PLAN B

A jövő emlékezete – mese földről és vízről

• Szöveg: Bán Zsófia / Octogon
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Bán Zsófia és Bujnovszky Tamás képesszéje az OCTOGON magazin 158-as (2020/2-es) lapszámában jelent meg és júniusi, Duna-tematikánk kapcsán vált ismét aktuálissá.
 

Hosszú história, de egy a vége, mert ha jön a víz, menni kell. Lesz, hogy a legközelebbi magaslatot fürkészik; föl, a dombra, a hegyre, a fák közé! Csak a legszükségesebb holmival, amitől ház a ház; föl, föl, a többi meg utána, mert egy háznak ritkán jó egyedül. De ezt tudjátok. Beveszik magukat az erdőbe, helyezkednek, kicsit lökdösődnek, melyiké legyen a legvédettebb, legkuckósabb hely, melyiknek jut árnyasabb, lombosabb fa, kicsit egyenletesebb talaj az alapja alá, mert hát melyik szeret ferdén állni? De az is jó, ha van kilátás, rálátás, ha tisztes távolból követni lehet a dúló erőt, amely a közösség vesztét hirdeti. Figyelni az előjeleket, tudni, mikor kell mozdulni, mert ha jön a víz, menni kell, de lehet, hogy akkor már késő. Mások leóvakodnak a vízpartra, figyelnek. Ne mulasszák el a pillanatot, amikor a lemenő nap utolsót csillan a nyugodt víz tükrén. Ne felejtsék el. Aztán várnak. 

Csak egy könnyű, áttetsző hártya, semmi több. Átnéz rajtuk a nap, kint süvöltő, hideg szél, jeges tenger, apály, dagály munkálkodik, föld, víz, semmi. Ha látjátok a remegő hártyát, az emberi kéz formálta buborékot, ha látjátok a feltartóztatott szelet, vizet, a kevélységről, fennhéjázásról való szelíd lemondást, mondjuk, alázatot, ha látjátok a sötétben melegen pislákoló fényeket, tudhatjátok, még van élet, van világ, mert még van, aki észleli ezt a megtartó hártyát, amely úgy feszül ránk, akár az anyaméh hártyabuboréka. Igen, ez volt első házunk, és most oda térünk vissza. Nem kell több, jobb. Egy napon, talán valamely égi planétáról, a menekülés egy átmeneti állomásáról, majd megláttok bennünket. Mert előbb-utóbb menekülni kell. Nézzétek, kiált majd valaki, ott! Azok a pislákoló fények! Azok a szelíden feszülő hártyák a szélben! Idehallom, ahogy surrogva muzsikálnak! Mik azok? Ha valaki hallja, adja át: ilyen volt a ház, így és így épült, így és így lakták, használták az emberek miután odahagyták barlangjaikat. Ha behunyjátok a szemeteket, hallhatjátok, ahogy az idő hártyája muzsikál. Lépjetek rá a hanghídra, lazán, puhán. Ez lesz a jövő emlékezete.
 

A hollandiai Terschelling szigete – a Föld számos más szegletével együtt – a tengerszint emelkedésével hamarosan eltűnik, átalakul. Tárgyak, hangok, dialektusok, flóra és fauna – mi kaphat helyet a szigetre épített archívumban, mely a sziget létezésének részleteit őrzi? Vajon hogyan nézne ki egy ilyen archívum és mi volna a szimbolikája? Az utazó installáció ezen kérdésekre keresi a választ, miközben egyben lenyomatot is vesz, körbetapogatja a szigetet, majd felkerekedik és e lenyomatokat szétszórja a világ több pontján. Az eltűnő sziget példájával kívánja felhívni a figyelmet az emberi lét törékenységére a Földön. Az egyes építményekben különböző, a szigetről felvett hangok szólnak – templomi szertartás, buszutazás, kocsmai élet, focimeccs, élelmiszerbolt – a fényeket pedig a sziget lakói által leselejtezett, bizományba adott lámpák sugározzák. A lámpákat is, a Földet is, bizományba kaptuk. (MOME StudioB)

A projekt a studioB vezetésével, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézete kreditált kurzusának részeként valósult meg a a LAND (Land stewards AND artists) project részeként, két helyszínen. Az első a hollandiai Terschellingben, az Oerol fesztiválon 2019 júniusában. A LAND projektet az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatja. A második az itt látható népszigeti helyszín, amely 2019. szeptember 20-28-a között volt látható.

További képek a galériában!