Rosta S. Csaba személyes vallomása a pályájáról a július 1-én megnyíló RAS 30 kiállítás alkalmából.
Rosta S. Csaba életműkiállítása RAS 30 címmel eredetileg március 18-án nyílt volna meg a FUGA-ban. A járványhelyzet közbeszólt, de július 1-én mégis megnyílik a kiállítás, és egészen augusztus 29-ig látogatható lesz. Az OCTOGON 159-es (2020/3-as) lapszámában Rosta S. Csaba iránti tiszteletünk és megbecsülésünk jeleként közöltük az alkotó személyes vallomását pályájáról, és képekben is beszámoltunk a rendkívül bátor és jelentős életműről. Az itt következő, a lapszámból átemelt írás, „A függetlenség építészete” szemelvény a kiállítás Rosta S. Csaba által írt, önéletrajzi elemeket is gazdagon tartalmazó előszavából.
  |
„Nagymamám nagy perzsaszőnyege volt a térkép, fakockákból épített tornyokból tanultam a stabilitást, a statikát, a kisvasút sínjei és az autópályákon száguldó matchboxok lüktető folyama keltette életre a minipolisomat… míg meg nem gyógyultam. Addig minden maradhatott a helyén. Csoda, hogy utáltam meggyógyulni, és szétbontani?
Barabás László festőművész, Gyenes István keramikus egyengette az utam. Az építészethez szükséges szerkezeti rend szigorúságát a Hild József Építőipari Szakközépiskolában tanultam; a szerkezetek szépségét nemcsak műszaki rajzon, de az építkezéseken is megtapasztaltam. A beton súlyát, a tégla textúráját, az acélvágás sikító hangját.
A 80-as évek második felére a Budapesti Műszaki Egyetem építész karán kialakult építészeti dialógus nem választható el a kort alapvetően akkor meghatározó politikai változásoktól. A tervutasításokba belefáradt monoton panelek építészetét egyre inkább felszabadították; a helyenként túldekorált, osztrák dominanciájú, világszerte vulgarizált post-modern tűnt az egyik megoldásnak a szürke múlt után. Ez szabadosságot sugallt ugyan az utasításokkal szemben, de nem épült be a Budapest eklektikus képébe igazán. Ezzel a nyugatias megközelítéssel szemben a saját gyökerekből táplálkozó organikus irányzat a nemzeti romantika építészéig, Kós Károlyig visszanyúlva kereste a mindenkor érvényes és minden funkcióra választ adó megoldóképletet – magánháztól a templomokig –, több-kevesebb sikerrel. Útkeresés volt ez, de nemcsak az én személyes útkeresésem az építészet sűrű erdejében.
Van-e harmadik út a magyar építészet számára, vagy ez pusztán csak utópia?
Kaszás Károly tihanyi ravatalozóját egy napsütéses téli reggelen láttam először. Ez a találkozás elindított számomra egy új megismerést, egy érzékeny diskurzust arról, hogy létezik a természetes anyaghasználat és a kortárs mérnöki szerkezetek fúziójában megfogalmazható költői, szakrális többlet. Úgy, hogy a funkcionális rend nem sérül, és nem kell elvtelen kompromisszumokat kötni.
A finn építészetről szóló előadásai ezt az ajtót tágra nyitották. Sárvári István segítségével eljutottam Jatta von Konow belsőépítész irodájába, ahol a kis léptékek építészetéből kaptam leckét.
Amint a határok kinyíltak, vendéghallgatóként a bécsi Képzőművészeti Akadémia Építész Mesteriskolájában Timo Penttiläval, a finn vendégprofesszorral is konzultáltam. Az ő ajánlásával találtunk kapcsolatot – én és akkori feleségem, a szintén építész Südi Enikő – Alvar Aalto özvegyével, Elissa Aaltóval.
Korábban is lenyűgözött a korai Alvar Aalto-munkák funkcionális, de szoborszerű funkcionalizmusa, a rég ismert anyagokkal folytatott kísérletezése és a modern ember igényeinek folyamatos érzékelése. Ez az élő kapcsolat újabb lépcsőfokot jelentett számomra a finn építészet megismeréshez. Így jutottam el Juhani irodájáig.
Juhani Pallasmaa munkatársaként 1991-1993 között bútorok, kiállítás-installációk, irodaház- és banki központok tervezésében vállaltam részt, nagy hangsúlyt fektetve a makettezésre is. Az építészet perifériáira jellemző szobrászi, iparművészeti felfogás és részletképzés mellett a társművészetekhez való intenzív kitekintést és építészetelméleti munkákhoz való hozzáférést is kaptam tőle.
