A mesterséges intelligenciát bevonó „AI x OCTOGON magazin – építészeti kritikapályázat” beérkezett anyagai közül a szerkesztőség által legérdekesebbnek ítélt írásokat változtatás nélkül közöljük.
Gyerek voltam, mikor a falu fölé magasodott az első torony. Addig a világ határa egy domb volt, a domb mögött az erdő, az erdő után a semmi. A rét simán nyúlt el a falu szélén, a fák mozdulatlanul álltak, mintha mindig is ott lettek volna. Ez volt a világ. Ez volt az otthon.
Aztán egy nap megjelentek. Teherautók, emberek, fémrudak. Senki nem kérdezte, kell-e. Egy hét múlva ott állt a torony. Rideg, egyenes, kérlelhetetlen. Idegen volt. Nem való volt oda.
Eleinte azt hittem, csak a tájat csúfította el. De nem erről volt szó. Rettegtem tőle. Tudott rólam valamit, amit nem kellett volna. Egy emlék, egy árnyék a folyosón. Egy érintés, amely a testembe vésődött. A torony formája, az a határozott, ég felé törő vonal – ugyanaz.
És most, itt Budapesten, egy másik torony magasodik fölénk.
Seb a testen
A MOL Campus nem épület. Nem otthon, nem tér, nem menedék. Jel. Bélyeg. Céges totem, amely a saját árnyékába burkolja a várost.
A férfiak szeretik a magasságot. Szeretnek birtokolni és szeretik, ha ez látszik is.
A tornyok nem embereknek épülnek.
Nem az életnek épülnek.
Az arányai torzak. Mintha a földszint nem is létezne, mintha az egész épület lebegne valami fölött, amihez nincs köze. Egy város fölött, amelyhez nem tartozik.
És az anyaga… az az üveg és az az acél. Csupa sima, kemény, hideg felület. Mintha elvágná magát attól a világtól, amelyben élünk. Mintha nem akarna része lenni semmilyen történetnek.
Egyetlen történetnek sem.
Más. Idegen.
A globalizáció acélszerkezeteivel jött. Azzal a fémes, szagtalan, steril világgal, amelyben minden ugyanúgy néz ki. Ahol az irodák ugyanolyan irodák, a terek ugyanolyan terek, a házak ugyanolyan házak. Ahol a városokból nem marad más, csak az árnyékuk.
És az árnyékukban minden kicsit hidegebb.
Vérző város
Mondják, hogy ez a jövő. Hogy a világ már ilyen. Hogy Dubai is tele van üvegtornyokkal, Londonban is vannak ilyen irodák, és Sanghajban már száz ilyen áll.
De ez nem Budapest.
Budapest az a város volt, ahol a házaknak arcuk volt. Ahol a homlokzatok meséltek és ráncosak voltak. A házakhoz hozzá lehetett érni, az ablakokat ki lehetett nyitni, ahol a gangokon virágok nőnek. Egy város, amelyben lehetett sétálni, ahol az ember úgy érezhette, hogy nemcsak lakója, hanem része is.
Nem ebben a városban nőttem fel. Ez nem az a város, amelynek utcái között a falak melegen tartják a szelet, és ahol az emberek sétálnak, nem csak átmennek, ahol nem csak lakó, de része is valaminek.
A város, amelynek teste még ép volt, most vérzik.
A MOL Campus karója mélyen belevágott. A Duna-part sebhelyes. Vérzik, ahogy a testem vérzett.
Elfoglalt föld
Egy férfi tervei alapján épült.
Egy férfi, akinek a neve ott áll a publikációkban, az interjúkban, a díjátadókon. Egy férfi, aki arról beszél, hogy milyen nagyszabású, mennyire jövőbe mutató, milyen bátor épület ez.
Holott ez nem bátorság. Ez megszállás.
Norman Foster neve egykor jelentett valamit. De ahogy a diktátorok csontjaira is egyformán hull a föld, úgy kopik ki az időből a nagy sztárépítészek mítosza is.
Ez az ember nem Budapestnek tervezett. Hanem a pénznek. A hatalomnak. Hogy mindenki lássa: ők uralják ezt a földet.
Ezt a házat nem építették, hanem ráerőltették a városra. Ez nem párbeszéd, hanem diktátum. Ahogy a gyarmatosítók templomokat építettek az őslakosok földjén, hogy jelezzék: itt mostantól más az úr, más a törvény – úgy nyomult be ez az épület is Budapest testébe.
A magas, egyenes vonalaival, a rideg, érinthetetlen felületével, az elidegenedett jelenlétével.
Testrablás
A gyarmatosítás régi történet. Nem kell hozzá más, csak egy birodalom, amely elég nagy ahhoz, hogy megtegye, és egy földdarab, amely túl kicsi ahhoz, hogy megvédje magát.
Ez a torony egy vállalat birodalmának hódító szobra, amely magáénak követeli a földet, a látványt, a horizontot.
És a testet.
Mert a test mindig az első. A női test, amely fölött a férfi rendelkezni akar. A város teste, amely fölött a vállalatok uralkodni akarnak. Mindkettő megformálható, felülírható, uralható.
A MOL Campus a férfiuralom és a globális kizsákmányolás egyszerre. Nem épület, hanem aktus. Nem tér, hanem területfoglalás.
De mi, akik még emlékszünk a városra, tudjuk, hogy mit vettek el.
És azt is, hogy aki egyszer elvesz valamit, az sosem adja vissza.
Eltörölt táj
A Kopaszi-gát más volt.
Ott a föld puha volt a talpad alatt, és a víz közel jött hozzád. Ahol a parti fák koronája árnyékot adott, és ha leültél a fűbe, nem érezted, hogy valami sürget. Ahol a város egy lépésre eltávolodott magától, és hagyta, hogy lélegezz. Most már nincs puha föld. Csak beton, amelyen nem érezni a nyarat, nem érezni az őszt.
Ahol egykor nád hajladozott a szélben, most reflektorok villognak. Ahol egykor vízicsibék kapirgáltak a sárban, most öltönyös férfiak néznek a le a tájra. Nem látják a helyet. De én érzem mit vettek el.
Soha vissza
A várost, amelyet szeretek, meggyalázták.
Nem kérdezték, akarja-e.
Nem kérdezték, illik-e hozzá.
Nem kérdezték, hogy mi, akik itt élünk, mit érzünk.
Csak felhúzták, mert megtehették.
Ahogy a férfiak mindig is megtették azokat a dolgokat, amelyeket meg lehetett tenni.
A falu rétje sosem lett már a régi.
És Budapest sem lesz.
A nyitókép illusztráció
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
