Néprajzi Múzeum, proto-architektúra és az építész feladata. Ferencz Marcellel beszélgettünk.
A Néprajzi Múzeum új épülete egyszerre lesz a budapestiek, a magyarok és a világ épülete, ahogy egyszerre jeleníti meg a különböző népek mítoszait. Ferencz Marcellel a koncepcióról kezdtünk el beszélgetni, de végül sokkal több lett ez az interjú annál, mint ahogy terveztük. Szó volt költészetről, hitvallásról, az épületek köré elképzelt mesevilágról és az építészek szerepéről.
Még nem épült fel, de már rangos díjakat nyer a Néprajzi Múzeum, a világ legjobb középülete lett és az építészeti különdíjat is megkapta. A Liget Projekt keretén belül megvalósuló épület hangsúlyos jelként emelkedik majd ki a földből. Egyszerre lesz a budapestiek, a magyarok és a világ épülete, ahogy egyszerre jeleníti meg a különböző népek mítoszait. Minden ház hordoz üzenetet, a Néprajzinál mi ez?
Ferencz Marcel: A szakmai küldetése megmutatni, hogy egy magyar építész is képes világraszólót alkotni, főleg egy ilyen erős mezőnyben, mint amit a nemzetközi tervpályázat jelentett, ráadásul a Liget Budapest Projektben, ami ma Európa legnagyobb kulturális fejlesztése. A tervpályázat tíz meghívott világsztárja között volt négy magyar tervező, ilyenkor kérlelhetetlen ott munkál az emberben a "Most vagy soha." Mert az nem lehet, hogy képtelenek legyünk úgy megalkotni egy gondolati minőséget, mint a külföldi "ellenfeleink”. Mert az nem lehet, hogy elvérzünk mellettük, hazai pályán. Össze kellett szedni magunkat erre a feladatra és megmutatni, hogy képesek vagyunk rá. Ez benne van az emberben. Persze a szakmai küldetésen kívül van egy másik üzenete is: a csodavárás. Valami kimondatlan érzést kell közvetítenie, ami megfog, ami elemel a hétköznapoktól.
Az a mezőny, amelyben voltatok és az a tény, hogy meg kell mutatni magatokat, ez mennyire tud blokkoló lenni?
FM: Ez egy óriási tét. Persze, van olyan versenyzőtípus, akit az olimpia leblokkol, de van, akinek akkora energiát ad, hogy még azt is legyőzi, akit a statisztikák alapján nyertesnek gondoltak. Talán ez különbözteti meg a profit az amatőrtől. A világtendenciát mutató professzionális építész mezőnyben a magyar indulók amatőrnek számíthattak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy
az amatőrizmusban nagyobb fanatizmus és lelkesedés van, amik inspirálóan hatottak a magyarok részvételére.
Eleve egy jól kidolgozott pályázati alapprogramot kaptunk. Jobban ismertük a helyszínt, jobban tudtuk tisztelni a Dózsa György utat, annak térrendszerét, ahogy magát Budapestet is jobban ismertük, tudtuk, hogy mit lehet vagy mit nem. A helyismeret egyszerre nagy előny és átok is, mert a tervezőn ott van a történeti térstruktúra terhe, amit a történelmi korok, a társadalmi gondolkodás, a saját korlátaink rátesznek. Egy külföldit ez nem korlátoz, ők az eszme, a kozmikus gondolatok szabadságával alkothatnak. Nekünk e kettő harmóniáját kellett összeegyeztetnünk. Ez egy szakmai párbaj, egy szellemi viadal, egy sakkjátszma, de a pókerhez is hasonlíthatom: ki tud tovább csendben maradni, elmélyülni és a legkoncentráltabb időben a legerősebb választ adni. Ez erről szól. A zsűri is mindig azt választja ki, amelyik a legtökéletesebben illik a területre. És ez a terv a miénk volt, amit Détári György szerzőtársammal közösen raktunk össze, nélküle ez az épület nem lenne. Bízom benne, hogy a fiatalok ezt irigylik, és ennél még jobbat akarnak létrehozni, és természetesnek veszik, hogy ha kell, akkor képesek felvenni a versenyt a külföldi tervezőkkel. Mindez pedig jó a magyar ingatlanfejlesztésnek, a magyar építészetnek és a kultúrának is.
