Erről szóló cikkünket a 197-es, 2025/1-es lapszámunkból közöljük.
Az OCTOGON az idei év lapszámaiban külön cikkeket szentel a háború utáni modern örökségek történetének, hasznosításuk kihívásainak. Salgótarján központjának kiépítése a hazai modern városrendezés egyik mintaterepe lett ebben az időszakban, így az első részben a teret meghatározó, valaha jobb napokat látott Karancs szálló lesz témánk, mely több szempontból is úttörő alkotásnak számított.
1964. április 4-e, azaz „hazánk felszabadulásának 19. évfordulója” fontos esemény volt Salgótarján életében, hiszen megnyílt a város korszerű szállodája, a Karancs. Noha a korabeli tudósítások aránylag visszafogottan számoltak be az alkalomról, amelyen a pártvezetés is csak középszinten képviseltette magát, a szálloda átadása mégis sok szempontból egyfajta mérföldkövet jelentett a hazai viszonylatban kiemelt jelentőségű nógrádi városrendezési program megvalósulásában. A Karancs ugyanakkor megelőzte a hazai turisztikai fejlesztések és az annak kapcsán megvalósuló szállodaépítési hullám korszakát is.
A két szűk, katlanszerű völgyben létrejött település története egészen a honfoglalásig nyúlik vissza, de jelentős fejlődése csak a bányászat 19. század közepi felfutásának következtében indult el. Annak ellenére, hogy az évszázad folyamán több természeti csapás is érte Salgótarjánt – 1841-ben nagy tűzvész, több alkalommal pedig árvíz pusztított az akkor még falunak számító településen –, a század közepén fellelt szén-lelőhelyek egyértelműen elindították a modern iparosodás útján. Hyeronimus Morsbrugger osztrák vállalkozó Weber Alajos mérnök segítségével kutatott kőszén után a falu környékén, majd a sikeres feltárásokat követően 1856-ban nyitotta meg szénbányáját.
A bányavállalat hatalmas lendülettel, folyamatosan bővült, igen hamar az ország egyik legnagyobb iparági vállalkozásává nőtte ki magát, amihez a század utolsó évtizedeire egyéb iparágak csatlakoztak: vasmű, üveg- és gépgyártás. Az egyre növekvő ipari potenciál pedig egyre több munkást vonzott Salgótarjánba. A település várossá fejlődését a vasútvonal megjelenése is segítette. A Magyar Északi Vasúttársaság alig két év alatt építette ki és indította el 1867-ben a Pest–Hatvan–Salgótarján (József-rakodó) közötti vasútvonalat, amelynek elsődleges célja a kibányászott szén minél gyorsabb és olcsóbb eljuttatása a Monarchia más területeire.
A főtér meghatározó karakterisztikája mit sem változott az évtizedek során (Fotó: Gulyás Attila)
Az iparosodás lendületét azonban nem követte a település fejlődése, hiszen az iparvállalatok gyáraik és bányáik közelében, többnyire a városhatáron kívül, telepszerűen építettek lakóépületeket, iskolákat és szociális létesítményeket a munkásaik és családjuk számára, a központnak megmaradt a falusias jellege. A kolóniák már a 20. századi ipari települések jellegzetességeit hordozták magukon, a történelmi településmag azonban megrekedt az eggyel korábbi században, a polgárosodásnak csak kevés jelét lehetett felfedezni. Salgótarján 1922-ben kapott városi rangot, nem sokkal azután, hogy több közeli ipari és bányászati központ a határon túlra, Csehszlovákia területére került. A II. világháború után a nehézipari fejlesztésekre szocialista iparvárosokat jelöltek ki, ezek egyike lett Salgótarján, amely 1950-ben váratlanul megyeszékhellyé is vált, felváltva a nagy múltú és polgári hagyományokkal bíró Balassagyarmatot.
Az új funkciókat megöröklő iparváros nem állt készen arra, hogy közigazgatási központ és megyeszékhely legyen. Épp ezért a település magjának fejlesztése hamar kiemelt fontosságú kérdéssé vált, amelynek tervén a VÁTERV (a későbbi VÁTI elődje) már 1950-től elkezdett dolgozni. A település földrajzi adottságai – a keskeny völgybe beszorult, hosszan elnyúló város – sok szempontból korlátozták a fejlesztés irányait, ami eleinte nem számolt a meglévő városrészek szanálásával, hanem a beépítetlen területekre koncentrált. Több tervezési fázis után végül az évtized végén hagyták jóvá Salgótarján központjának rendezési tervét, amely már teljes átépítést irányzott elő, és ennek szellemében kezdődtek el az első építkezések az 1967-ben Tanácsköztársaság térre átnevezett korábbi Petőfi, a mai Fő téren.
