Performatív emlékezet

Így jött létre három épület összekapcsolásával a soproni múzeumnegyed

• Szöveg: Uhl Gabriella
• Fotó: Vizit Studio
• Olvasási idő: …

A múzeum intézménye az emlékezet megőrzésére, feldolgozására és folyamatos gondozására, újraírására szerveződött. A múzeumok jelentőségét mutatja, hogy a 18-19. század fordulóján Európában kialakult egy jellegzetes épülettípus, a többé-kevésbé antik templom mintájára alakított épületek. A múzeumi boom nemcsak az intézmény szerepét és funkcióját alakította át, hanem architektúrája is megújult. A cikk eredetileg a műemlék-felújításokat bemutató 189-es, 2024/1-es számunkban jelent meg.

A kortárs „szobor-múzeumépületek” mellett – elsősorban a hosszú történelmi múltra visszatekintő városokban – megjelentek a korábbi funkciójukat elvesztő, de az építészeti örökség fontos részeként megőrzendő épületekbe elhelyezett kulturális terek, múzeumok. Az így létrejött házak önmagukban is őrzik históriájukat, amely hozzáadódik, keretezi az újonnan bekerült funkciót, „hypertext”-ként plusz jelentéssel és kontextussal ruházza fel.

Ilyen, a múlt rétegeinek bonyolult szövedékét feltáró és újrakontextualizáló ideával formálódott a 2023 nyarán megnyílt soproni múzeumnegyed. A kialakítás térben legközelebbi rokona, nagy testvére a bécsi MQ, ahol az egykori barokk udvari istálló épületei korszerűsödtek és egészültek ki kortárs épületekkel, épületelemekkel. Sopron esetében a lépték jóval kisebb, az építéstörténetek viszont régebbiek és szövevényesebbek.

Adott három ház és egy torony Sopron városának középkori központjában. A négy ikonikus épület története a XIV. századig nyúlik vissza. Középkori lakóházaknak épültek, majd folyamatosan átalakították, bővítették őket mintegy hatszáz éven keresztül. Nagyobb katasztrófák után (például tűzvész) erőteljesebb beavatkozások és módosítások történtek, a közbülső időben a kényelem, az új trendekkel megjelenő új szükségletek, a családok létszámnövekedése indokolt kisebb-nagyobb átalakításokat vagy hozzáépítéseket. Az egymás mellett álló Fabricius-ház, Tábornokház és Storno-ház egykori lakói jelentős szerepet játszottak a város életében.

Lakói polgármesterek, a település előkelői és vezetői voltak, falaik között a magyar történelem és kulturális élet kiemelkedő személyiségei fordultak meg. A 20. század második felétől részben vagy egészben múzeumok működtek bennük, őrizve mindazt a gazdag anyagi és szellemi örökséget, amelyet egykori tulajdonosaik az évszázadok idején örökül hagytak. Erős és mély kötődés alakult ki az épületek és történetük között, amely kölcsönösen hatott és hat a mai napig. Mindegyik ház, külön-külön is a személyes és kollektív emlékezet őrzője, még akkor is, ha csak részben kapott erre „hivatalos” felhatalmazást.

Amikor a város úgy döntött, szorosabb kötelékbe forrasztja össze kis múzeumépületeit, a tervezőknek mindezt az évszázados láthatatlan köteléket, jelentésrétegeket is figyelembe kellett venniük. Súlyos, az emlékezetpolitikát is érintő döntésekkel szembesültek a tervezők, amelyekre felelősségteljes és igaz válaszokat adtak. Feltárás / elfedés, korszerű technológiai elvárások, hozzáférhetőség és biztonság, mindezek a szabályrendszerek újra és újra felülírják és beavatkoznak az épületek történetébe. A legjelentősebb átalakításon a Tábornokház esett át, amely a múzeumnegyed központi fogadótere, közlekedési kötelékeinek csomópontja és fontos közösségi funkcióinak (múzeumi bolt, mosdók, szekrények, múzeumpedagógia foglalkoztató stb.) ad teret.