1990 áprilisában alapítottam meg a RAS-t (Regionális Aternatív Stúdió) Südi Enikővel. 1994-2004 között Győr történelmi belvárosában, a szabadtéri színpad lépcsői előtt működött az építészeti stúdió és a művészeti galéria.
Utópikus tervként a használaton kívüli pinnyédi hídból a MADI (Mozgás, Absztrakció, Dimenzió, Invenció) képzőművész csoport számára tervezett MADI-HÍD aratott sikert ebben az időszakban. Carmelo Arden Quinn, egy argentin festőművész támogatásával, Beke László művészettörténész ajánlásával az 1998-as Buenos Aires-i Építész Konferencián mutathattam be a koncepciót világhírű építészek között (César Pelli, Zaha Hadid, Massimiliano Fuksas, Herman Hertzberger, Wolf Prix). A terv meghívást kapott 1999 decemberében a Műcsarnokban megrendezett »Utópikus Építészet« vándorkiállításra Bachmann Postabankjával és Janáky Időkerekével együtt.
Válásom után új partneremmel, Pados Melindával folytattuk a RAS DESIGN tervezői feladatait.
Buda természetes kilátója, a Citadella hosszú távú fejlesztési koncepciójára dr. Nagy Béla városépítésszel közösen dolgoztunk ki egy lehetséges fejlesztést. Az erődöt a csillagvizsgáló helyére emelték, amelyet mi ismét turisztikai célú kultikus hellyé kívántuk alakítani, egy, a lebontott csillagvizsgáló kupolájára emlékeztető modern, mozgatható kilátó kabinnal. Koncepciónknak a Budapest Szeme nevet adtuk.
Szülővárosom, Győr korábban egy ipari fellegvár volt. A vasfüggöny lebontása után azonban sok jelentős gyár bezárt. A megmaradt ipari emlékek, gyártmányfejlesztések, bátor mérnöki kísérletezések emlékeit összegyűjtve szerettük volna kiállítani a tárgyakat egy elhagyott, hidegháborús légó bunker kocka felhasználásával. A meg nem valósult utópikus tervünk »Origo Arrabona« néven vált ismerté.
Egy országos ötletpályázatra készült »Felkiáltójelek« című munkánk, ahol Budapest új turisztikai szimbólumait gondolhattuk át. Javaslatunk egy majdnem 100 méter magas ikertorony-pár volt, mely a Duna medrében állt. Karcsú szerkezetükben felvonókkal lehetett feljutni a csúcsra. A felfelé és lefelé utazás közben a transzparens kabinokban a látogatók számára páratlan és zavartalan látvány tárulna fel. A tervet Karsai Károly és Pintér Tamás építésszel, valamint Takács Nóra belsőépítésszel közösen jegyezzük. A pályázatot a második legmagasabb pénzdíjjal jutalmazták.
A korábban irodáinkra kevésbé jellemző villaépítészet iránt a 2010-es évektől fogva egyre nagyobb volt az érdeklődés. A korai magyar Bauhaus szereplőitől kapott inspirációk alapján arra törekszünk, hogy nemcsak formai értelemben, de a fenntarthatóságukkal is karakteres, a környezetükkel harmóniát kereső épületszobrokat hozzunk létre, nem feledve közben a tiszta és szigorú térszerkesztést. A szentendrei, törökbálinti, érdi és a budai hegyvidéken a földből előbújt, megépült vagy épülőfélben lévő villák, társasházak tervezésében Szabó Reni építész a társam, aki a budai irodát vezeti.
Az elmúlt harminc év tele volt utópiákkal.
A 80-as évek szűk levegője, a kommunizmus szaga után szabadabbnak és élhetőbbnek tűnt ugyan a légkör, de mára újabb felhők gyülekeznek. A mindig változó időjárási viszonyok és előrejelzések közt leginkább a függetlenségre törekedtem. Ha kellett, díszletet, ékszert terveztem vagy zenét írtam, hogy az alkotói függetlenség, a szabadság illúziói megmaradjanak. Magamtól kérdezem, van-e építészeti válasz erre a mostani klímaváltozásra, értékeink megőrzésére ebben a felfoghatatlan léptékben építő korban? Lehetünk kicsiben nagyok? Labirintusban vagyunk, vagy egy soha véget nem érő földalatti utazásban, rohanva a vélt fény forrása felé? Én csak felelősen akarok építeni.
Ez az út előre, vagy ez az utópia?”
Rosta S. Csaba
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