Nekünk nem az a dolgunk, hogy kifelé mutogassunk, hanem az, hogy mi is teremtő erővel tudjunk hozzáadni a világ dolgaihoz. Nem az a feladatunk, hogy mindenkit kövessünk, hanem az, hogy trendcsinálókká váljunk. Építészként több évvel előrébb kell járni gondolatban, hogy amikor a terv megvalósul, akkor legyen “trendi”. Egy jó építész látnok. Aki nem látnok-tervező, nem sejti a jövőt, ő legjobb esetben is felér egy szakmai csúcsra, de nem a teremtés azon területére, ami megálmodja a jövőnket. És ez egy külön szakma. Ezek az emberek folyamatosan gondolkodnak, filozofálnak, reggeltől estig, rajzokat készítenek, járják a világot…
Van olyan, hogy kikapcsolnak?
FM: Nem, ők teljesen álom-, ideavilágban élnek. A születésüktől fogva determináltak, megvan a küldetésük. Himmelblau pl. kijelentette, hogy ő csak a felhő birodalmában hajlandó létezni, hogy minden háza az antigravitáció, a kozmikus energia megtestesítője. A szintén a Liget Projekt részeként megvalósuló Magyar Zene Házát tervező Fujimoto számára például nem létezik építészet, ő az embert magát tartja annak - el akarja tüntetni a strukturális térfalakat, mindent az emberi testek mozgásából rak össze. Amikor anno megkérdeztük tőlük, mi az építészet, véresen komolyan a legmélyebb gondolataikat jegyezték le.
És szerinted mi?
FM: Most még nem tudok és nem is akarok erre válaszolni, még korai. Ez egy gyönyörű kutatómunka, amely az élet működését szeretné megfejteni. Az építésznek csodálatos eszköz van a kezében: teret kreál. A térben, a valóságban bontja ki a gondolatait, miközben megállás nélkül kutatja a tér működési elvét. Számomra követendő példa, ahogy a látnok-tervezők folyamatosan képzik magukat, tőlük csak tanulni lehet. Külföldön teljesen más tervezési és életszemléletet kapnak már a hallgatók is - először a nagy összefüggések rendszerét sajátítják el, míg nálunk ez fordítva van: rögtön kicsi házat kismester módjára kell rajzolni. A diákoknak így nincs lehetősége megérezni a feladatok léptékét, holott fontos, hogy megtapasztalják a világot, lássanak természeti csodákat, hegyeket, tűzhányót. Ezáltal sokkal bátrabban mernek döntést hozni az épületekről, mint úgy, ha csak a könyvtárban olvasnak a szakmáról vagy befelé fordulva filozofálnak róla. Az építész számára fontos a természeti környezet megismerése, az ott látott formák és léptékek kezelése.
Ez egy gyönyörű kutatómunka, amely az élet működését szeretné megfejteni.
A tervezés folyamán ezeket a természeti adottságokat beleálmodod a koncepcióba, de ezek valójában formába önthetők? Az, hogy mindez a megvalósulási folyamatban leegyszerűsödik, mennyire vesz el az értékéből - ha egyáltalán elvesz.
FM: A természet végtelenül egyszerű: egyetlen mozzanat. Ő nem sokat agyal azon, hogy milyen díszítőmotívumot használjon. A természetből vett képeket le kell egyszerűsítenünk. Ez kötelező, mert nem vagyunk teremtők, nem tudunk élő szövetet létrehozni. Vegyük példának a vizet: szállít valamit - vizet, hordalékot és ami az útjába kerül, azt kimossa. Ez egy nyomhagyás. Ez a természet működési rendje, ami több, mint kultúra. Egy őslogika. A népek, a társadalom működése is egy ilyen őslogika alapján működik - ide tartozik a proto-architektúra. Vannak olyan proto-architekturális elemek - vonal, pont, sík -, amelyekkel már létrehozható bármi. A proto-architektúra legelső eleme, hogy leteszed a pontot. Én mindent megpróbálok innen indítani, letenni azt az elsődlegest, ami mozgatja a világot. Csak ekkor fogom tudni bekapcsolni abba a kozmikus energiarendszerbe, amiből minden felépül. A Duna Arénánál ez a kimosottság volt a kezdőkép, nem szerettem volna mást megjeleníteni: ez nem szólhatott többről, mint egy amorf kocka vagy az ősgeometria szétmosottsága, de nélkülözzön minden esztétikai dolgot. Ez egy kőkemény üzenet. Keresem ezeket az alapmozdítókat. A Néprajzi Múzeumnál a földréteg volt a lényeges: hogyan érhetem el, hogy a magyarságot jellemző rétegek megelevenedjenek? Minden egyes évszázad létrehozott valamit, az államalapítástól kezdve a pusztító háborúkig - ez egy gyönyörű színes rétegzettség, amit mindenképpen szerettem volna megjeleníteni. Az volt a döbbenet, hogy a talajtani jelentés, ami az épület helyszínéről szólt, az is ugyanolyan rétegzett. Az alapfilozófiám az volt, hogy ha ezt a proto-architektúrát be tudom mutatni, a minél kevesebbet, akkor annál többről fog szólni. Tudtam, hogy az épület csak egyet mozdulhat, mert úgy lesz belőle győztes koncepció. A Dominique Perrault Architecture csapata majdnem nyert, mert semmit nem mozdult, mert a föld alatt maradt.
