Táncsics utca 1.

Az Országos Műemléki Felügyelőség székházának története.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Ha már a hónap témája az építészeti hagyaték, nem maradhat ki a hajdan méltán nemzetközi hírnévnek örvendő magyar műemlékvédelem mára már nem létező, komplex intézményének székháza, amely évtizedeken keresztül adott otthont az ágazat szakembereinek. Következzék a barokk palotából előbb a brit nagykövetség, majd a svájci alkonzul, végül az Országos Műemléki Felügyelőség rezidenciájává váló Táncsics utca 1. nekrológja.
 

A Táncsics utca 1. fogalom a szervezett műemlékvédelem kötelékében valaha dolgozott valamennyi szakma számára. Bízvást nevezhető a hazai műemlékvédelem fellegvárának, amit a városban elfoglalt helye, külső és belső megjelenése, építészeti kiképzésének filozófiája is látványosan képviselt. Ahogyan ez a minőség képviselte azt az előkelő pozíciót is, amit a hatvanas évektől a magyarországi kultúrpolitikában a műemlékvédelem elfoglalt. 

Azt, hogy az 1964-ben elfogadott, a műemlékkel kapcsolatos bánásmód alapelveit rögzítő Velencei charta szellemében működő magyar műemlék-felújítási gyakorlat magas színvonalú és példaértékű volt, a korszak modernizmusának legádázabb ellenségei sem tagadják, dacára annak, hogy ez a gyakorlat egyértelműen vállalta saját korának építészeti nyelvezetét. Meg merem kockáztatni, hogy hiába tűnnek az akkori munkák ma már bizonyos esetekben kényszeresen doktrinernek, hiába változott meg a közfelfogás és annak nyomán az építészeti gyakorlat a múlt megjelenítésének vonatkozásában, valamirevaló építész ma is hasonló szellemben nyúl az épített örökséghez: amit maga tesz hozzá, azt kortárs nyelven formálja meg.

Szándékosan beszélek megjelenítésről és nem megőrzésről, utóbbi ugyanis meggyőződésem szerint hitelesebben működött annak idején. Minden vállalt modernitása ellenére a kivéreztetett hazai műemlékvédelem bizonyos értelemben a mai felfogáshoz képest abszolút konzervatív módon értékközpontú volt, a legapróbb történeti részlet helyreállítását is a lehető legalaposabb történeti kutatás, szakmai háttérmunka előzte meg. A cél nem az volt, hogy egy régi épület úgy nézzen ki, mintha nem fogott volna rajta az idő, mert ez évszázadok távlatából, romjaikból újjávarázsolt házak esetében úgyis lehetetlen, mesekönyv-illusztrációnál komolyabb eredményt nem hozhat. Más a helyzet persze azokon a boldogabb vidékeken, ahol az épített környezetre folyamatosan vigyáztak, gondozták, használták, szükség volt rá, így nem hagyták tönkremenni. Ott talán nincs is értelme műemlékvédelemről beszélni, karbantartás és értékvédelem létezik helyette. Magyarország történelmi és társadalmi okokból nem ebbe a kategóriába tartozik, itt időről időre eltűnik a múlt, legfeljebb díszletként vagy demosntrációként épül újra. Ebben a közegben volt példaértékű az a szigorú – idővel talán túlzásba is vitt – szakmaiság, amellyel a Várban székelő OMF a műemlékállományt kezelte.

A sikernek volt személyes oka – a sok kiváló szakember révén – és döntéshozói támogatottsága egyaránt, legalábbis a Műemlékvédelmi Felügyelőség megszületése idején. Míg egy-egy korszak építészeti magatartása politikai, ideológiai viták tárgya volt, a műemlékekkel kapcsolatban veszélytelenebb és egyértelműbb volt az érték fogalma. Itt felszabadultan lehetett, sőt kellett templomokkal, kastélyokkal – vagyis a szocialista gondolkodás számára amúgy elutasított értékrendet kifejező építészeti hagyatékkal – foglalkozni.

