Szerkezetek az embertelenség elfedésére

A GUBAHÁMORI iroda terve a Hortobágyi Deportálások Emlékhelye pályázatra.

• Szöveg: GUBAHÁMORI/Octogon
• Olvasási idő: …

Eredményt hirdettek a Budapest Fejlesztési Központ által a Hortobágyi Deportálások Emlékhelye tervezésére kiírt kétszakaszos meghívásos pályázaton. A GUBAHÁMORI építésziroda szokásához híven saját meggyőződéséből fakadó, a kiírás elvárásaival némiképp ellentétes tervvel pályázott, és mi szokásunkhoz híven a nyertes pályamű helyett ezt az elgondolkodtató felvetést mutatjuk be elsőként. A tervet a pályázók írásával adjuk közre, kapcsolódva most indult Noé bárkái sorozatunkhoz.

Hány konténerből áll a röszkei tranzitzóna? Hányszor kell kimeszelni a mélyszegénységben élőknek a penészedő, omladozó falaikat, valahol egy vidéki zsákfaluban? Átlagosan hány év után felejtették rokonaik a járványos gyermekbénulásban szenvedő gyerekeiket a vastüdőben? Hol kaptak szállást 1950-ben a Hortobágyra deportáltak? Abban bízva, hogy építészeti tervekkel is lehet társadalmi párbeszédet generálni, a GUBAHÁMORI építésziroda a Hortobágyi Deportálások Emlékhelyére kiírt pályázatot használja arra, hogy tervével a fenti kérdések mögött rejlő embertelenségek építészeti vonatkozásait tematizálja.

A hortobágyi deportálások 1950-1953 között történtek a kommunista diktatúra alatt, minden jogi alapot nélkülöző határozatokkal több ezer család kitelepítését rendelték el. Kortól-nemtől függetlenül mindenkit a hortobágyI kényszermunkatáborokba hurcoltak el. A terrorról és megaláztatásokról nem sok szó esett eddig, a tervezett emlékhely egy régi társadalmi adósságot fog pótolni.

Szerintünk a hortobágyi kényszerkitelepítések története nem egy lezárt társadalmi esemény, hanem olyan jelenség, amelynek máig élő üzenete van: arról szól, hogy a mindenkori társadalom hogyan viselkedik azon tagjaival, akikre valamilyen szempontból nincsen szüksége. Ehhez konkrét építészeti szerkezetek tartoznak: vidéki szegénysorok tákolt házai, háborúk vagy a klímakatasztrófa elől menekülők sátortáborai, romok, elhagyatott épületek, ólak, katonai struktúrák, zsúfolt lakóházak, nejlonok, távoli szanatóriumok, hajózási konténerek. Az emlékhely építészeti kialakítására adott provokatív tervünk egy ilyen elemet használ: egy menekülttáborhoz hasonló katonai konténervárost alakít ki egy tagolatlan kukoricamező kellős közepén. 

A GUBAHÁMORI célja, hogy megmutassuk azt, hogy ugyanaz a szerkezet, amelyet az embertelenség elfedésére használunk, alkalmas lehet arra is, hogy a társadalmi emlékezés és a súlyos sérelmek feldolgozásának helye legyen.

A társadalom számára nemkívánatos embereket mindig olyan helyekre száműzzük, amelyek nincsenek a szemünk előtt. Így van ez a városi szegénységgel (lásd városrehabilitáció, dzsentrifikáció, amelynek következtében emberek tömegei élnek a lehetőségek nélküli vidéki zsákfalvak szegénysorain), így volt ez a hortobágyi deportáltak esetében (ki az alföldi pusztába, a semmibe, ólakba, zsúfolt lakóhelyekre). Vidéki szegénysorok tákolt házai, sátortáborok, romok, elhagyatott épületek, ólak, katonai struktúrák, zsúfolt lakóházak, nejlonok, hajózási konténerek. Ezek az épített szerkezetek hasonlóak: lakhatásra mindegyik alkalmatlan, épületszerkezeteik másodlagos, harmadlagos vagy építészeti szempontból minősíthetetlen alapanyagokból készülnek, a legfőbb közös tulajdonságuk azonban az, hogy mindegyik arra szolgál, hogy elfedje azt az embertelenséget, amiben születtek. Nem számít, hogy hol, miben, milyen körülmények között szállásolja el magát a kirekesztett – a társadalom lelkiismeretét kielégíti az a tudat, hogy a lakhatás „megoldott”.

Rengeteg példa mutatja hogy a hortobágyi kényszerkitelepítések története nem egy lezárt társadalmi esemény, hanem olyan jelenség, amelynek máig élő üzenete van, amely arról szól, hogy a mindenkori társadalom hogyan viselkedik azon tagjaival, akikre valamilyen szempontból nincsen szüksége. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy maga az emlékmúzeum sem egy statikus kiállítás kell legyen a fellelhető relikviák bemutatásával, hanem ennél több: a társadalmi jelenség emlékezete kell legyen, és ezáltal egy olyan központ, amely ennek mementót állít, ápolja és védelembe veszi mindazokat, akiket valamilyen szempontból embertelen bánásmód, kirekesztés ér.