Mindezt úgy kellett az évszázadok alatt egyre sűrűbb beépítésben „elhelyezni”, hogy a történelmi keret, a ház maga feltárja históriáját: a gótikus fülkét, a későreneszánsz árkádsort. A ház egykori belső udvarának megszüntetve megőrzésével egy plusz múzeumi réteg/funkció került a fogadótérbe, egy kvázi építészeti múzeum, egy időszalag, amely az idő és átalakítások láttatásának ötletes megoldásaival összegzését adja a soproni várnegyed tipikus architektúrájának.

Csak egy példa: a fogadótér padlózatának színben markánsan elkülönülő mintázata kirajzolja az egykori lakóház falainak és építési szakaszainak elbontott alaprajzát. Utalás- és látvány-szinten megtartottak számos olyan elemet – például gerendázat –, amely szintén letűnt korok építészeti megoldásait mutatja. A hátsó traktus emeleteit összekötő csigalépcső is az eredeti struktúra performatív változásai iránti tisztelet jele: a középkori lakóházban ilyen helytakarékos feljárót építettek, amelyet részben a ház legendás XVII. századi tulajdonosának, Lakner polgármesternek az átalakításai megszüntettek, más összekötő szerkezeteket emeltek ekkor.

Már az 1970-es évek végének helyreállításai kibontották és / ám betonból visszahelyezték a csigalépcsőt, amely a mostani megújítási munkák során még látványosabb szerkezeti elemmé vált. (A Tábornokház építéstörténetről és felújításáról kiváló összefoglaló olvasható Sedlmayr János tanulmányában, lásd Az ún. „Tábornok-ház” helyreállításai, Műemlékvédelem, 1980, 211-220.)

Az egykori Tábornokház mint épület muzeologizálását leginkább a ráboruló üvegkupola jelzi és emeli ki. A látványos áttetsző építmény az egykori tetők fölött átívelő szerkezet mint egy hatalmas múzeumi vitrin védelmezi a házat és a benne felhalmozott tárgyi és szellemi értékeket.

A tiszta, áttekinthető fogadótérből bátrabban indulhat a látogató a belső átjárókkal összekapcsolt, Storno- és Fabricius-házba, az egykori zegzugos otthontereikben kialakított, megújított állandó és időszaki kiállításokba. Az igazi kihívás a tervezők számára az volt, hogy logikusan eligazítsanak e labirintus-rendszerben, ésszerű és korszerű építészeti vezetőt adjanak a történelem felfedezésére.

A lift és az újonnan épült közlekedők szinte láthatatlanul hozzásimulnak a falakhoz, miközben az építéstörténet jelentős fordulatainak emlékei hangsúlyosan kirajzolódnak. Ez a finom dinamika adja a harmóniáját az egykori Tábornokházból lett közösségi térnek.

A soproni múzeumi negyed kialakításakor a legmarkánsabb változások a Tábornokház épületén történtek, a két korábban is múzeumként üzemelő Storno- és Fabricius-házon külső, belső felújítás, kiállításaik megújítása történt, de az újonnan kialakított faláttöréseken kívül megőrizték korábbi múzeumi használatuk térszervezését. A Storno-ház esetében a XIX. sz. második felének a művészet iránt elkötelezett polgári miliőjét.

A nagyléptékű kulturális beruházás része a történelmi városmagban, a várfal szélességében kialakított függőkert, amely összeköttetést teremt a múzeumi negyed negyedik épülete, a már korábban felújított ikonikus Tűztoronnyal. A függőkertben játszótér, kávézó várja az idelátogatókat.

A soproni múzeumnegyed kialakításakor a Fő téri épületek köztéri megjelenése továbbra is önálló karakterű maradt, mutatva a mintegy hatszáz évnyi építéstörténeti rétegek változatos szakaszait és kimenetelét, viszont a kreatív tervezői ötleteknek és megoldásoknak köszönhetően a három épületből – a belső terek faláttörésekkel történő összekapcsolásával, átjárók kialakításával – egyetlen épületkomplexum jött létre. Minden ízében a megőrzés és emlékezés helye, vagyis MÚZEUM.

További képek a galériában!