Tudtam, hogy át kell lépnem valahogy a gondolat és a megvalósulás közötti határt, hogy ez nem maradhat modell, nem maradhat képlet. Át kell lépni a valóságba, valamennyit mozdulni kell, hogy az egy helyben állás energiájánál valamivel többet kell mutatni. Ennek üzenni kell, éppen ezért mindaz a tudás, amit az épület képvisel, nem maradhat rejtve, elő kell vele lépni. Sokáig a föld alatt tartottam, de amikor ez a küldetés realizálódott bennem, akkor kiemeltem, ahogy egy tűzhányó is kiemelkedik a földből. Ezzel egy időben született meg hozzá az a “mese”, hogy
az emberek végre kiülhetnek a két partvonalra, nézhetik egymást és a világ eseményeit, miközben alattuk ott van a világ története. Ez egy gyönyörű költői kép. Ez egy vers, ami az egyetlen mozdulatról, saját magunk megmutatásáról, az emberek ünnepéről, megbékélésről, harmóniáról szól.
Mindennek gyújtópontjában pedig ott áll az ‘56-os emlékmű. Míg a Hősök tere egy szakrális origo, a Néprajzi Múzeum tervezett épülete a hétköznapi, a mindennapi ember origója, ami az emberek ünnepét testesíti meg. Az épület metafora is: mindenki elképzelheti, hogy az életét merre szeretné vezetni - felfelé, lefelé vagy éppen bemenni. Ez nem csak a magyarok számára felépült épület lesz, ugyanakkor nem lehet majd elvenni tőlük. A mindenről, a világról kell, hogy szóljon, mert a néprajzi gyűjteményünk a világ egyik legnagyobbika.
A néprajzi gyűjtemény kísérője lesz-e a Néprajzi Múzeum új épülete vagy sokkal inkább egy olyan markáns jelként épül fel, ami beinvitálja az embereket, felcsigázza az érdeklődésüket, hogy múzeumba járni jó dolog? A bejárható tetőkerttel, a világ rétegeinek, a népek motívumvilágának homlokzati megjelenésével, a formával lényegében képes eladni a gyűjteményt.
FM: Muszáj, hogy a belső térélmény valami pluszt adjon a tematikus anyaghoz. A különböző terek különböző hatással vannak ránk. A kiállított tartalmakat megpróbáltuk úgy elhelyezni a térben, hogy ebben az ideában jól működjön. Az épület arra is jó visszaigazolás, hogy a rajzolás mellett törekedni kell a folyamatos elmélkedésre, hogy ezt nem szabad abbahagyni, ezt csinálni kell, továbbadni, tanítani. Ahhoz, hogy eredményt érjünk el, ez az állandó gondolkodás szükséges. A Néprajzi Múzeum épülete ezt a küldetést is reprezentálja.
Ez a poétika, hogy képes a hétköznapok szintjén materializálódni és érthetővé válni?
