Peschka Alfréd mesélt nekünk az NKE Rendészettudományi Karának új épületéről.
Gyalogoshíddal csatlakozva az Orczy-parkbeli egységekhez, a Diószeghy Sámuel utcában áll a Rendészettudományi Kar és a hozzá tartozó kollégium épületegyüttese. Egy negyvenéves épület újult meg, s mellé új ház került, a két rész pedig kölcsönös kapcsolatban áll egymással. Az épületrészek funkcionális kihívásairól és az így megvalósult egységről Peschka Alfréd építésszel, az Óbuda Stúdió cégvezetőjével beszélgetett szerzőnk.
A mostani tervet megelőzve, már jóval korábban találkoztatok a területtel. Mi volt az akkori szerepetek?
Peschka Alfréd: Anyavállaltunk, az Óbuda-Újlak Zrt. még 2011-ben kezdett el foglalkozni a területtel. Akkor egy döntéselőkészítő tanulmányt dolgoztunk ki arról, hogy miből tud majd összeállni a teljes projekt, mekkora költségvetéssel, milyen programmal. Kollégáink az Egyetem vezetésével interjúztak az épületigényekről, és mi megnéztük a területen, hogy milyen az épületállomány, mit és milyen módon lehet használni, mit érdemes megtartani vagy szükséges lebontani. Megvizsgáltuk, hogy a meglévő épületekbe mennyi oktatási funkciót lehet elhelyezni, és javasoltunk, hogy a parkban nyíljon egy új tengely a Nagyvárad tér irányába, ami szerencsére meg is valósult. Komplex, izgalmas feladat volt. Nagyon komoly anyagot tettünk le az asztalra, ez alapján született meg a kormányhatározat, ami a teljes beruházást megalapozta.
Az Egyetem részéről mennyire volt kész, határozott elképzelés? Milyen módon lehetett velük egyeztetni?
PA: Elég pontosan kidolgozott szakmai programot adott az Egyetem vezetése, mi mellé tudtuk tenni a tervezési elképzeléseinket, vagyis jó együttműködés alakult ki. Nagyon izgalmas feladat volt, hogy egy ilyen összetett, zárt területen –, ahol volt mindenféle építmény, kezdve a szürke zónás BKV javítóteleptől a nagyon elhanyagolt részekig – miként tud összeállni egy egységes, ugyanakkor nyitott campus.
Az általatok készített előtanulmány nyomában kértek fel titeket a Rendészettudományi Kar megtervezésére is?
PA: Voltaképpen ez két külön történet, de kétségtelen, hogy miután részt vettünk az első fázisban, már könnyebb volt ebbe a feladatba is belehelyezkednünk. Már az előtanulmányban vizsgáltuk ezt a helyszínt – ami lényegében kívül esik a campuson –, hogy miként lehetne bevonni a projektbe, kapcsolni az Orczy-kertet magába foglaló területhez. Ez egy korábbi IKV-épület volt (Ingatlankezelő Vállalatok a rendszerváltás előtt – a szerk.), ami az 1970-es években épült, majd a rendőrség használta, később már csak raktárként üzemelt. Logikusnak tűnt, hogy az épület funkciójának legyen valami kontinuitása, mi ezt kezdtük részletesen megtervezni. Ezen kívül azt is ki kellett dolgoznunk, hogy a szomszédos üres telekre hogyan tudunk elhelyezni egy 600 férőhelyes kollégiumot.
Funkcionálisan milyen igényei vannak a Rendészettudományi Karnak? Mennyiben volt más feladat, mint egy hagyományos egyetemi épület kialakítása?
PA: Ennél az épületnél jóval több igényről van szó, és nem is egy helyszínen folyik az egyetemi képzés. Maga a tantermi oktatás a campus központjába, a régi főépületbe és az új oktatási épületbe került. A rendőrtisztképzésnek vannak speciális területei, mint például a laborok, így itt berendeztünk egy bűnügyi labort, ahol a helyszínelés technikáit sajátítják el a hallgatók. De szükség volt különböző tornatermekre is, ahol a különböző testi taktikákat tudják megtanulni a leendő rendőrök. Kialakítottunk egy nagy edzőteremet, és egy taktikai, nem éles lőfegyveres lőtermet is. Sok hasonló speciális funkció van, ami kifejezetten ebbe az épületbe került, kicsit távolabb a civil oktatási épületektől. A volt IKV-, majd rendőrségi épület terei jó alapot adtak, mert nagy alapterületű, széles fesztávú csarnokok, műhelyek álltak a területen. Az eredeti épület két szélső traktusa „normál” irodaépület volt, közte másfél szint magas, nagyobb fesztávú, nagy térséget találtunk, ami ideális volt arra, hogy a speciális oktatási tereket ott alakítsuk ki.
