol egy modernista átjáró lábazatán át enged ki- és belátást, miközben a homlokzat rasztere minden cikornya nélkül teszi kívül is látható ritmussá a belső funkciókat. (De nagy úr a megszokás is: hiába adnak szép árnyékokat az ablakok fölé szerkesztett betonárnyékoló lamellák, úgy tűnik, ez nem elég, a külsőtokos műanyagredőny itt is úgy terjed mint az aknázó moly, a tükörszemes bejárati ajtó vagy a köldökpírszing.) A lakások többségéhez nyitott folyosó vezet, azonban nagyrészt láthatatlanul, mivel ezeket takarja az egyrészt zaj- és szélfogó, főként pedig a különböző szárnyakat egységbe fogó, ritkított fenyőburkolat.
Könnyed modernizmus és jól eltalált, egyben frappánsan takarékos részletek — ez a felsorolás így persze szinte magától értetődőnek tűnik, pedig az adottságok és kényszerek, ihletek és realitások e valószerűtlen mozaikja csak az igen konzekvensen végigvitt tervek nyomán képes ilyen természetes egésszé rendeződni.
És akkor még nem is említettük az egész épülettömb leghangsúlyosabb elemét, azt a henger alakú lépcsőházat, ami már messziről az épületcsoporthoz vonzza a tekintetet. Embléma ez, méghozzá olyan embléma, ami meleg mediterrán téglapirosával és gömbölydedségével teremt feszültséget az uralkodó szögletességek között, de egyben az építész emblémája is, mert Pelényi Margit szívesen élt már hasonlóval a mánfai kollégiumépületénél és néhány mecsekaljai családi házán is.
Sok mindenre persze már nem futotta a költségvetésből. Nem épült meg végül a fedett garázs, a kukatároló, egy zöldtető és további árnyékolók sem, de ezekből a hiányokból keveset érezni: az új tömbökben annyi termékeny építészeti energia feszül, hogy e nélkül is működőképesek, élik önálló, semmihez sem hasonlíthatóan egyedi életüket.
Mindez így, együtt — szerencsére — elég messze van attól, amit eddig szociális bérlakásnak neveztünk.
A szöveg nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2003/5-6. -os számában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