FM: Tudod, van az a mondás, hogy aki csak beszél, de nem valósulnak meg dolgai, annak ne higgy. Ez a szakmában is így van. Vannak az íróasztalnak készült gondolatok, és van, ami megvalósul. Ennek sok része az emberi magatartásból fakad: az kevés, ha csak elképzeled, hogy ezek elkészülnek. Az egész lényedből kell sugároznia, hogy ezek megvalósulnak, miközben nem erre törekszel. Ha gondolatban megvan egy ilyen ház, akkor azt a tervező úgy gondolja, hogy már kész, az nem érdekli, hogy ez megépül-e vagy sem. Az építésznek nem feladata bábáskodni akörül, hogy az elképzelése megvalósul-e vagy sem.
Egy feladata van: előkészíteni a gondolatait úgy, hogy azok megvalósulhassanak és olyan formákban öltsenek testet, melyek a társadalmat szolgálják. Ez kötelessége, folyamatosan ideákkal kell előállnia, a megoldást kell keresni.
Számomra az építészet költészet, és más a küldetése. A Néprajzi küldetése azzal egyezik, amit mindig is hittem az építészetről, csak összeállt most egy egységbe. Nem külön a Néprajziért született most egy küldetés. Az építésznek eleve van már egy. Ezen sokat gondolkodik, végiggondolja mit, miért tesz és ha tudatosan építi fel a gondolatait, akkor sikerre van ítélve. Ez nem feltétlenül boldogság, ez teher is tud lenni, amivel úgy lehet együtt élni, hogy elmélyülsz benne és helyre teszed magadban a dolgokat. Nagy kockázat építeni, sosem tudjuk milyen lesz, csak abban a pillanatban, amikor megépül.
Minden épületed a proto-architektúrából indul ki, a természet mozgása adja az energiát hozzájuk, majd egy egész mese kerekedik köréjük, miközben megvalósulnak. Miért van szükséged erre?
FM: Minden épületnek van egy legendája, ami segít nekem a tervezés alatti szelektálásban. Mi az, ami belefér a mesébe és mi az, ami már nem működik? A meséknek szilárd törvényei vannak, amik nem változtathatók, ez segít a jó és a rossz közötti döntésben. Az Atlétikai Stadion is ugyanebben a rendszerben működik: jönnek az uszadékfák, amik a Duna lágy testén úsznak lefelé, majd összetorlódnak és egy kristállyá, az Atlétika királynőjének koronájává forrnak. Egy építésznek mindig emellett kell döntenie vagy egy olyan struktúrába kell visszalépnie, ahol ez mindegy. Mindig egy olyan magasrendű összefüggésrendszerben kell jól érezze magát, hogy ha az épület funkciója, sorsa változik, a nagy kép akkor se sérüljön. Ezt nehéz megcsinálni egy olyan háznál, aminél minden egyes vonal veszélynek van kitéve. És ha folyamatosan elveszti a természetből eredő elemeit, úgy annál inkább ki van téve a sérülésnek. A mai épületeknél - sajnos - ez gyakran előfordul, a mai házakból sok esetben hiányzik a természet, hiányzik belőlük valami plusz, ami kiszakít a mindennapokból, aminél borzongást érzel, holott egy jól végig gondolt kompozícióval egy kortárs épület is tud nagyon szakrális lenni, nem csak a régi házak.
Sokszor találkozom azzal, hogy a kortárs építészetet az emberek nem tudják vagy nem akarják befogadni. Valamiért a többség idegenkedik ezektől az épületektől, mert megszokta azt a környezetet, amiben él, amiben felnőtt és a változást, a valami újat nehezen viseli.
FM: Be kell látni, hogy vannak olyan ősi elemek, amik az emberiséggel egy idősek, ezeket nem tudja a modern építészet egyik napról a másikra elsajátítani vagy olyan minőségben hozni, ami elvárható. Száz éve létezik a modern építészet, ha az emberek nem értik, az azért van, mert valami nem jó. De lehet, hogy nem is kell, hogy mindig mindenki értse, van, hogy elég, ha csak egy vékony - de nagyon fontos - réteghez szól. Ez egy igazodási pont.
Egy jó kortárs épületnek olyannak kell lennie, ami valamilyen szinten mindenkit megérint: a gyerekek szeretik, a hétköznapi embereket is megállásra készteti, de ha egy művész ránéz, ő megérti.
A múzeumnál mi az, ami megállásra késztet majd bennünket?
