Retró a javából

Épészeti kerámiacsodák a múlt század hatvanas-hetvenes éveiből.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

A Víziváros téglával burkolt házai után figyelmünk az építészeti kerámia alkalmazása felé fordult. A kádári szocializmus évtizedeinek kedvelt épületdíszítő anyaga volt a színes kerámia, a környék ennek típusaira is ad érdekes példákat. A cikk megírásában, különösen a mettlachi alkalmazásának fortélyai közötti eligazodásban Branczik Márta művészettörténész volt segítségemre. 
 

„Milyen lehetőséget rejthet még a korszerű építészet számára a kerámia? Lehet-e ma egyáltalán új hatásokat, új formát teremteni az építészet egyik legősibb anyagával? Hiszen csak évezredekben mérhető az az időszak, amióta kerámiát használ az építő ember, s úgy tűnik, hogy a csodálatos sumér csempeburkolatok, etruszk párkányok vagy a Robbiák terrakottái után alig adhat újat már ez a műfaj. Mégis korunkban – az acél-üveg, bronz és alumínium, nyersbeton és műanyagok világában – a kerámia-anyagok felhasználása is megújul, s nemhogy a háttérbe szorulna más anyagok mellett, hanem minden eddiginél jelentősebbé válik. A téglaburkolatok, mettlachi mozaikok mellett egyre gyakrabban jelennek meg a mázas fajansz- és porcelánburkolatok, a nyers samott vagy selyemfényű kerámiafelületek a legkülönbözőbb kultúrákban és területeken. ...Az építészeti kerámia a legkülönbözőbb funkcionális rendeltetésnek tehet eleget a fal- vagy pillérfelületek mechanikai védelmétől az akusztikai célokig, vagy a szellemi-pszichológiai funkciók különböző feladatáig. A funkcionális indokok mellett egy másféle belső összhang is erősíti a korszerű építészetben a kerámia felhasználását.” – írta Vámossy Ferenc 1970-ben, a Magyar Építőművészek Szövetsége Székházában a fiatal keramikusok építészeti kerámia-kiállítását megnyitó beszédében.

Hogy miért kedvelte az építészet az ötvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig a kerámiát, arra a fenti idézet szinte teljeskörűen választ ad. A szocreál elmúltával eltűntek a klasszikus építészeti díszítőelemek, visszatért a modernizmus őszintén megmutatott épületszerkezetekben gondolkodó, racionális építészete, de ezzel nem szűnt meg az igény a szerethető, érthető, lélekre ható részletek iránt. A modern homlokzatokon a dekorálásnak önként adódó lehetősége volt, hogy bizonyos felületeket eltérő színű, felületű, textúrájú anyaggal burkoljanak, és erre a strapabíró kerámia éppen alkalmas volt. Az építészeti kerámia felhasználásának egyik lehetősége a különböző nagy felületű épületrészek színes burkolása volt, legtöbbször az ablakkötényeken, a lábazatokon jelentek meg kisebb-nagyobb kerámialapokból kirakott burkolatok. Elsősorban az igényesebb, értsd több pénzből épülő házakon volt ez jellemző, ami a korban például a különféle pénzalapokat kezelő intézmények, OTP, Lottó finanszírozásában épülő lakóházakat, illetve a közintézményeket jelentette. 
 

Szélsőséges példa a Villányi út elején álló, a Móricz körtérről is jól látható, tetőtől talpig sárgás csempébe burkolt sarokház (terv: Bakos Sándor). A Gellérthegyre vezető hangulatos, romantikus villákkal szegélyezett utca torkolatánál meglepő felütést adó, óriási kályhát az utca (Himfy lépcső) lakói egységesen utálják, és mozgalmat indítottak az átfazonírozására, pedig a korszak igazán érdekes mementója.

Az anyagokat tekintve a lehetőségeket az idézet elsorolja, méretben az 1x1 cm-es mozaiktól a 10x10-es mettlachin át a nagyobb mázas lapokig terjedt a skála. Színben érdekes módon a világos bugyi kék hódított, szerte Budapesten találunk rá példákat, az oka és háttere még alaposabb kutatást igényel. Még a Körszálló ikonikus épületének mellvédjeit is eredetileg ilyen mozaikburkolat fedte. Készültek egyedi, térplasztikának beillő burkolatok is speciális, akár szériában, akár egyedileg gyártott kerámiaelemekből.

