Beszélgetés Dimitri Hegemannal, a Tresor klub és az Atonal fesztivál alapítójával
Amikor idén júliusban a Kraftwerk előtt kanyargó két és fél órás sorban álltam, hogy aztán beléphessek a Tresorba, az egykori kreuzbergi hőerőműben kialakított ikonikus techno klubba, még nem sejtettem, hogy egy hónappal később az alapítótulajdonossal, Dimitri Hegemannal lesz lehetőségem interjút készíteni. Vagyis inkább beszélgetni, és hallgatni, ahogy az 50 éves zenei- és közösségszervező tapasztalatáról és aktuális törekvéseiről mesél. A nevéhez köthető vállalkozások mai napig az európai techno kultúra fontos referencia pontjai, de úttörője volt annak a trendnek is, ami által a progresszív elektronikus zene szcéna és a kihasználatlan indusztriális terek egymásra találtak.
Dimitri Hegemann, német klubtulajdonos, kulturális aktivista és közösségszervező az INOTA Fesztivál meghívására látogatott Magyarországra, ahol a Power of Possibilities inspirációs-és stratégia alkotófórum egyik kerekasztal-beszélgetésében vett részt. Bár Hegemann alapvetően zenei és kulturális rendezvények szervezésével foglalkozik, magát tér-úttőrőnek is tartja (space-pioneer). Azt vallja, hogy nála mindig a helyszín, és az elhagyatott terek átalakítása az első, és az egyik legfontosabb lépés a kulturális és közösségi célok érdekében. Ilyen formán az építészetből indul ki, munkássága pedig szervesen kapcsolódik az INDUST-REUSE cikksorozatunkhoz.
Dietmar-Maria „Dimitri” Hegemann 1954-ben született egy nyugat-német faluban. Amikor az 1969-ben megrendezett Woodstock Fesztivál híre eljutott Európába, az akkor tinédzser Hegemannt magával ragadta az eseményhez kapcsolódó béke és zöld mozgalom, valamint a közösségi létforma eszméje. „Valami hasonlót szeretettem volna én is elkezdeni, de egy hatalmas nemet kaptam válaszul. Sokszor hallottam életemben azóta is az ötleteimre, hogy nem, ez nem lehetséges. Aztán rájöttem, hogy néha egyszerűen fel kell emelni a seggedet, és odamenni, ahol lehetségesek a dolgok.”
Így került 1978-ban a német fővárosba, ahol a Berlini Szabadegyetemen tanult zenetudományt, maga is zenélt, majd korán saját vállalkozásokba fogott. Többek között 1982-ben megszervezte az első Berlin Atonal fesztivált, amely a progresszív elektronikus és kísérleti hangzásokat hivatott egy mozgalommá egyesíteni. Ezzel párhuzamosan 1986-ban egy dadaista mozgalom által inspirált galériát (Fischbüro) nyitott egy régi cipőboltban, az alagsorában pedig egy acid house klubbot (Ufo) üzemeltetett. Aztán 1989-ben leomlott a berlini fal, és egy új időszámítás kezdődött a városban, ő pedig ezeket az energiákat kihasználva új projektbe fogott: 1991-ben, egy elhagyatott épület pincéjében, a leomlott fal tövében elindította a Tresort, a legendás techno klubbot, ahol kelet-és nyugat európa fiataljai végre találkozhattak, eszmét cserélhettek és reggelig szórakozhattak szabadon. A klubhoz kapcsolódóan egy lemezkiadót is alapított, a Tresor Records-ot.
„Berlin euforikus állapotban volt. A Tresorban pedig egy újfajta szórakozási forma alakult: sötét volt, nagyon fejlett hangtechnika és teljesen újféle hangzások, amit Detroit és Michigan inspirált. Új életfilozófia, új mikroökonómia és új ötletek születettek ott háború után. Egy ilyen éjszaka olyan volt, mint egy terápia. Ekkor éreztem meg az elhagyatott romokban rejlő erőt is, hogy milyen kemény tud lenni egy ilyen tér, és mennyi potenciál van ebben a keménységben” – mesélte Hegemann.