Mivel az ideológiai azonosulás kizárt volt, maradt a szigorú szakmaiság, ami azután az építészeti értékmentés szempontjából kifejezetten jót tett a házaknak. Azok számára, akik a szocializmus elvárt értékrendjével még a látszat szintjén sem szívesen azonosultak, kifejezett menedéket jelentett az OMF, talán nem véletlen, hogy az MSZMP iroda a pazar minőségben felújított tágas épületben egy sarokba szorított, ablaktalan helyiség volt, ventillátorral a folyosóra.

Az OMF-nek azonban nem az ideológiai hovatartozás adta a lényegét, hanem a szakmaszeretet. Egy fedél alatt dolgoztak építészek, régészek, tudományos kutatók, restaurátorok, hivatali felügyelők, fotósok, könyv-és levéltárosok, gépészek, elektromos tervezők, statikusok, kertészek és kivitelezők – és ez a fedél maga sem volt akármilyen. Nem találkoztam olyan itt dolgozóval, aki a Táncsics utcai házhoz ne pozitív érzelmekkel kötődne, magamat is beleértve, pedig engem rövid és dicstelen pályafutás után elég csúnyán, bár sűrűn szabadkozva bocsátott el onnan az akkori igazgató. Ebben a szó szerint a pincétől a padlásig érzékelhető pozitív aurában elsődleges szerepe volt magának a háznak, amelyet 1965-ös állami tulajdonba kerülése után a hazai műemlékes szakma későbbi kiválósága, Erdei Ferenc és Havassy Pál főmérnök tervei alapján alakítottak ki a sokfunkciós székház céljára. 

A háborúban bizonyos részein porig omlott épület még ekkor is romosan állt. Telkén a középkorban több lakóházat emeltek, a 18. század végén épült ki az a későbarokk palota, amelynek homlokzatát egy 19. század végi fotó megőrizte. Építtetője, Szlatiny Ferenc egy időben Buda városbírája volt, talán ennek köszönhető, hogy a várban általánosnál nagyobb és díszesebb a jó fekvésű telken álló épület, szobordíszes kapuzata kifejezetten értékes, külföldi párhuzamokat mutat.

A huszadik században több tulajdonosváltás után a brit állam tulajdonába került a nagykövet rezidenciájaként. Ekkor jelentősebb átépítés történt, amely szerkezetileg az oldalsó és Duna felé néző szárnyakat érintette, a Táncsics utcai homlokzaton pedig neobarokk ízlésű átalakítást jelentett. Az épület akkori képe az eredetinél kevésbé finom, markáns, kissé hivalkodó karaktert mutat. Az átalakításhoz dokumentáció készült, az ezeken látható palota belső udvaros, négy körbeforduló szárnnyal, a Duna felé terasszal és pavilonnal, udvara felé kőkonzolos körfolyosókkal, illetve üvegezett árkádos emeleti nyílásokkal.

Az épület történetének dokumentálásában nagy segítség következő lakójának, a svájci alkonzulnak, Carl Lutznak a fotóhagyatéka. A háborúban ellenséges országok az épületeiket svájci intézményeknek adták át, így került a zsidók megmentésében aztán jeleskedő Lutz 1943-ban a vári épületbe, amelyet még romjaiban is számos fotón megörökített – ezeket nevelt lánya a Fortepannak adományozta.

Az 1945-ből származó felvételeken látszik, hogy ebből nagyon kevés maradt épen, csodálatos módon a díszes kapuzat viszont megmenekült. A 15 évig tető nélkül álló romos épületet a britek a hatvanas évek elején szerették volna felújítani, ehhez azonban a Műemléki Felügyelőség nem járult hozzá. A házat 1965-ben államosították, 1966 óta műemlék.

