Turányi Gáborra emlékezik egykori tanítványa, Pozsár Péter.
Az egykori tanítványok egyike, Pozsár Péter építész búcsúja a március 26-án elhunyt Turányi Gábortól.
Másodéves koromban lett Turányi Gábor a MOME tanszékvezetője. Ajtaja mindig nyitva állt a hallgatók előtt. A tanszékvezetői iroda állandó vendégei diákjai voltak, elképzeléseit és az oktatás irányait velük, velünk egyeztetve alakította. Janáky, Csomay, Reimholz, Nagy Tamás és Göde Andris mellé U. Nagy Gábort, és további fiatal tehetségeket hívott meg tanítani, majd minden lehetőséget megragadva Moravánszky Ákost is az egyetemre csábította.
A tanítás soha nem mellékes tevékenység, hanem a praxistól elválaszthatatlan, azzal szervesen összeépült része volt munkájának. A már megszokott lelkesedés és elkötelezettség jellemezte pár évvel később, a doktori iskola építész-képzésének vezetése során is. Ekkor vált számomra az egyetem valódi Alma materré. Soha nem tapasztalt műhelymunkában lehetett részem, életre szóló barátságokkal, bámulatos előadókkal.
A DLA-felvételim után Gábortól egy apró rajzot kaptam. Gyakran előfordult, hogy kételyeimmel hozzá fordultam. Ilyenkor nemegyszer sétára hívott, hogy a campust körbejárva megteremthessen egy olyan személyes és biztonságos légkört, ami alkalmas a valódi kapcsolódásra. Sok kérdésem volt, melyek első hallásra szakmai dilemmáknak tűnhettek, de valójában egy sokkal összetettebb útkeresés bizonytalanságairól szóltak. Átlátott a felszínen, és türelemre intett. Birtokában volt annak a különleges képességnek, mellyel egyszerű, sokszor elhasznált szavakat, kiüresedett üzeneteket lehetett megtölteni tartalommal.
Intése ma is elkísér, és nem csak abban segít, hogy hogyan műveljem a szakmát, hanem abban is, hogy tudjam, milyen emberré akarok válni.
Gábortól bizalmat kaptam. Azt a fajta bizalmat, ami azonnal önbizalmat ad. Ami egyszerre ajándékoz meg a szabadság és a felelősség érzetével, és amit csak a mester ajánlhat fel a tanítványnak. Olyan bizalmat, mely a nyitottságra és a türelemre épül, elnézi a hibát, elviseli a csalódást, a mulasztást és a hiányt. Ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy új irányokba mozduljak, hogy számára is ismeretlen, néha idegen terepen induljak el.
Gyanítom, sok száz egykori diákkal osztozom ezekben az élményekben.
Az egyetemi évek, a doktori iskola és a közös tanítás során sok legendás történetet hallhattam a nagy mesterekről, Jurcsik Károlyról, Zalaváry Lajosról, Janáky Istvánról vagy épp Jánossy Györgyről. Irigykedve hallgattam, mert Gábor egy olyan világot rajzolt elém történeteivel, ahova szívesen tartoztam volna, és amiben – akkor úgy éreztem – már nem lehet részem, de tévedtem.
Kedves Tanár Úr, mindent köszönök! Isten nyugosztaljon!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