Ez utóbbi már a kerámia felhasználásának másik területére vezet, a művészi muráliák készítésére. Az ötvenes évek közepétől kezdődően egész a rendszerváltás utáni évekig élt az úgynevezett két ezrelékes törvény, ami azt jelentette, hogy az állami építési beruházások költségvetésének két ezrelékét képzőművészeti munkára kellett fordítani. Ennek köszönhető a számtalan szobor és faldekoráció, amely a kor középületeiben még nyomaiban ma is látható. A nagyméretű festett, vagy zománc pannók mellett a kerámia jelentett lehetőséget az olykor teljes falat betöltő műalkotás elkészítésére. Ezek értelemszerűen kül- és beltérben egyaránt előfordultak, természetesen más-más, a körülményeknek megfelelő anyagból. Fantasztikus mozaik- és kerámia-kompozíciók készültek nem csak a pártházak, minisztériumok, oktatási intézmények, színházak, művelődési házak, de a kocsmák és presszók falára is. 

A fali plasztikák alapvetően két csoportra oszthatók – bár ez most egy önkényes, némileg laikus felosztás, a szocializmus évtizedeinek építészeti kerámia művészetének feldolgozása még várat magára. A figurális illetve elvont, de ábrázoló jellegű művek mellett érdekes terület volt az előregyártott elemekből készülő geometrikus térplasztika, amely kifejezetten erre a korszakra jellemző, és nagyobb méretben beton elemekből is rendkívül népszerű volt a sík homlokzatok élénkítésére. Ez volt az egyetlen terület, ahol a szocialista kultúrpolitika nem tiltotta az absztrakt művészetet, amely máskülönben a Coca-Colával egyetemben a hanyatló nyugat ópiumának számított és, mint ilyen, a tiltott kategóriát gazdagította. A korszak neves művészeinek munkáival a legmeglepőbb helyeken találkozhatunk, akit a téma bővebben érdekel, annak számára kincsesbánya a Köztérkép oldala. Regényes például Barcsay Jenő két darab, egyenként tízszer három méteres mozaikképének története, amely eredetileg az Újpesti Gyógyfürdő és Uszoda falát díszítette, majd amikor azt bontásra ítélték, a tulajdonos BGYH restauráltatta, és a felújított Csillaghegyi Strandfürdő belső terében helyezte el.

Sajnos sok értékes mű nem volt ilyen szerencsés, és elpusztult, vagy bontás fenyegeti. Nem ártana például, ha a szakma figyelemmel kísérné a Budai Várban, a hajdani Országos Műemlékfelügyelőség (Táncsis utca 1., tervezői Erdei Ferenc, Havassy Pál építészek és Lőrinczi Edit belsőépítész) aulájának falán a kifejezetten oda készült, tematikájában is odaillő Domanovszky Endre mozaikkép sorsát. Az állam az épületet fillérekért adta magántulajdonba, az új tulajdonos elképzelései egyelőre ismeretlenek.

 „…első falikerámiáink valóban képszerűek voltak. Kész csempéket használtak alapul. Lényegében így értelmezte a falikerámiát Gádor István és Kovács Margit is. Csekovszky és – általában – az új keramikusnemzedék nem ezt az utat követte, hanem a plasztikus és a mázas mintázás lehetőségéihez folyamodott, mellyel sokkal anyagszerűbbé, izgalmasabbá és dinamikusabbá tették a falat vagy enteriőrt. Ez elsősorban azért volt jelentős változás, mert annak előtte nálunk a kerámiát ily módon alig alkalmazták. Az eljárás szinte műfajteremtő jelentőségű volt, amire nemcsak az építészek figyeltek fel, hanem a társadalmi beruházók és mások is, akik ilyen megrendelést, pályázatot adtak ki.” – írja Wehner Tibor a Csekovszky Árpád keramikusművész alkotásai köztéren és középületben című tanulmányában a csekovszky.hu oldalon.