Az 1957 óta létező Országos Műemléki Felügyelőség székházának tervezése 1967-ben kezdődött, felújítása 1971-ben fejeződött be, teljes belsőépítészeti kialakítása 1978-ra készült el. Az intézmény a feladatok teljes körű ellátására szerveződött. Egyfelől hivatalként működött, másrészt képes volt arra, hogy az állam által biztosított anyagi források birtokában egy műemlék helyreállításnak teljes folyamatát végigkísérje. Mindezen feladatok ellátásra hivatott osztályok befogadására kellett az épületet alkalmassá tenni, hivatali irodák, tervezőirodák, könyvtár, tervtár, fotótár, tudományos osztály mellett reprezentatív helyiségek kialakításával. 1968-ban hozták létre az OMF berkein belül a Magyar Építészeti Múzeumot (MÉM) azzal a céllal, hogy idővel önálló gyűjteménnyé és kiállítóhellyé nője ki magát, ezen funkcióra is helyet kellett biztosítani. 

A felújítás elvi alapja az utcai homlokzatok eredeti későbarokk állapotának visszaállítása mellett a belső térben az akkori kortárs építészet és a megmaradt történeti részletek harmonikus ötvözése volt. Ennek nyomán alakult ki az épület meleg aurája, amely a földszinttől a beépített tetőtér felé haladva folyamatosan váltott reprezentatívból praktikussá. A földszintre kerültek a publikus közgyűjtemények, az első emelet tágas piano nobile módjára a kívülről érkező ügyfelek fogadásának helye lett.

A belsőépítészeti kialakítás a később a Hilton szállón és az Országos Széchényi Könyvtáron dolgozó Lőrinczi Edit munkája; az akkori idők legnívósabb lehetőségeit vonultatja fel, és elveiben ma is érvényes. Karaktere a Budavári Palota szintén szanálásra ítélt belsőépítészetével rokon, de tónusa könnyedebb, barátságosabb, elegánsan nélkülözi annak vörösmárvány magasztosságát.

A belső udvart lefedték, az ezt körülvevő folyosó boltíves nyílásait megnyitották, az így létrejött tágas, márvánnyal burkolt előcsarnok fölött egyedi világítótestekkel pöttyözött álmennyezet lebeg. Megőrizték egy darabon a kőkonzolos függőfolyosó boltozott födémét, a kőkeretes barokk nyílásokat, bábos lépcsőkorlátot, és mindezt kortárs környezetbe helyezték. A minden szinten körbejárható épületben bolyongva lépten nyomon keverednek a múlt hiteles darabkái a korabeli legszínvonalasabb belsőépítészeti megoldásokkal, üveg, fém és famunkákkal.

A reprezentatív szintek legnagyobb, mindenképp mentésre érdemes értékei a kifejezetten ide készült, műemléki tematikájú kortárs műalkotások: az aula egyik falán Domanovszky Endre 1971-ben készült mozaikképe, A magyar építészet korszakai, a főlépcső falán Thúry Mária 1973-ban elhelyezett gobelinje. Az oldalhomlokzaton 1972-ben helyezték el Schaár Erzsébet Henszlmann Imrét ábrázoló domborművét. A szobordíszes kapuzatba a hatvanas évek végének tipikus ízlésével megfogalmazott bronz és üveg nyílászárót építettek, súlya volt, ahogy mindannak, ami az ajtón túl történt. 

Az épület kívülről nem látható tereit a használatnak megfelelően formálták. A lefedett udvar födémén teraszt alakítottak ki, a tetőt az udvar felé megemelték és beépítették, ezzel a belső udvar eredeti téraránya megmaradt. Az udvari homlokzatokat a hajdani függőfolyosók helyén vas és alumínium függönyfalas megoldással alakították ki, ide néztek több szinten körben a tervezők szobái. Az épület az utca felé reprezentálta múltját, befelé viszont az érdemi munkának élt.