Milyen állapotban találtátok a meglévő, később alapnak bizonyuló épületet? Mennyire kellett „mélyen” hozzányúlnotok?
PA: Szerkezetig bontottuk vissza és a két nagy csatlakozó teherliftjét is lebontottunk. Ennek tükörképe lett az új épület, a kettő közé bekerült egy hosszanti előcsarnok, ami szervezi mind a két épületet, míg az üres telekrészen egy jóval magasabb építmény, a 600 fős kollégium épült fel. És különlegességképpen van a gyalogos híd a Diószeghy Sámuel utca felett: ebben az elemben eleinte nem voltunk száz százalékban biztosak. Kicsit szimbolikusnak gondoltuk, hogy mintegy köldökzsinórként tud majd működni, ami az Egyetemhez köti az épületünket. Azután, ahogyan fejlődött a program, kiderült, hogy ennek komoly szerepe lesz, így nemcsak egyszerű lépcsővel fog csatlakozni a campus területéhez, hanem a Skardelli Györgyék tervezte, újonnan létesülő zárt, éles lőtérhez közvetlenül csatlakozik, egységet alkot azzal. Ma már azt tapasztaljuk, hogy nagy a forgalom a hídon, szeretik, használják, maximálisan betölti a szerepét.
Mi volt a megrendelői igény a kollégiumra, és erre milyen megoldással álltatok elő?
PA: Működik egy civil kollégium a campuson, de ez – ami a rendőrtisztek számára készült – egy kicsit zártabb, laktanyajellegű, bentlakásos intézmény. Reggel eligazítás, sorakozó van, vagyis ez a fegyelmezett, a rendőri életre készíti fel a hallgatókat, tehát ezzel is számolnunk kellett. Tanulmányoztuk a nagyvilágban, hogy ma általában milyen kollégiumok születnek, de itt például nem merült fel szempontként, ami gyakran tapasztalható, hogy az épületet nyáron szállodának is tudják majd használni. Végül négy hallgató számára alkalmas egységeket terveztünk: két kétfős szobával, előtérrel, minimális konyhasarokkal, és ebből nyílik egy WC, illetve egy zuhanyzós fürdőszoba. Mivel sem a tér, sem a költségvetés nem engedett nagyobb mozgásteret, ezért eléggé ki kellett dekáznunk, hogy a legoptimálisabb helykihasználást megtaláljuk, például olyan szekrényeket kellett terveznünk mindenkinek, amikbe akár a sisakjuk is belefér. Kéry Balázs és a Kroki Stúdió tervezte meg a belső tereket – nagyon szeretünk velük dolgozni. Sikerült olyan belsőket, egyedi bútorzatokat alkotniuk, amelyeknek a designja, az igényessége akár egy szállodába is elmenne.
Mindegyik szobacsoport egységes lett?
PA: Diákok számra igen, de a legfelső szinten egyszemélyes, jobban felszerelt, kicsit elegánsabb tanári szobákat alakítottunk ki. Alapvetően két színt vittünk végig az épületben: egy kicsit hűvösebb, kékes látható a folyosókon, közösségi terekben, a diákok szobáinál pedig a sárga.
Az előcsarnok nagyon karakteres lett.
PA: Az előcsarnok első emeletére fut be a híd, és ott vannak a legnagyobb közösségi terek is. Ez egy magas térrész, részben azért, hogy az erre néző szárny teakonyháiból rálátás nyíljon az előcsarnokra, másrészt eredetileg üvegtetőt terveztünk oda, de azt nem tudtuk megvalósítani, ezért végül megemeltük a teret, ami oldalbevilágítást is kapott. A földszinten egy összenyitható nagytermet alakítottunk ki, de került oda egy komolyabb egészségügyi központ is, míg a régi szárnyban a taktikai gyakorlótereket hoztunk létre.