Az előnytelen elhelyezkedés és a korszerűtlen kialakítás miatt döntöttek a teljes belső városközpont újratervezéséről, ami egyben jól illett az ideológiai elképzelésekhez is. Ugyanakkor a munkában részt vevő, skandináv tapasztalatokkal is felvértezett modernista építészek számára ideális terep volt a szocialista városközpont nagy léptékű kialakítása, amihez a korszak viszonyaihoz képest szinte teljes szabadságot és megfelelő anyagi hátteret kaptak.
A városi főtér módosított beépítési tervét Magyar Géza (LAKÓTERV) késztette el 1962-ben, amely már számolt a két központi elemmel: a tervezés alatt álló Karancs Szállóval és a Szrogh György tervezte József Attila Művelődési Házzal. A főtér arculatának leginkább meghatározó eleme a Jánossy György (KÖZTI) tervei nyomán elkészült szálloda lett, amely annyira kiemelt szerepet kapott, hogy tervezője beleszólhatott a teljes tér beépítésébe, tömböket helyezhetett át.
A II. világháború után a hazai szállodaipar gyökeresen megváltozott, lényegében teljesen leépült. A korábbi, megrongálódott vagy elpusztult szállodaépületeket nem újították fel, a megmaradt épületek nagy részét funkcionálisan átalakították, a magánkézben lévő szállodákat pedig – például az Astoriát, a Britanniát, a Gellértet – 1948-ban országszerte államosították. Nagyobb fejlesztések az enyhülés és a nyugati valuta becsalogatása jegyében csak az 1960-as évek közepén kezdődtek, ekkor jött létre a Hungária Szálloda és Étterem Vállalat, valamint a Pannónia Szálloda és Vendéglátóipari Vállalat a szállodák üzemeltetésére, majd megalakult a Magyar Szállodaszövetség, amely egy évvel később csatlakozott a nemzetközi ernyőszervezethez, ezáltal lehetőség nyílt külföldi tapasztalatok átültetésére is.
Mindehhez képest valóban úttörőnek számított a salgótarjáni Karancs szálló megépítése, amely mind funkcionális szükségszerűségében – egy modern városközponthoz szálloda is dukál –, mind építészeti kialakításában úttörőnek számított. Az 1960-as évek elején még Budapesten is csak csekély mértékben, vidéken pedig leginkább a Balaton mentén indultak el a szállásfejlesztések. Janáky István munkatársaival együtt egy három hónapos törökországi tanulmányúton vett részt 1956-ban, amelynek fő célja az ott megvalósult szállodák tapasztalatait összegző vázlattervek elkészítése volt. Ekkor két ankarai szállodára kaptak megbízást, és a tervezőcsapat tagja volt Jánossy György is. A török épületek végül ugyan nem valósultak meg, de az ott szerzett tapasztalatokat jól be tudták építeni a létesítendő kecskeméti Aranyhomok és a salgótarjáni Karancs szállók elképzeléseibe.
Az 1964-ben megnyílt Karancs a város kialakítandó ötkilométeres főutcájának leginkább meghatározó épülete, nagyban befolyásolta az útvonal térsorára felfűzött további elemek, a város méretéhez képest magasabb lakóháztömbök létrejöttét és elrendezését is. A 11 szintes szálloda „földszintjét a hall, a 200 személyes étterem, a cukrászda, az eszpresszó, a bár és az ezekhez tartozó 800 adagot szolgáltató konyha, cukrászat és üzemi helyiségek foglalják el. Felette a különterem, a társadalmi helyiségek és a térről külön lépcsővel is megközelíthető étkező terasz kapott helyet.” (Magyar Építőművészet, 1965/1.)
A közösségi és a hotelszintek közé egy gépészeti sáv került, mintegy elválasztva a nyilvános és zárt funkciókat, a felső hét emeleten pedig összesen 84 darab, egységes kialakítású, kétágyas, többségében fürdőszobás szobát helyeztek el. Ezek fölé tetőterasz is került, ahol a kilátásban való gyönyörködés mellett napozni is lehetett, a kényelmet telepített zuhanyzók is szolgálták. A monolit kialakítású épület meghatározó anyaga a beton, amit „az ismétlődő részeknél előregyártott vasbeton szerkezetű nyersbeton vagy kavicsolt beton” egészít ki, ebből rajzolódik ki a homlokzati kiképzés. Branczik Márta a brutalizmushoz sorolja a Karancs szállót azzal a megjegyzéssel, hogy tervezői „alapvetően kubisztikus formákból építkeztek, a brutalista stílusra utalnak a konzolos kilépéssel erőteljesen hangsúlyozott tartógerendák, a végfalon megjelenő geometrikus vasbeton plasztika, az alépítmény nyersbeton homlokzata.” (Régi-Új Magyar Építőművészet, 2018/3.)