A körben üvegezett udvarban vidáman át lehetett integetni, erőteljesebb orgánumú kollégák telefonos egyeztetését teljes terjedelmében végighallgatta az egész ház, az ifjabb kollégák okulására. Varázsa volt a fizikai körbejárhatóságnak, az átlátásoknak; az irodaépítészet újként üdvözölt trendje – a kommunikáció serkentése erre alkalmas terekkel – az OMF-ben már a hatvanas évek végétől adott volt. A boltozott pincében bulik, bálok és alkalomadtán aerobic órák színesítették a hivatali hétköznapokat. 

Működésének mintegy öt évtizede alatt az épület felett kétségtelenül eljárt az idő, ahogy a műemlékvédelem gyakorlata is jócskán javításra szorult már a kilencvenes években. Tény, hogy a tetőtéri szobában hőgutát lehetett kapni, és az udvar kövei a függönyfallal együtt megkoptak. A kívülről egyeztetni kényszerülő tervező kollégák bizonyára joggal bosszankodtak a hivatali bürokrácia megcsontosodott eljárásrendjén, de abban biztos vagyok, hogy ma már visszasírják azt a szakértelmet, amit a szerteágazó szakterületeket egy fedél alatt működtető intézmény nyújtani tudott.

Nem érdemes számba venni, és e cikknek nem is tárgya listázni a követhetetlen lépéseket, amellyel mind térben, mind szellemileg ízekre szedték a komplex magyar műemlékvédelmet. Volt olyan kollégám, aki egyszer csak a Földhivatalban találta magát geodéták között, mondván, az is kormányhivatal. Új szemléletre lett volna szükség, de az erős vár köveit széthordani és felaprítani adaléknak a műkőhöz méltatlan és jóvátehetetlen. Az OMF nem pusztán intézmény volt, hanem közösség, és ebben az otthonául szolgáló épület építészeti minőségének, téri tudásának alapvető szerepe volt. 

A hatvanas évek műemlékes szemlélete, a karakteres kortárs beavatkozás az utókor szemével nézve nem mindenki számára meggyőző. Az épületről értékleltár és épülettörténeti tudományos dokumentáció (Nagy Veronika 2002. MÉM MDK, Tervtár, ltsz. D 38908.) készült, 2015-ben Hild-Csorba Bernadett ezek alapján elkészítette a helyreállítás terveit. A kapuzat szobordíszeit 2000-ben restaurálták. Az utolsó időkben az akkor épp egyszemélyessé sorvadt Építészeti Múzeum vezetője üldögélt az aulában építési kordonok között létrehozott pop-up kiállítás közepén, hogy felhívja a figyelmet a múzeum áldatlan állapotára.

A kollégák szétszóródtak, ilyen-olyan hivatalokba kerültek, de a műemlékvédelemtől nagyon kevesen távolodtak el. A hajdani párttitkára rendszerváltás után ugyanúgy neves tervező lett, mint a hajdani pannonhalmi diák, az OMF budapesti főépítészt is adott a szakmának.

2016-ban kiköltöztették az OMF azóta megszűnt utódját, a Forster Központot, 2017-ben az ott maradt tervtár és könyvtár anyaga elázott, az anyag később az Építészeti Múzeumba került. A hatvanas évek végén mintaszerűen felújított barokk palotát egy darabig a Miniszterelnökség használta, 2021 decembere óta viszont magántulajdon, csomagban, jó áron jutott hozzá korunk egyik kegyelt fejlesztője. Szándékai egyelőre nem ismertek, talán nincsenek is, a felújítás szellemét kifejező modern bronzkapu zárva, nem tudni, mi a sorsa a bent rejtőző képzőművészeti alkotásoknak. Mivel azonban a hetvenes évek belsőépítészetére nem vonatkozik a műemlék státusz, a tulajdonoson múlik, mit kezd vele, és nincs ok abban bízni, hogy nem jut sok más társa sorsára. 

A többi néma csend…

Forrás: Dercsényi Balázs: Barokk palota a várban. 1976. Budapest Képzőművészeti alap Kiadóvállalata.
Fotók: (ahol nincs más feltüntetve) az OMF fotótárából

További képek a galériában!