A meghatározott, speciális funkciók számára kialakítandó terek létrehozása mellett mennyi lehetőségetek maradt az építészi szabadság megélésére? Mit enged meg egy ilyen tér?
PA: A speciális funkciókat elég jól be tudta fogadni a régi ház, azoknak sikerült jól megtalálni a helyét. Hatalmas építészeti mozdulatok nincsenek ebben a tervben, hiszen ez a racionalitásról és a megépíthetőségről szól. Azt gondoltuk, hogyha minden a helyére kerül, és minden jól működik, akkor jó úton járunk. Ami építészeti többletet jelenthet, az például a híd és az előcsarnok viszonya, az „ebbe belenéző” teakonyhákkal, közösségi terekkel. A földszinten létrehoztunk egy multifunkciós termet is, amely összenyitható az előcsarnokkal, és innen is ki lehet jutni az udvarra. Az udvarnak egyébként fontos szerepe van, mert ez egy alakuló tér is egyben: 600 diák egyszerre tud felsorakozni az udvaron a reggeli eligazításkor, vagyis az oktatási tér részévé is válik (az udvar vége a hátsó tűzfalnál egy acél hídszerkezettel zárul, aminek az első síkján vadszőlő és borostyán fog felfutni). Ez az utolsó köztes tér az épületben, amiben még egyfajta elvágyódásként annyi többlet is van, hogyha valaha ez a zárt struktúra azon a részen felbomlana, akkor lehetőség adódik az épület bővítésére. Számomra egyébként a híd tervezése volt a legizgalmasabb. Rájöttem, hogy mindig is szerettem volna hidat tervezni. És most, ahogy visszatekintek az egészre, úgy látom, hogy a híd sokkal inkább lett épületszerű objektum, semmint hídszerű alkotás, de talán ettől még inkább ideillő.
Volt egységes építészeti arculati elvárás a teljes campusra vonatkozólag, amihez ennek az épületnek is igazodnia kellett?
PA: Konkrétan nem volt ilyen. Az volt a kiemelt szempont, hogy az eredeti, 19. századi épület a maga pompájában és szépségében megújuljon – megbízói és az Egyetem részéről teljesen elfogadták, hogy körülötte kortárs, minőségi épületek jöjjenek létre. A mi épületünknek voltaképpen „saját magából” kellett felépülnie: a volt rendőrségi épület a maga módján egy korrektül megszerkesztett ház volt a ’70-es évekből. Sok mindent átvehettünk belőle: a szinteket, a mondhatni modernista ablakszerkesztést, így a két épület egységessé tudott válni. Próbálkoztunk más megoldásokkal, ablakokkal, szinteltolással, de ezekkel valahogy mindig szétesett a kompozíció. A mostani utcakép pedig megnyugtató képet mutat, amin nem nagyon venni észre, hogy a két épület között negyven év „távolság” van. Anyaghasználatban volt némi kihívás, mivel a terület többi épületéhez képest erre kevesebb büdzsé állt rendelkezésre. Már az elején nagyon sokat kellett faragnunk a terven, hogy költségeken belül tudjunk maradni, ami végül annyira jól sikerült, hogy ha elővennénk a látványterveket, azok majdnem úgy néznek ki, mint a mostani fotók. A fehér vakolattal azt a trükköt találtuk ki, hogy utólag összetört tükördarabkákat fújattunk a felületbe, így amikor rásüt a nap a homlokzatra, akkor érdekesen csillognak oldalról ezek a darabkák – ezáltal egyfajta idézőjelbe került a vakolat mint anyag, és kapott egyfajta játékosságot a ház. Az alsó zónába, a földszintre sötét szálcement burkolatot terveztünk, a nagy üvegfelületek elé pedig a szálcementtel azonos színű, alumínium árnyékoló lamellákat. Szerencsére mindez meg is valósult. Vagyis a végeredmény az lett, amit a küzdelmes tervezési szakasz után elképzeltünk: ahol lehetett spóroltunk, de az emberközpontú, igényesebb területekre át tudtunk csoportosítani forrásokat.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON Magazin Ludovika Campust bemutató mellékletében.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