A Margit körút-Országút-Víziváros szűk területén mindenre is találunk példát. A háború utáni foghíjbeépítéseket gyakran neves építészek tervezték, de általánosságban jellemző a nívós beépítés. A Margit körút specifikuma, hogy a Vár felé eső oldala, a hajdani várfal vonala még a 19. század végén, a huszadik század első évtizedében épült be bérházakkal, a szemközti oldal, a Rózsadomb akkor még földszintes házakkal benőtt alsó vonala azonban később, már a harmincas évek modernizmusa idején. Ezek a házak, különösen az Átrium mozi Kozma Lajos által tervezett épülete (Margit krt 55.) példát mutattak a kései modernizmus számára is. Az Átrium belső terének extravagáns art deco – fekete-fehér-narancssárga-tükör – burkolata a háború előtti építészet gyöngyszeme.

Rögtön a Margit híd budai hídfőjéhez közel (Margit krt 8-10.), kiemelt pozícióban áll a Tarján László tervezte árkádos sarokház. Tarján László a hazai modernista építészet mestereinél, Dávid Károlynál, Brestyánszky Tibornál, a Nyíri-Lauber párosnál kezdte építészeti pályafutását. A ház vízszintes tagolású utcai homlokzatain következetesen végigvonul az ablakmellvédek sávjának csempeburkolata. A feltűnően nagy és alapvetően sík felületeket az építész minden homlokzaton más, szellemes módon tagolta: egyik oldalon ferdén elfordított homlokfalú loggiákkal, a másikon a szalagablakok sorából kiugró, szintén ferde mellvéddel határolt erkélyekkel, a beforduló udvari homlokzat utcai traktusán függőleges loggiasorral. Ami közös: a mellvédek homoksárga mázas kerámiaburkolata, amely nagyméretű selyemfényű lapokból készült, és a homlokzat egyéb színeivel, a kiugró kis erkélyek téglavörös, és a falak halványzöld színével izgalmas harmóniát alkot. A tervező a modern építészet teljes kompozíciós eszköztárát felvonultatta, hogy a nagy felületek sivárságát oldja – sikerrel.

Az építészeti kerámia alkalmazásának bizonyos szempontból a csúcsterméke néhány tömbbel odébb a Ganz utca 11-13. szám alatt felépült, elképesztően kék csempés ház. Titokzatos alkotás, szinte minden szakember és építészetrajongó ismeri, tud róla, mégis csak regénybe illő és körülményes módon sikerült kideríteni a tervező kilétét - első körben ráadásul rosszul... A gyönyörű és különleges házat sosem publikálták, holott feltételezett tervezője Ybl-díjas, és ráadásul nő! – talán ennek köszönhető az izzó kék színű fényes kerámia bőkezű alkalmazása, amit a többi homlokzaton égkék festéssel, világoskék mozaikkal, a beltérben narancssárga csempével és padlólappal társított Kökény Ágnes.

A minden részletében igényesen megtervezett házat – még a tűzlétra színét is az épülethez hangolták – a hetvenes évek második felében tervezték a Mezőgazdasági Minisztérium alkalmazottai számára, kivitelezője a Szolnok megyei Állami Építőipari Vállalt volt, a nívós munka Bolvári Ferenc építésvezetőt dicséri, aki nem csak kézben tartotta a nem mindennapi épület kivitelezését, de áttételesen és poszthumusz neki köszönhető, hogy végül sikerült a házról adathoz jutni. Volt/van ugyanis egy lakása a házban, és mit tesz isten, épp a kifelé igyekvő örököst sikerült megszólítanom a kapualjban tudakozódva – ez úton is köszönet a hasznos segítségért, és azért, hogy még építész családtagjait is mozgósította az ügy érdekében. A ház megéri az érdeklődést és akár a látogatást is, homlokzatain változatos módon használta a tervező a kerámiát, az eltérő karakterű épületrészeknek megfeleltetve. A keskeny utcára néző, sávokkal tagolt homlokzaton a loggiák vízszintesen végigfutó mellvédjeit, az árkádos rész pilléreit, az udvari virágtartókat plasztikus elemekből alkotott, ultramarinkék kerámiaburkolat fedi. A mozgalmasabb, oromfalas, visszalépcsőző tömegekkel alakított oldalon csak az ablakkötényekben jelenik meg a világoskék mozaikburkolat. A kompozíciót további kékre festett homlokzati részletek egészítik ki.

