Romkocsma helyett kreatív közösségi teret alakítottak ki a debreceni Szárító Műhelyből

A debreceni Tímárház Szárító Műhely jól példázza, milyen átalakulások zajlanak napjaink építészetében. Cikkünket a 190-es, 2024/2-es lapszámból közöljük.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Palkó György
• Olvasási idő: …

„Ilyen házak szoktak manapság Piranesi-díjat nyerni” – jegyzi meg kissé hamiskás mosollyal Kovács Péter DLA építész, miközben az építész tanszékről megszerzett kulcsokkal kinyitja a ház ajtajait. Valóban. Mélyreható változás zajlik az építészet, akarom mondani a kortárs építészet világában. Sokan és sokat hivatkoznak Anne Lacaton és Jean-Philippe Vassal építészek irodájának Prtizker-díjárra (2021) mint olyan paradigmaváltó aktusra, ami az építészeti világelit számára is visszavonhatatlanul korszakhatárnak számít.

Az „új építés” fetisizálása, a tervezés és építés környezetterhelő, erőforrás-pazarló koncepciója helyett a megtartó, felújító, a már megépített épületre, az épített örökségre nagyobb hangsúlyt, figyelmet fordító szemlélet egyre meghatározóbban épül be a mindennapok tervezői praxisába. Ráadásul mindez – kis késéssel ugyan, de idehaza is – jól érzékelhető módon alakítja át az építészeti közgondolkodást.

Itt jegyzem meg, hogy a „kritikai regionalizmus” fogalmának hazai recepciója, újrafelfedezése körüli építészetelméleti eszmecsere már évekkel ezelőtt egy sor olyan aspektussal gazdagította az építészeti gondolkodás eszköztárát, ami a sztárépítészet és szupermodernizmus időszakának lezárultát előlegezte meg. Szerencsésnek mondhatjuk tehát magunkat, hogy átélhetjük a tervezés, az építészet világának újabb színeváltozását.

Ebben az átalakulásban – vagy ha tetszik, paradigmaváltásban – keres rendszerező elvet, kategóriákat és új szótári fogalmakat a kritika, és ez alól e sorok szerzője sem kivétel. A 2021-es 7-es lapszámunkban az AU Műhely (Ghyczy Dénes Emil, Szederkényi Lukács – AU Workshop) prágai kiállításának katalógusáról írt recenziómban (Példásan koszolódik) tettem bizonytalan kísérletet arra, hogy pozitív értelemben „alultervezésnek”, „alulfogalmazásnak”, „nyílt végűnek” nevezzem azt az eljárást, amiben az építész tervező a beépített anyagokkal és alkalmazott technológiákkal érzékeny, érzéki, közeli, spontán viszonyt törekszik kialakítani. Úgy tervez és olyat, aminek felépítésében önmaga is résztvevővé képes válni, ahol a folyamat nem válik kiszolgáltatottá az építőanyag-kereskedelem és kivitelező iparkapitalista, profitalapú piaci logikájának.

Kapcsolódni, összekapcsolódni a tervezett házzal, annak anyagával és téri adottságaival. Az új tervezőgeneráció és a megújulásra képes korábbiak számára ez immár elsősorban nem esztétikai és elméleti kérdés, hanem az esztétikai élmény kitágításának kérdése, tulajdonképpen a „jelenlét” (H.U. Gumbrecht) kérdése az építészeti folyamatban.

Éppen ezért olvasom örömmel Falvai Balázs DLA 2021-ben publikált rövid programszövegét a Szárító Műhely – a Debreceni Egyetem építészhallgatóinak új inkubátorháza címmel (epiteszforum.hu), ami a cikkünkben bemutatni kívánt projekt kapcsán született. Ebben a szerző a debreceni építészképzésben immár hagyományosnak számító belső hallgatói pályázata kapcsán Reimholz Péter, illetve Claude Lévi Strauss két-két szemléleti pólusát veti össze.

