Rejtőzködő építészet

Az OCTOGON online témája áprilisban az építészet és a természet viszonya.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Hogyan viszonyul egymáshoz az épített és természetes környezet, ezt vizsgáljuk áprilisban, a természet ébredésének idején. Mit tehet az építész, a tájépítész, az ökológus és az egyszerű városlakó, hogy utódaink zöldellő ligeteket ne csak a videójátékokban, vagy VR szemüvegen át láthassanak. 

Mindnyájan a fáról – más vélekedések szerint a vízből – jöttünk. Bárhogy legyen is, nem patetikus frázis „természet anyánkról” beszélni. Akár lakó, akár kultuszhelyekről van szó, az első életterünk a természetben volt, természetes üregekben, később pedig a természet adta anyagokból épített hajlékokban. A természetes építőanyagok, fa, nád, bambusz öröksége még sokáig kísértett akkor is, amikor már régen kőből épített ősünk, a maradandóság igényével. A görög templomok fríze például egyértelműen a hajdani faépítkezés gerendavégeinek és a köztük lévő üres szakaszoknak átirata kőben.

Az antikvitás – mint annyi más területen – az építészet vonatkozásában is archetipikus tanulságokkal szolgál. Egyrészt, ahogy az említett példa is mutatja, az építészet törekvése kezdettől egyfajta stilizálás, az organikustól a geometrikus felé. Másrészt az építés aktusa – legalábbis a nyugati civilizációban – az ideiglenes felől az örökkévaló felé határozza meg célját. A szilárd építőanyagok megjelenése pedig magával hozta a tektonika szabályait – nagyon leegyszerűsítve a derékszöget – amelyeket csak a huszadik-huszonegyedik század építéstechnológiája volt és lesz képes meghaladni. A szigorú, derékszögű geometriát magunk mögött hagyva jól láthatóan ismét közeledünk az organikus formák felé, persze tartósabbnak szánt anyagból, sokkal nagyobb léptékben.

A görög temenosz, a templomkörzet a templommal, színházzal, a hozzájuk vezető úttal arra is klasszikus példa, hogyan viszonyult egymáshoz az épített és természetes világ. Az építészettörténeti munkák a görög építészetben az egyensúlyt magasztalják, és valóban, az épített és természetes környezet igazi harmóniáját sikerült megvalósítaniuk. A két szélsőség, az erdőben megbújó fűkunyhó és a leaszfaltozott nagyváros között éppen középen helyezkedik el: nyilvánvalóan emberi kéz és szellem munkája, mégis illeszkedik a tájba. 

Az illeszkedés napjaink varázsszava, élnek és visszaélnek vele, miközben a törekvés nagyon is valós igényt takar. Az építés paradoxona ugyanis éppen ez: amit ember alkot, az szükségképpen különbözik a természet alkotásaitól. Hisz azért bajlódunk az építés fáradságos munkájával, mert a természetben nem található meg egy az egyben az, amire szükségünk és igényünk van. Meg persze azért is, mert saját képességeinktől elámulva azt hisszük, tökéletesebbet tudunk alkotni, mint a természet, kényelmesebbet, erősebbet, komfortosabbat, szebbet. Amíg az építmény gazdag természeti környezetben, természetes anyagokból, kis méretben készült, fel sem merült az illeszkedés problémája. Az antikvitás csodája, ahogy a szigorú geometriát az organikus közegbe illeszteni tudta. Bármennyire is próbálkozunk azonban azóta is organikus formákkal, a különbség kiáltóan megmarad. 

Ettől fogva az urbánus Róma nyomdokain haladva a fejlődés iránya már a városiasodás volt, egyre több szilárd építmény és burkolat, egyre inkább elhatárolódott egymástól a természetes és az épített környezet. Eleinte a gyakorlatban is, erős falakkal, később már a civilizált létesítmények spontán növekedése szorította ki a természetet.

A regulák között épülő európai civilizáció a természetet is megregulázta: először csak a kolostorok telepített kertjeiben, majd az uralkodó rétegek rezidenciái körül. A szabályos barokk kastélykerteket ugyanazokkal a formákkal alakították ki, mint a korabeli építészeti tagozatokat. A felvilágosodás a sokféle szabadság óhajai között a természetes létet is visszavágyta, a romantika korában megszülettek az angolparkok, de a természet a maga vadságában még mindig szóba sem jöhetett. A romantika festészete a tájképet az emberi lélek tükreként fogta fel, és zabolátlan lélek akkoriban még szóba sem jöhetett. 

Az ipari nagyvárosok kezdetben teljesen híján voltak a természetnek, ez a másik pólus, a teljes mértékben racionális szempontok szerint épített világ. A psziché és az egészség azután kikövetelte a változást, városi parkok, kertvárosok formájában térhetett vissza a természet – természetesen továbbra is szabályozva – az épített környezetbe.

A városi zöld még ma is külön fogalom, és egész mások az igényeink vele szemben, mint a szilaj vagy épp bukolikus vidékek vonatkozásában. A manapság nagyon is ésszerű okokkal megindokolt biodiverz növénytelepítések – amelyek azért sok esetben valóban úgy néznek ki, mintha a Börzsöny magas rétjein barangolnánk – egyelőre sok esetben kiverik a biztosítékot a rózsalugashoz és színek szerint ültetett árvácskaágyáshoz szokott derék polgárság körében.

A helyzet azonban az, hogy közparkok ide vagy oda, már rég átestünk nem csak a ló, de még egy dinoszaurusz másik felére is. A természet és a természetes folyamatok jelenléte a városban már nem kényelmi, vigalmi vagy esztétikai igény, hanem életbevágó szükséglet, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Egy egész szakma, a tájépítészet és az ökológia dolgozik azon, hogy a városi lét – amely a gyakorlat szerint minden létformák legjobbika – egyáltalán elviselhetővé váljon.

A modernizmus és az azt követő utópiák lábakra állították a szükséges rosszat, a házat, hogy alatta szabadon átfolyjon a természet. És bármennyire lenézzük a paneles lakótelepeket, élhető környezet szempontjából messze előzik a belvárost.

És hogy reagál manapság minderre az emberi kéz munkája évszázadokon át oly büszke építészet? Bűntudattal! Igazán ökotudatos építész igyekszik úgy tenni, mintha a ház, amit kénytelen létrehozni, ott se lenne. Egyszerű formákat, nem feltűnő anyagokat használ – természetesen most nem Dubai felhőkarcolóiról van szó, ott valami egészen más, a mindent lehet mámora működik. Soha annyi vagyon nem halmozódott fel a kultúra története során, mint napjainkban, a pénz elégetésének legjobb módja pedig az építés, sőt, ÉPÍTÉS, ami eleve nagyon nehéz helyzetbe hozza, sőt, pesszimista vélemények szerint kizárja a bolygó ésszerű használatát, a Természet tiszteletét.

Az ökotudatos építész azonban rejtőzködik, igyekszik láthatatlanná válni, beleolvadni a természetbe, amennyire ezt a korszerű technológia lehetővé teszi. És bár ez a mentalitás szimpatikus, némi irigységet azért nyugodtan érezhetünk a görögök iránt, akik még mertek dúsan faragott kövekből építkezni. A félelem pedig talán indokolatlan, ebben a küzdelemben nem egyenlők az esélyek, a Természet mindig erősebb lesz – a fű kinő utánunk.