A közelmúlt építészeti öröksége és nemzetközi kontextus a Velencei Biennálé magyar kiállításán.
A 2020-as Velencei Biennálé magyar pavilonjának alkotóival, Kovács Dániel művészettörténésszel, Molnár Szabolcs és Smiló Dávid építészekkel (Paradigma Ariadné) Zöldi Anna készített interjút a Magyar Narancsban.
„A biennálé idei kurátorának, Hashim Sarkis libanoni építésznek a központi témafelvetése, hogy miképpen éljünk együtt, és mi ebben az építészet szerepe – magyarázta Kovács Dániel az interjú elején. – A mi pályázatunk 12 kiválasztott modern budapesti épület újragondolásán keresztül a mi regionális építészeti identitásunk újrafogalmazására tesz kísérletet – annak a generációnak bevonásával, amely képes mind a személyes ellenszenvtől, mind a nosztalgiától elvonatkoztatva vizsgálni az 1989 előtti korszakot.”
Az Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása című győztes pályázat 12, fiatal építészek alkotta közép-kelet-európai irodát kért fel annak végiggondolására, hogy mit lehetne kezdeni a részben az építészeti kánon részének tekinthető, de védettség alatt nem álló, erősen fenyegetett épülettel.
Az Othernityben kiválasztott 12 budapesti épület:
Déli pályaudvar (1962, 1977)
Dob utcai trafóház (1965) OTP-lakóház (1967)
OKISZ-székház (1973)
Domus Áruház (1974)
Újpalotai toronyház (1976)
Planetárium (1977)
Villamos teherelosztó központ (1979)
Kelenföldi Városközpont (1979)
XIII. kerületi pártház (1979)
Kelenföldi református templom (1981)
Újpesti Ady Endre Művelődési Ház (1986)
Arról, hogy mi motiválta a külföldi irodákat az Othernityben való részvételre, Smiló Dávid elsősorban a nemzetközi láthatóság nagy vonzerejét emelte ki, hozzátéve, hogy olyan irodákat kerestek meg, amelyeknél eleve hangsúlyos a közép-kelet-európaiság.
„Van egy közös történeti örökségünk, amin keresztül közelebb tudunk kerülni egymáshoz – mondta Kovács Dániel. – A nyugat-európaihoz képest teljesen más helyzetben, más társadalmi adottságok közt jött létre egyébként hasonló építészet.”
Simló Dávid hozzátette:
„Közép-Európában rásütötték erre az építészeti örökségre, hogy teljes mértékben a kommunizmus, illetve államszocializmus terméke. Innentől kezdve nem pusztán az építészeti kvalitásuk kerül mérlegre, amikor, felmerül, hogy mit kell velük kezdeni. Az ideológiai bélyeg Magyarországon jelenleg letörölhetetlennek tűnik.”
Ugyanakkor felmerül az a kérdés is, hogy miért nem a kortárs építészet eredményeit visszük a biennáléra? Kovács Dániel szerint jogos a kérdés, amire a válaszuk, hogy „a biennálé már nem erről szól. Részben az internet, részben az információk elérhetősége miatt szinte senki nem csinál ma már nemzeti pavilonként lajstromszerű tárlatot. Mindenhol valamilyen alaptézisre, kurátori gondolatra készülnek konceptuális kiállítások. Mi a két helyzet közötti állapotot próbáltuk létrehozni: legyen ház is, és gondolat is.”
Az interjú végén felmerül a nemzetközi láthatóság kérdése is, amelyben a projektben résztvevő országok közül több is előttünk jár. Ahogy Molnár Szabolcs (Paradigma Ariadné) fogalmaz, „a megszülető eredmények kommunikálása, megosztása nagyon sokat húzna a mi mindennapi építészeti kultúránkon is. A magyar építészet nem elég egzotikus ahhoz, hogy egy külföldi kurátor magától rácsodálkozzon. A magyar irodák nagyon kevéssé vannak jelen a nemzetközi kiállításokon, pedig a legtöbb esetben nyílt felhívást tesznek közzé. Ez rajtunk múlik.”
„Nem utolsósorban a nemzetközi kontextus vállalása révén megszűnne a magyar építészek ősfrusztrációja, hogy miért nincs magyar építészet” – zárja az interjút Smiló megjegyzése.
A teljes interjút a Magyar Narancs 2019. december 19-i számában olvashatod.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