A belső tereket a csupaszon hagyott nyersbeton oszlopok uralják, ami – a KÖZTI tanulmánya szerint – ellenérzést váltott ki mind az épület bírálóiból, mind az oda látogató vendégekből. A szálloda tervezésében Jánossy mellett Hrecska József vett részt, a belsőépítészet pedig Fesszel Alajos és Papp Gábor (ugyancsak KÖZTI) munkája volt. A belső terekbe több műalkotást is megrendeltek, ezekből kiemelendő a szálloda bárjának és eszpresszójának 18 négyzetéteres kerámiafala, amely Csohány Kálmán grafikus munkája. A több száz mázas kerámialapból álló mozaik az „Énekek Éneké”-ből vett idézetekkel és különböző népi figurákkal volt díszítve. A szálloda 2006-ban lezajlott részleges átalakítása során a kerámiafalat lebontották, annak egyes elemei egy pásztói középiskolába kerültek.
A főtér csak a szálloda átadása után három évvel, 1967-ben készült el, a már említett művelődési házzal, a Magyar Géza tervezte nyolcemeletes, hat lépcsőházas nagyszabású lakótömbbel – az ún. erkélyházzal, amiből később még további három is készült –, valamint a Finta József tervezte, a maga idejében számos, ritkának számító szolgáltatást kínáló Pécskő Áruházzal. A helyiek által „Kari”-nak becézett szálloda nem csak a tér, hanem a város életében is kiemelkedő színfoltnak számított az eszpresszójában rendezett ötórai teáktól kezdve a zenés bulikig, így gyorsan a fiatalok közkedvelt szórakozóhelye lett.
A rendszerváltást és az azt követő éveket a város számos gazdasági és társadalmi nehézséggel élte meg, ami nem kedvezett a szálloda életének sem. A privatizáció során tereit szétdarabolták, tulajdonosai bankot, pékséget, ruhaboltot és egyéb kereskedelmi egységeket nyitottak a korábbi közösségi részekben, felettük a szállodai szobák pedig üresen árválkodtak. 2007-ben a felső szintek akkori tulajdonosa elhatározta a folyamatosan romló állapotú épület megmentését és a szálloda megújítását, újranyitását.
Ehhez Grand Gabriella és Sajtos Gábor (SAGRA) készített terveket, akik abból a nehéz képletből indultak ki, hogy az alsó szintek tulajdonosai nem járultak hozzá részük eladásához, a terek újraegyesítéséhez, ezért a közösségi funkcióknak számára egy kiegészítő üvegdobozt kellett volna a meglévő épülethez tapasztani. A tervek igyekeztek a ház eredeti külső karakterisztikáját nagyban megőrizni, ugyanakkor a belső terekben az elavult szállodai kialakítást a megváltozott igények, követelmények és komfortfokozat szerint lenne szükséges átformálni.
Az anyaghasználatot nagyban meghatározták az aktuális szabályozások, előírások, biztonsági és esztétikai szempontok. Mivel a belső terek lényegében semmit nem tudtak megőrizni az eredeti elemekből, ezért azt teljesen újra kellett tervezni, amelyhez a korabeli vizuális és tárgykultúra csak inspirációként hatott. Míg a közösségi terekben a bútorozással, az aljzat- és a falburkolatokon visszaköszönt volna egyfajta „retró” hangulat, a szobák kialakítása a ma megszokott szállodai komfortszintet képviselték volna, legfeljebb egy-egy textúra, felbukkanó szín emlékeztetett a Karancs eredeti világára.
A tervek megvalósítására a forrás is rendelkezésre állt, elkészült az érvényes engedélyeztetés is, de a munkálatok elkezdését a 2008-as gazdasági válság megakasztotta. Az épület azóta is üresen áll, új tulajdonosára vár. Először 2016-ban, majd 2022-ben árverés útján próbálták értékesíteni – ám a nyertes licitálók nem haladtak aztán tovább a hasznosítás felé. Az épület sorsát szívén viselő építészpáros szerint a város turisztikai potenciálja még kiaknázatlan, és ehhez elengedhetetlen a megújuló szálloda újranyitása, a Fő tér építészeti egységének minőségi visszaállítása: „a Fő tér és annak épületei a magyar modern építészet kiemelkedő alkotásai, ezek minőségi építészeti felújítása a jövőbe történő befektetések lennének".
A szocmodern építészeti ikonokról szóló cikksorozatunk a Market Asset Management támogatásával valósulhat meg.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
