Szigorú határokon belül szabad mozgás

Egy Hild-épületben lévő lakás újjászületése. 

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Danyi Balázs
• Olvasási idő: …

Valódi újjászületésről beszélhetünk, a tervezőknek (részben tulajdonosnak), Ránki Somának és Weiszkopf Andrásnak ugyanis eltökélt szándéka volt, hogy az eltelt több mint 150 év beavatkozásait korrigálva az eredeti tér és annak hatása ismét megszülessen. A magától értetődő célhoz azonban hosszú út vezetett. Cikkünk az OCTOGON magazin 173-as (2022/1-es) lapszámából.

Ha műemlékről beszélünk, mi sem természetesebb, mint hogy az eredeti állapotot tekintjük etalonnak. Megjegyzendő, hogy ez nincs így a világ minden táján, például a letűnt korok építészetének emlékeiben ugyancsak gazdag Itáliában egészen más a műemlékes szemlélet, mint Magyarországon. Ott a történelmet, vagyis az emberi társadalom történetét ugyanúgy folytonosnak tekintik, mint a házakét, még akkor is, ha ez a történet olykor drasztikus fordulatokkal szolgál. Magyarországon viszont erős a szemléletbeli ragaszkodás egyfajta eredetinek tekintett állapothoz, habár az eredetiség fogalma korántsem mindig tisztázható.

Egy Hild József által 1844-ben tervezett lakóház esetében természetesen nem ez a helyzet, a stílus, az életmű és a jelenlegi állapot ismeretében pontosan dekódolható a tervezői szándék, és szerencsés esetben eredeti részletek is segítenek a miheztartásban.

A klasszicizmus, amelyben Hild alkotott, ráadásul meglehetősen precíz és szikár, nem hagy teret az egyéni csapongásnak. A házban készült archív fotók tanúsága szerint a tulajdonosok viszont kedvvel csapongtak, stukkókkal, rozettákkal dekorálták a lakások józanul geometrikus tereit. A saját falai között persze mindenki azt csinál, amit akar, ameddig a műemléki előírásokat az utca felé tiszteletben tartja. A műemlék épület első emeleti, leválasztásokkal szabdalt lakásának ifjú építész lakója azonban azt a célt tűzte maga elé, hogy a 21. századi Budapesten a lehető legnagyobb hitelességgel hoz létre az épület szellemiségét tiszteletben tartó, ugyanakkor saját ideáljainak és funkcionális igényeinek is megfelelő belső teret.

Egyszerűnek tűnik, mégis összetett feladat, hisz már önmagában azt sem könnyű meghatározni, hogy a kortárs alkotó hogy viselkedjen az izmusok, stíluskorszakok letűntével beköszöntő „minden érvényes lehet” eklektikus tobzódása közepette. Mit jelent a korhűség, és formai értelemben milyen határig indokolt, egy, a 21. század második évtizede végén a harmincas évei derekát taposó ifjú tulajdonos esetében, aki ugyan történetesen építész, de saját lakásában az egyéni komfort mégiscsak legalább olyan fontos szempont, mint az építész elődök tisztelete.

A tervezők magatartásukat „absztrahált beolvadásnak” nevezik. Nem volt céljuk a tisztán korhű hangulat megteremtése, sokkal inkább a Hild-féle téralakítás rehabilitálása.

Koncepciójuk alapja a meglévő épület a maga egyértelmű állításokat megfogalmazó kereteivel. A két párhuzamos utcával határolt telken álló kétudvaros épületnek az Október 6. és a Sas utca felé is egyenrangú homlokzata van, architektúráját a szabályos geometrikus formák, egyszerűplasztikájú nyíláskeretezés, félköríves záródású udvari árkádok, osztott nyílászárók, visszafogott színek határozzák meg. Tereire egyfajta jó értelemben vett terjengős arányosság, a ház egészére a gondozottság jellemző. E házban született Czóbel Béla, akinek Varga Imre által alkotott mellszobrát 1983-ban helyezték el a gondozott udvaron. A tágasság érzetét fokozza a szokottnál is nagyobb belmagasság, amely a szóban forgó lakás esetében majdnem négy és fél méter.
 

Ezt a tágas térrendszert az ötvenes években – ahogy szerte Budapesten – apróbb lakásokra, a lakásokon belül zegzugos helyiségekre szabdalták. Az utcai fronton is több szobát alakítottak ki, így keskeny, magas kürtőkké változtak a hajdani elegáns lakóhelyiségek. A tervezés kezdetén az alaprajzi változtatás nyilvánvaló szükségessége látszólag korlátlan szabadságot jelentett, az alapterület és az ablakok elhelyezkedése bőven megengedte volna, hogy még a mai igények szem előtt tartásával is tágas, de összetett lakótér jöhessen létre. A tervezők azonban úgy döntöttek, hogy vállalják a ház önnön karakteréből adódó látszólagos korlátokat, és a lakószobák esetében visszaállították az eredeti helységkiosztás térarányait.