Először csak egy három hónapos szerződést kaptak a klub üzemeltetésére, majd végül 14 évig maradtak az eredeti helyükön, ameddig a város 2005-ben el nem adta alóluk, és le nem bontotta az épületet. Az új ingatlan azóta is üres, a Tresor viszont nagy űrt hagyott maga után, amit az akkoriban nyitott Berghain tudott csak némileg betölteni. „Nagy hibát követett el a város” – mondta el Hegemann.
Hegemann tartott egy kis szünetet, majd egy londoni utazása alkalmával döbbent rá, hogy egy üres ipari épületben kell újranyitnia a Tresort.
„A Tate Modern Turbine Halljában éppen Olaffur Eliasson The Wheather Project installációja volt látható. Kozmikus energiája volt a térnek, emberek feküdtek alatta a földön egész nap. Akkor értettem meg, hogy az igazán nagyvonalú installációk és performanszok nagyvonalú tereket igényelnek. Több varázslatra van szükségünk a mai világban, és ezek az indusztriális terek meg tudják ezt adni, ha jól vannak újratöltve. Akkor jött az ötletem, hogy Berlinbe egy elhagyatott ipari épületet keressek a Tresornak, amit »berlini stílusban« szerettem volna átalakítani. Nem annyira szépen mint Londonban, keményebben és befejezetlenül hagyva. Szeretem a befejezetlenség elemét. Amikor egy tér nincsen kész, nincsen túlkészítve, akkor folyamatosan fejlődésben tud maradni. Mindig benne lesz a megújulás lehetősége, mert soha nem lesz végleges. Tapasztalataim alapján az emberek is jól rezonálnak ezekkel a terekkel. Romantikus érzelmeket váltanak ki belőlük az ipari romok, amihez szerintem annak is köze van, hogy mennyi történetet raktároznak.”
„Hazaérésem után nem sokkal rátaláltam egy kelet-berlini erőműre, amely nagyon hasonlóan néz ki belülről, mint az Inotai csarnok. Amikor először beléptem a falak elkezdtek hozzám beszélni, és rögtön tudtam, hogy ezt a helyet kerestem. Egy ilyen kaliberű térben olyan progresszív műalkotásokat lehet bemutatni, amit más, konvencionálisabb intézményekben nem. Az építészek, akikkel először egyeztettem azt mondták, hogy maradjak távol tőle, nem fogom tudni véghezvinni itt a terveimet. A város sem támogatta az ötletet, ők is azon a véleményen voltak, hogy túl nagy és túl nehéz falat. Nem lett igazuk.”
A Berlin-Mitte hőerőművet a berlini fallal egy időben, 1961-ben építették, majd 1996-ban az erőmű északi bővítése miatt bezárták ezt az egységet. Hegemann először a megvásárlásával próbálkozott, de a tulajdonosok nem akartak belemenni. Szokatlan megoldási kísérletként végül Tibetből hívtak monkokat, akik tíz napon keresztül áldozatokat mutattak be és szútrákat mondogattak. A szeánsz valahogyan megtette a hatását, a tulajdonosok végül bérbe adták a komplexumot, ami a mai napig sikeresen működik.
Hegemann a terület egyik alagsori részét a Tresor számára alakította ki, amely 2007-ben költözött oda. 2010-ben pedig átadták az egykori turbinacsarnokból kialakított hatalmas rendezvény- és kiállítóhelyet, a Kraftwerk Berlint. A debütáló kiállítás, a Realstadt, a város építészeti és urbanisztikai kérdéseivel foglalkozott és 250 miniatűr Berlin modellt mutatott be. 2013-ban aztán ebben a térben indult újra a Berlin Atonal. A fesztivál minden évben egy bő hétre költözik be a 8000 négyzetméteres csarnokba, hogy több száz hang- és vizuális művész mutassa be performanszait és installációit.
