Pénteken tüntettek, azóta sorfalat állnak a Várban a Jánossy-Laczkovics ház védői

Miért nem zajlott és zajlik társadalmi egyeztetés egy kiemelt közös érték, a Budai Vár arculatának alapvető megváltoztatásáról?
Ha elfogadjuk – és miért ne tennénk – hogy a Budai Vár Magyarország szimbolikus építészeti értéke, miért nem nyilvános pályázat útján, a legkiválóbb építészeink nyerik el a megbízásokat?
Valóban többet nyom a latban a hivatkozott – bár soha nem bizonyított – közvélekedés, mint a szakmai vélemény?
Miért és mikor veszítette el az építész szakma a társadalom előtt a hitelét?
Miért szitokszó Magyarországon a „modern”, amely a huszadik században politikai hovatartozástól függetlenül világszerte nagyszerű épületek sorát hozta létre?
Miért tátong akkora szakadék az építészek és megbízóik értékrendje között? Hogyan lehetne a kettőt közelíteni?
Másképp kezelendő-e a huszadik század építészeti hagyatéka, mint az előző korszakoké? 
Megengedhető-e a világ mai helyzetében – amikor minden progresszív folyamat a fenntarthatóság és újrahasznosítás jegyében zajlik – jó állapotban lévő, használható házak elbontása az értékőrző felújítás helyett, pusztán a szubjektív tetszés/nem tetszés alapján?
Mennyiben meghatározó a közízlés egy műalkotás értéke esetében?
Miért nem tudja az építész és műemlékes szakma  hatékonyan képviselni a saját szakmai szempontjai alapján kívánatosnak tartott értékvédelmet?
Miért egy maroknyi ember fagyoskodik télvíz idején egy egész szakma által értékesnek deklarált épület előtt, a szakmai szervezetek erélyes fellépése helyett?

Kedves Kollégák, kedves Egybegyűltek!

    Hatósági házi karanténban lévén sajnos nem lehetek ott személyesen a Szentháromság téren. Pedig végtelen az elkeseredésem, hisz a legújabb kori barbarizmus éppen most dózerolja le édesapám egyik legfontosabb, Jánossy Györggyel közösen alkotott művét.
    A diplomata ház építészeti értékeit az elmúlt hetekben, hónapokban többen igen szépen és szakszerűen méltatták, így ezt most nem kell megtennem. Kicsit talán különös is, hogy édesapám nevét a szakmai vagy az országos sajtóban egész életében nem írták le annyiszor, mint az elmúlt időszakban, ezen épület kapcsán. Az is a sors különös játéka, hogy neve ezzel a kálváriával szinte a modern építészet egyik jelképévé vált, noha ő - legalábbis a szónak a szakmán belül manapság általában használt, szűkebb értelmében - nem is volt "modernista" építész. Jánossy Györgyben mesterét tisztelte, de egyébként soha nem tartozott semmilyen deklarált irányzathoz, pláne "szekértáborhoz". Egész pályafutása során távol tartotta magát minden múló divattól, minden "izmustól" és ideológiától; az importált kliséket és az ál-nemzeti formalizmust egyaránt elutasította. Az illeszkedést viszont, ahogyan azt Jánossytól is tanulta és vele együtt, itt a diplomata háznál, és utána is gyakorolta, mindvégig a legfontosabbnak tartotta. Illeszkedni tájhoz és épülethez, múlthoz és jelenhez egyaránt: ez volt az ő valódi haza- és emberszereteten alapuló szakmai hitvallásának alapja. A lehető legközelebbről ismerve őt tudom, hogy milyen fájdalmat okozna neki ez a teljes érzéketlenség, ez a mérhetetlen műveletlenség, ami ebben a barbár bontásban szándékként és mozgatórugóként megnyilvánul; s ami az ideiglenes védelmet kérő levelünkre érkezett államtitkári válaszban is tükröződött. 
    Tudom jól, hogy - sajnos - egyáltalán nem egyedi esetről van szó, hanem egy tudatos koncepcióról, mely itt a Várban, de másutt is, egyre gyakrabban és egyre durvábban mutatkozik meg. Szomorú és szégyenteljes, hogy egy ilyen, a laikusok egy része (de egyáltalán nem biztos, hogy többsége!) körében talán népszerű, de felületességben és műveletlenségben gyökeredző szemlélet - mely valódi értékeken is átgázolva hamis díszleteket tud csupán létrehozni - hivatalos, államilag támogatott építési irányzattá válhatott. Pedig ezek a díszletek valójában - éppen hamisságuknál fogva - az illetéktelenül és méltatlanul hivatkozási alapnak használt történelmi múltat, történeti építészetet is megcsúfolják. Sajnos a mi hibánk is, hogy idáig jutottunk - nem akarok kibújni a felelősség alól: az enyém is, és mindazon szakmabelieké, akik szó nélkül tűrtük a magyar műemlékvédelem nemzetközi összehasonlításban is kiváló intézményrendszerének szétverését, az önkormányzatok építéshatósági jogköreinek megszüntetését, és - legalábbis nyilvánosan - nem emeltünk szót a mostanihoz hasonló, korábbi esetekben. Persze sokkal nagyobb azon szakmabeliek felelőssége, akik mai napig asszisztálnak ezekhez a folyamatokhoz, pláne aktív résztvevői ezeknek.
    Egy ilyen szomorú alkalommal nekem, mint személyesen is érintettnek különösen nehéz biztató gondolatokat találnom. Eszembe jutott egy beszélgetésem édesapámmal, nem sokkal a halála előtt, amikor a szakmai munkásságáról beszélgettünk. Azt mondta, ha csak egy-két olyan házat sikerült terveznie, ami tényleg jó, már megérte... aztán elgondolkodva azt mondta: igazából mindegy is, a lényeg maga a küzdelem, hogy soha nem szabad feladni, mert mindig van és lesz, amiért küzdeni érdemes. 
    Ezúton szeretném - édesanyám nevében is - megköszönni a bátor kiállást és a kitartó küzdelmet mindazoknak, akik ennek a háznak a megmentéséért az elmúlt hetekben tettek: mindenekelőtt a Huszonketteseknek, közülük is különösen Vincze Lászlónak, Pazár Bélának, Molnos Attilának, Csomay Zsófiának, Róth Jánosnak, Sugár Péternek, a műemléki beadványért külön Fehérvári Zoltánnak és Rácz Miklósnak, és a többieknek is! Ezen túl köszönöm Erő Zoltán fővárosi és Csány Éva kerületi főépítészeknek is, hogy próbálták a helyi védelmet minél gyorsabban megvalósítani - még akkor is, ha ez nem sikerült... És köszönöm a MÉK, a MÉSZ, az ICOMOS MNB és a SZIMA kiállását, nyilatkozatait is. Most úgy tűnik, hogy minden hiába volt... de legalább néhány dolog kiderült. Kiderült, hogy kik a bátrak, és kiknek van gerincük; kik azok, akik az értékek védelmében folytatott további küzdelmekben is számíthatnak egymásra; kik lapítanak, kik a cinkosok, és kik a tettesek. Én egyiket sem fogom elfelejteni. 

Laczkovics János

Forrás: Huszonkettesek