A felhasznált épületszerkezet a menekülttáborokból, katonai egységekből vagy a  járványhelyzetből ismert hajózási–irodai konténer.

A terv építészeti szándéka az, hogy megmutassa, ebből az embertelen szerkezetből is létre lehet hozni egy olyan épületstruktúrát, amely emberségről, segítségről, feldolgozásról szól.

A belső terekben ezáltal nem a statikusan kialakított kiállítás, hanem az emberekkel való találkozás, a beszélgetések helyei, s azok a térrészletek lesznek hangsúlyosak, amelyek alkalmat adnak a téma közösségi feldolgozására.

Az épület nem áll bele a termett talajba, nincsen talajszint alatti alapozási rendszere. Az épület megvalósítása érdekében nincsen szükség a kialakult humusz, valamint a szénmegtartó gyökér- és gyepszint megsemmisítésére, mivel a konténerrendszer felszíni pontalapozása lehetővé teszi azt, hogy a talajszerkezet érintetlen maradjon. A megemelt pontalapok segítségével a konténerek alatt szabadon áramolhatnak a felszíni vizek, s bár a konténerek leárnyékolása miatt a felszíni növényzet elhal, az egyéb élő szervezetek továbbra is folytathatják mozgásukat, munkájukat. Bár jelenleg nem tervezett, de amennyiben az épületet költöztetni kell a jövőben, úgy az eredeti természeti környezet nagyon rövid idő alatt regenerálódni tud.

Az épület 113 darab ISO 40’ HC (külső méret: 12,192 x 2,438 x 2,896 m) és 66 darab ISO 16’ HC (külső méret: 4,886 x 2,438 x 2,896 m) hőszigetelt hajózási konténerekből épül fel, amelyek biztosítják a 7/2006. (V. 24.) TNM rendeletben előírt közel nulla energiaigényű épületek követelményszintjében előírt rétegrendi hőátbocsátási tényezőket.

Külső megjelenésükben a konténerek maradnak a jellegzetes ideiglenességet sugárzó hajózási / építési konténer esztétikai rendszerében: a jellegzetes vöröses-barna. A külső periméteren egyedül a homlokzatközépen elhelyezkedő ablaknyílások vannak a főbejáratokkal, valamint a gépészeti és irodaegységeknek a külső burkolattal megegyező, abba belesimuló burkolatú bejárati ajtói.

Jelen javaslat nem azonosul a Tervezési programban ajánlott „kilátótorony vagy figyelemfelkeltő magassági elem” kialakításával, mivel annak szimbolikája alapjaiban különbözik a tervezett emlékhelyétől. A kilátótorony minden esetben a figyelem felkeltésére, önmaga helyzetbe hozására alkalmas építészeti eszköz – ettől eltérően az az emlékezet és a látogatóknak átadni kívánt személyes tapasztalás, amely a cél nélküli bandukolásról, a cél láthatatlanságáról szól, egy teljesen más építészeti felfogást kíván meg. Ebben az esetben a rendelkezésre álló építészeti eszközök között a bújtatás, a kerengés, a monotonitás áll – ezeket fejezi ki a lapos, repetitív épülettömeg-szerkesztési elv, az épületet körülvevő növényzet, és az abban kialakított útvonalak vonalvezetése.

A belsőépítészeti kialakítás koncepciója követi az építészeti formálást, és erősíti a kiszakítás, elidegenítés fogalmi körét. A külső téri anyagszerű, a természeti környezetet is felhasználó megjelenéssel ellentétben a belső egy steril, fehér tér, amely utakból és kereszteződésekből áll. A fehér tér kontrasztot képez a belső udvarok színes, természetes világával szemben, erre a feszültségre épül a téri koncepció. A látogatókat a térben elhelyezett terelőfalak, valamint a belső udvarok tematikája segíti a tájékozódásban. A kötetlen belsőépítészeti kialakítás lehetőséget teremt arra, hogy amennyiben változna az állandó kiállítás felépítése, az épület alkalmas legyen új kiállítási koncepciók befogadására is. 

A javaslat teret enged annak is, hogy a Hortobágyi Deportálások Emlékhelye több legyen, mint egy statikus állandó kiállítás: egy olyan emlékezőhely, egy olyan közösségi központ lehet, amely befogad workshopokat, minikonferenciákat, előadásokat, beszélgetéseket vagy akár filmes eseményeket. Ezek az élő programok azok, amelyek életben tudják tartani a kényszerkitelepítések emlékezetét, és ki tudják alakítani azt a társadalmi védekező mechanizmust, ami által bízhatunk abban, hogy az embertelenség egyre kevesebb formát ölt a jövőben.