„Amikor belépek egy térbe, rögtön érzem, hogy megvan-e benne az a faktor, ami különleges helyszínné tudja tenni. A fejemben aztán gyorsan lepörögnek a praktikus aspektusok is, hol helyezkedik el, mennyire van rossz állapotban, és be tudom lőni nagyjából, hogy mennyibe kerülne renoválni. Az Inotai hőerőmű például első látásra megmozgatott bennem valamit, ebben a helyben megvan a lehetőség, hogy egy világítótorony legyen az országban” – mondta, és már sorolta is az ötleteit, hogy mivel lehetne kiegészíteni a fesztivál funkcióit.
  |
Többek között egy egész évben látogatható parkot vizionál a területre, amit szerinte a neves holland land-art designerrel, Piet Oudolffal kéne megterveztetni, fenntartása pedig helyi kertészeknek adhatna munkát. Állandó kortárs alkotásokat is elhelyezne a komplexumban, ennek kapcsán James Turrell amerikai művész nevét említette, mint aki jelentős nemzetközi érdeklődést generálhatna a helyszínre.
„Minél több művészeti projektet hozol életre, annál nagyobb nyitottságot teremtesz és annál több nyitott embert vonzol be. Számomra ez jelenti a békét.”
Visszatérve Berlinre, Hegemann a Kratwerk esetében egy több lábon álló üzleti modellt dolgozott ki:
„A Tresor egész évben működik és generálja a bevételt. A nagy csarnokot már sokkal nehezebb és drágább fenntartani, ezért év közben kiadjuk különböző rendezvényeknek (reklámfilmforgatások, divatbemutatók, de TEDxChange konferencia is volt már benne – a szerk.), ezek tudják finanszírozni a saját kulturális koncepcióinkat, mint mondjuk az Atonalt. Muszáj hosszútávon is fenntartható tervben gondolkodni. Felelősséggel tartozom nem csak a tér, de a több mint száz fős csapatom fenntartásáért is. Egy háznak 24 órában élnie kell. Éppen ezért gondolok arra is, ha én már nem leszek. Ezért hoztam létre a Tresor Foundationt, aminek egyik a célja, hogy a működés szabályozva legyen, utánam is minden ugyanúgy tudjon folytatódni és megmaradjon a hely és a brand szellemisége. Jótékonysági célja pedig, hogy támogassa az alternatív kulturális projekteket világszerte, hogy a művészet a városi élet és fejlődés katalizátoraként tudjon működni. ”
Ehhez kapcsolódóan most márciusban fogják elindítani az első, akadémiai jellegű képzésüket. Első körben öt fiatal fog helyet kapni, hogy egy intenzív és átfogó oktatási programban tanulja meg, hogyan lehet hasonló kulturális központokat létrehozni elhagyatott terekben.
„Alapvetően más német városokból várunk jelentkezőket, hogy aztán hazamenjenek, és vidéken csináljanak hasonló alternatív kulturális vállalkozásokat az ottani közösségeknek. Berlinben már bőven elég ilyen helyszín van. Számomra fontos misszió, hogy az intelligens fiatalok ne költözzenek mind a fővárosba, hanem maradjanak otthon, és hozzanak létre világítótornyokat országszerte. Csak a művészet mentheti meg a kisvárosokat, hogy ne tűnjenek el az értelmetlenségben. Olyanokat keresünk, akik tele vannak kreatív energiákkal, meg akarják váltani a világot, de nincsenek még meg hozzá az eszközeik. Mi ezt a know-how-t akarjuk átadni, mind gyakorlati, mind elméleti szinten. Ez a kultúra nem csak a bulizásról és a zenéről szól, ezért fontos, hogy megértsék a gyökereit és a filozófiáját. Fontos az is, hogy megtanulják hogyan áll össze egy rendezvény megszervezése és logisztikája, a raktározás, az adózás, de az oktatási programban lesz olyan rész is, amikor be kell állniuk a Tresor pultjában” – tette hozzá Hegemann.
A Hegemann által alapított további kezdeményezések közé tartozik a vidéki területek kulturális fejlődését elősegítő Happy Locals projekt, valamint a Berlin Worx nevű hálózati egyesület. Hegemann szokatlan ötleteivel, progresszív formátumaival és bátor befektetéseivel szilárd helyet biztosított magának a nemzetközi zenei és kulturális színtéren, és világszerte hatással volt projektekre, művészekre és politikusokra. A cikket most a szlogenjével zárjuk:
No venue. No party. No microeconomy.
  |
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