Az utcai traktusban a válaszfalat az eredeti helyére falazták vissza, így két közel négyzetes alapterületű szobához jutottak, amelyben a nagy belmagasság már nem nyomasztó, sokkal inkább felemelő érzést kelt. Az udvari traktusban is hasonló tisztító munkát végeztek, az utólagos válaszfalak kibontásával egyetlen nagy bejárati térhez jutottak, ahonnan a lakás kiszolgálóhelyiségei megközelíthetők. A fürdő, mosdó és háztartási helyiségek mind eredeti válaszfalak közé kerültek. Az egyetlen kortárs téri beavatkozás a bejárati tér megosztása egy pengefallal, amely amellett, hogy funkciója nyilvánvaló – elválasztja a konyha-étkező terét az előszobai térrésztől, absztrakt megjelenésnél fogva egyszerre belesimul a klasszikus miliőbe, mégis közli, hogy egy kortárs lakásban járunk. Szimmetrikus elhelyezése és a nyílás-fal jól megválasztott arányai nem zavarják az eredeti, tágas térérzetet, de a mai használat megkívánta funkcionális megosztást biztosítják.

A ház építésének korából fakadó attribútumokhoz igazodó, de a mai életérzést sem tagadó lakótér megteremtése során a terek arányán túl a felhasznált anyagoknak is nagy szerep jutott.

A lakásban – köszönhetően annak, hogy évtizedek óta a család tulajdonában volt, többnyire lakottan – szerencsére nagyon sok eredeti épületszerkezet megmaradt, nyílászárók, zárak, sőt, a kuriózumnak számító, az ablakfülke oldalsó síkjába csukódó tömör spaletták is.

A koncepció az volt, hogy ami eredeti, azt fel kell újítani – a műemlék státusnál fogva persze a homlokzati nyílászárók esetében a korhű megjelenés nem is volt kérdéses. A szokásostól eltérően azonban nem utángyártott, hőszigetelő üvegezésű, régi külsőbe bújtatott korszerű szerkezetek kerültek beépítésre, hanem valóban az eredeti, 175 éves ablakokat, kereteket, borításokat, fémszerkezeteket varázsolták újjá. Sikerült olyan generálkivitelezőt találni, aki egyúttal a restaurátori munkákért is felelősséget vállalt, így ténylegesen az eredeti újult meg. A régi, értékes réz elemeket megtartották és típusazonos új termékekkel, vagy az eredeti alapján újragyártva kiegészítették. Mindez azzal jár, hogy nyoma sincs a ropogósan friss „korabeli” architektúra kínos hangulatának, kellemesen esetleges bakik – horpadások, rések, egyenetlenségek – teszik élővé az atmoszférát. A lakás hangulatához illő, de már hiányzó elemek, a lábazati szegélyléc, vagy a mennyezet és fal csatlakozásánál alkalmazott profil viszont az absztrakció jegyében minimális geometriát kapott.

A kimérten elegáns atmoszféra megteremtéséhez a nagy felületen érvényesülő padlóburkolatok nemes anyaga nagyban hozzájárul. A világos, nagy elemes, halszálka mintás tölgy parketta és a hidegburkolatos helyiségekben a helyiség méretéhez illeszkedő lapméretű Jura mészkő végigfut az egész lakásban.

A luxus nem a formák tobzódásában vagy a feltétlenül drága anyagokban, hanem az összehangolt tervezésben nyilvánul meg:

a fürdőben például fényes fehér Zalakerámia csempe került a falra, amely ebbe a miliőbe zökkenőmentesen belesimul. Az absztrakt jelleget fokozza, hogy körben minden hófehér, a magas terekben így a részletekre irányul a figyelem. Például a különös gonddal kiválasztott lámpatestekre, melyek geometriai alapformákra redukált elemekből állnak össze, és az egész lakásban egy családot alkotnak. Rajzos jellegük az épület klasszicista formáit írja újra kortárs nyelven, sokadik áttételeként az antikvitás gondolatkörének, és még mélyebbre ásva az egyetemes matematikai összefüggéseknek.
 

A tervezők számára a legfőbb tanulság és felismerés az volt, hogy egy meglévő épület atmoszférája és fizikai valósága megkerülhetetlen, és arra kényszeríti az alkotót, hogy átértékelje a megszokott, a modern szellemiségének megfelelő módszert, ki kell lépnie a jól bevált szerkesztési elveket felvonultató mederből. A méretezés, bútorozás és egyéb belsőépítészeti fogások alapvetően más megközelítéssel működnek a mintegy kétszáz évvel ezelőtti arányrendszerben. Ez azonban nem kell, hogy azt jelentse, hogy szolgaian másolni kell a múltat – ahogy arra ez a klasszikus burokban újjászületett, letagadhatatlanul kortárs tér is érzékletes és meggyőző példa.