Csak a szomszédos Bem téren kell átsétálni, hogy a korszak egy újabb gyöngyszemére bukkanjuk. Id. Janáky István, Mináry Olga és Perczel Dénes tervezte azt az OTP finanszírozásában épült, 1959-ben átadott házat (Frankel Leó utca 2-4.), amelynek földszintjén 1961-ben megnyílt a Bambi Presszó.

A Bambi Budapest retró kulthelye, a mindenkori üzletvezető gondosan ügyel rá, hogy az időnkénti javítások ellenére minden részlet az eredeti állapotot őrizze. Itt a kerámia sokféle építészeti felhasználása él együtt: a pult mögötti falakon és a homlokzati pilléreken színes kismozaik burkolat, a fogyasztótér falán egy kisvárosi életképeket ábrázoló domborműves plasztika, amelynek kompozíciója is figyelemre méltó – a sajnos néhol már fejüket vesztett figurák és a házcsoportok közötti üres falfelületek is a kép részét képezik, az üresség is szerepet kap, akár a japán festészetben. Az alkotó kilétét homály fedi, városi legendák nem tudnak megegyezni abban, hogy a neves keramikus Gorka Lívia, vagy a szintén legendás képzőművész Erdély Miklós a tettes.

Feltűnik itt egy harmadik kerámiafajta is, amiről eddig nem esett szó: a mettlachi. A 19. századtól használt kőagyaglapot nagy kopásállósága miatt Magyarországon már a két világháború közötti társasház építészetben is gyakran használták. Eredetileg az anyagában színezett – tehát nem mázas! – lapot 1852-ben fejlesztették ki Mettlachban (Villeroy & Boch), innen ered a neve. Agyagból készült szárazon sajtolva, szárítva, zsugorodásig égetve. Többféle méretben, alakban és színben gyártották, a leggyakoribb a 10x10-es négyzet, fekete, fehér, világoskék, szürke, okker, terracotta illetve sötétbarna színben. A háború előtti modern bérházak lépcsőházaiban mintába rakva használták, a hatvanas-hetvenes években kifejezetten reneszánsza volt az egyszerű sakktábla-mintás konyhai és fürdőszobai padlóktól a kreatív tört mintákig és falképekig. A tört darabokból készült padlóburkolatnak neve is volt: Nova burkolat – ezt találjuk a Bambiban is.

A tört mettlachit használták kül- és beltéri mozaik falképekhez is. Általában két-három színt vegyítettek, karakteres, stilizált kompozíciókat hozva létre. A Margit körúton, az Átrium-ház szomszédságában álló bérház (Margit körút 61-63.) árkádja alatt bújik meg a Buda című kompozíció. Nemcsak ezért nehéz rá felfigyelni, napközben a mellette nyíló turkáló installációja is takarja. Az alkotó, Csernyák István festőművész az 1960-ban átadott ház tervezőinek, Legány Zoltánnak és Simon Ferencnek a nevét is belekomponálta a képbe. Az árkádok pilléreit itt barna kismozaik borítja. 

Egy másik nevezetes kerámia falképpel zárjuk a sort, amely korábbi, az ötvenes évek elejéről származik, és ma is az eredeti helyén látható. Ez sem feltűnő darab, pedig tematikája figyelemre méltó: a moszkvai Vörös teret ábrázolja a Kreml és a Lenin mauzóleum látképével. Ebből már nem nehéz kitalálni, hogy Pál Ferenc 1952-es alkotása a Moszkva téren található, pontosabban a Moszkva (ma Széll Kálmán) tér 3. szám alatti ház kapuja mellett, a falon. Csodás módon átvészelte a tér név- és színeváltozásait, és ez remélhetőleg a jövőben is így marad.