A „kitaláló építész” helyett felvetett késztermékeket kollázsként „rendezgető építész” tervezői stratégiáját, valamint a modernitás „mérnök” attitűdjével szemben létező archaikus „barkácsoló, konstruáló” attitűd alkotási stratégiáját. Végeredményben Falvai az utóbbiakat a kézművességhez köti, aminek napjaink építészképzésben fontos gyakorlati szerepet feltételez.

Talált tér. Manapság a hasonlókból gyakorta alakul romkocsma, de még gyakrabban mállik el menthetetlenül, lesz az enyészeté. A debreceni Tímárház Szárító Műhely kétszintes épülete eredetileg az 1900-as évek elején épült. Az egykori családi manufaktúra lakóházból és a bőrök előkészítésében szerepet játszó udvari szárnyból állt. A felújított és átalakított lakóház évek óta Kézművesek Háza néven működik, míg az udvar és az egykori műhelyek épületrésze elhagyottan pusztult.

Ezt az épületrészt kapta meg az egyetem húsz évre, hogy ott egyfajta alkotóház, kiállítótér, közösségi tér, co-working iroda jöjjön létre, ahol az építészeken kívül több debreceni művész alkotóközösség is otthonra lelhet. Kilépés ez az egyetemi oktatás hagyományos infrastruktúrájából, valami hasonló szerepben, mint amilyen például Bodrossy Attila és Czigány Tamás egyetemi műteremháza Győrben (2008), ahol az egyetem területén lévő kompresszor-szivattyúház tömbje alakult át.

Debrecenben haladó hagyomány, hogy diákok belső pályázaton kiválasztott koncepcióját gyakorló építész tanárok mentorálják a megvalósulásig. Így épült meg 2015-ben Nagy Marianna hallgató tervei és Sugár Péter, valamint Kovács Péter építész oktatók együttműködésében a debreceni holokauszt emlékfal (Teret építeni a hiánynak, Octogon 2015/6.). A Szárító Műhely esetében is ez történt.

A győztes pályázati tervet elkészítő csapat tagjai Szuszik Dóra, Zbiskó Éva, Zsirnamenszki Tamás hallgatók voltak, míg a megvalósításban Falvai Balázs DLA, Török Dávid DLA (dmb építész műterem) építészeké volt a főszerep, míg a pályázati folyamatban Debreceni Egyetem Műszaki Kar Építészmérnöki Tanszékének építész tanárai vettek részt.

Az építésről, a megépítésről és a közösségi használatról szól tehát e ház. Minimális, visszafogott, a legszükségesebb beavatkozásra törekvő koncepció fő elemei a kétszintes egykori műhely, illetve annak udvara, valamint az utcafront vonalában hosszan húzódó kőkerítés volt. A szintenként két-két alkotótér új nyílászárókat és némi födémerősítést, valamint új elektromos és felújított víz-csatorna hálózatot kapott, de a vakolatlan eredeti falazatok inspiráló líraisága dominálja a látványt. Az építés itt felfedezés és feltárás. Megismerés. Szemben az új építések óhatatlan sterilitásával, ennél az épületnél a szerkezet közel engedi magához az itt alkotókat. Míg egy új tér belakása kihívást jelent, itt az „otthon levés” keresetlen evidenciaként van jelen.

A Szárító Ház bemutatásnak végére hagytam két meghatározó installatív elemet, ami a kerítés, a kapuzat átalakítása mellett látványosan illusztrálja mindazt, amiről eddig szó esett. Egyfelől az építési állványvázakból konstruált, fehér ponyvatetőt tartó „kortárs szobrot” emelném ki, ami nem pusztán a jól ismert állvány-csomópontok, oszlopok, kötőelemek (újra)rendezéséről, a térrács újraszövéséről, illetve az udvar terének fedett belső-külső használatáról szól, hanem látványában a kikészített, levegőn száradó „bőröket” megidézve utal az épület múltjára, amivel egyfajta időbeli hálót is sző múlt és jelen között. Másfelől a szárítóépület két szintjét összekötő külső acéllépcső, pontosabban annak csengő-bongó hangja, ami járás közben mint valami különös hangszer szólal meg. Ez a spontán, nem tervezett hangeffektus az egész projekt szellemét hangosítja ki.

További képek a galériában!