A Néprajzi Múzeum tervezése közben rengeteg művésszel konzultáltunk a homlokzat megjelenése miatt. Mindenképpen szerettem volna, ha a motívumok megjelennek, de nem voltam biztos abban, hogyan vigyük fel ezeket a mintákat. Az volt az elképzelésem, hogy a világ összes népművészeti mintája felkerüljön a homlokzatra, úgy, hogy ne tartozzon konkrétan egyikhez sem, hanem minden nemzet fedezze fel benne saját magát. Számtalan megoldást, számtalan lehetőséget átnéztünk a művészekkel, de végül nálam maradt ez a feladat, hogy egy olyan meditációs eszközként vagy egy természeti képként jelenjen meg, ami adott pillanatban bármelyik nemzeté lehet. Ezek megfejtésre váró kódok. Számomra a kortárs építészet és művészet azt is jelenti, hogy képesek vagyunk reagálni azokra az új energiákra, amik már nem a múltról szólnak, hanem a jövőbe visznek minket.
Az építészek olyan épületeket hoznak létre, amik folyamatos mozgásban, gondolkozásban tartják az embereket.
FM: Igen. És ahhoz, hogy ezt teljesítsük, hogy a társadalom számára mindig a legjobbat tudjuk adni, ahhoz folyamatosan művelni kell magunkat. Ugyanakkor nem tudunk mindig megfelelni mindenkinek, hiszen minden építész a saját habitusának megfelelően alkot, ez teljesen természetes. A vérmérsékletünk határozza meg az építészetünket és nem a tudásunk. Nem lehet akadémiai szabályok szerint dolgozni. A jó építészetnek mindig megvan az ideája, ami mozgatja és a küldetésének a léptéke van meghatározva. A küldetésének, a léptékének megfelelően kell viselkedni. Félre kell tenni a léptékhez nem illő kérdéseket, de nem lehet őket eltaposni. Figyelembe kell venni, de a helyén kell kezelni. Attól függ mi a cél és mi a feladat. Ezért kormányzóvonal az építészet. Az építésznek a várostervezéshez és a belsőépítészethez is kell értenie, univerzálisan mindenhez. Mert az egyes embert is meg kell szólítania, ahogy ismernie kell az egész városrendszer összefüggéseit is. Én szeretem, nagyon izgalmas ezzel foglalkozni. S minél jobban izgat, annál érdekesebb megoldások ébrednek az emberben, mert egyre nyitottabban reagál esetleg olyan üzenetekre, amiket megparancsolnak neki, hogy csinálja meg építészet címén. Utána persze megkapja a kritikákat, hogy ez nem építészet, ez csak egy land art elem, ahogy a Néprajzi is megkapta, de ez nem is akart soha ház lenni, mert ezzel az épülettel meg kellett oldani egy problémát. A városszövet határán, zöldfelületben, kapuzatként kellett működnie és mint a mesében, hozni is kellett valamit, meg nem is. Az, hogy a mi tervünk épülhet fel, ez a jó zsűrin is múlik.
Egy gondolkodónak az apró hétköznapi problémák fölé kell emelkednie.
Mi van akkor, ha a társadalom nem ismeri fel, hogy az adott épület számára jót jelent?
FM: Nem kell vele foglalkozni, mert egy jó épület még akkor is állni fog, ha az adott társadalom már régen nem is létezik. Ha valaki megérzi, hogy ez a világ, amelyben élünk, mennyire gyönyörű és tudatosan így tervez épületet, akkor kevés eszközzel is tud jót csinálni. Ezt a nagyok tudják. Lehet, hogy egy jó ház csak annyi, hogy egymáshoz van rakva hat kocka, csak mindegyikben más a megvilágítás, és nincs több. Nem díszít, nem komponál. Ezek az épületek nem az adott társadalomról szólnak. Egy gondolkodónak az apró hétköznapi problémák fölé kell emelkednie, és egy építésznek minimum úgy, mint egy politikusnak, hosszú távú projektekben is tudnia kell gondolkodnia, léptéktől függetlenül. Országot érintő kérdésekben minimum 50-100 év, amit ki kell bírnia egy épületnek, és addig is példát kell mutasson az ott élők számára. Az építészet egy nagy játék, ahol a szerepeket véresen komolyan veszik.
Számomra az építészet költészet, és más a küldetése. A Néprajzi küldetése azzal egyezik, amit mindig is hittem az építészetről, csak most egy egységbe adódott össze.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
