Augusztusban azt járjuk körül, hogyan tud reagálni az építészeti tér a megváltozott társadalmi, környezeti feltételekre.
Közhely, hogy az építészet lényegében a társadalmi együttélés fizikai leképezése. Építeni annyi, mint anyagba foglalni mindazt, amit az emberek adott csoportja a saját életéről gondol, ahogy közös ügyeit intézi. Amikor életünk fizikai kereteit megteremtjük, óhatatlanul korunk technikai fejlettségének és társadalmi berendezkedésének állítunk emlékművet. Az, hogy az utóbbi évtizedek a rekordsebességű változásról szólnak, talán még nagyobb közhely, mint az előbbi. Hogyan követi a térhasználat és ennek nyomában az építészeti téralakítás a változásokat, hogy reagál az építészet a megváltozott természeti, környezeti és szociális feltételekre – ennek eredünk a nyomába augusztusban.
A kétezres években még csak azzal számoltunk, hogy a digitális technológia fogja fenekestül felforgatni a megszokott világunkat. Halványan már felsejlett a klímaváltozás fenyegetése, közgazdászok figyelmeztettek a az elanyagtalanodott pénzforgalom veszélyeire. Aztán jött a válság, amely leginkább az építési kedvet fékezte meg. Ekkor kezdődött az építészet lelkiismereti kálváriája, annak számba vétele, hogy vajon nem bűn-e mindenestül az építéssel ilyen mértékben beavatkozni a bolygó természetes folyamataiba. Nyilvánvalóvá vált, hogy az építészet sokkal inkább az üzleti érdeket szolgálja, mint sem a szükségletek kielégítését, holott a globális világban az is hangsúlyosan jelentkezett, hogy óriási területek vannak, ahol a szükség az úr. Mindez persze elindított egy humán szemléletű, szerény, szolgáltató építészetet, amely már nem Bábel tornyának ámulatba ejtő bravúrjára törekedett, hanem a közös és privát létezés alapvető kereteinek megteremtésére.
  |
Első körben az építészeti megfogalmazás vonatkozásában mindez formai és technikai kérdésként merült fel – na, persze túl az alapvető anyagi lehetőségek egyszerre korlátozó és megtermékenyítő hatásán. A természetes anyaghasználat, az egyszerű, helyi hagyományokon alapuló szerkezetek és a közösséget szolgáló térképzés újfajta építészeti esztétikát, majd trendet teremtettek. Az eltelt két évtizedben azonban sorra jelentek meg olyan új feltételek és igények, amelyek már egyértelműen kényszerítő erőként jelentkeztek, és újfajta térhasználatot, térképzést követeltek.
A szélsőséges éghajlatváltozás nem csak egy új népvándorlás rémével fenyeget, de megváltoztatja a lakhatási, köztérhasználati szokásainkat is. A tény, hogy a nyugati civilizáció zöme nagyvárosokba koncentrálódik, felülírja a megszokott köztérhasználati szokásainkat. Az Európa felé irányuló bevándorlási hullám gyökeresen eltérő kultúrákat kényszerít egymás mellé, amely szintén újfajta tereket követel magának, elsődlegesen pedig ideiglenes szálláshelyek tömeges kialakítását, még a sajnálatos háborús incidensek nélkül is.
Az új életformához való adaptálódás alapjaiban új követelményeket támaszt az oktatással szemben, nem csak a hasznos és szükséges tudás változott meg, de a médiumok is, amelyek ezt közvetíthetik. Az oktatás terei gyökeres változáson esnek át, akár a fejlett civilizációkra gondolunk, akár a mienktől egészen eltérő, felzárkózó kultúrákra. A kulturális anyagcsere is új tereket követel magának.
A nagyvárosi életforma mellett a 21. század másik nagy társadalomalakító faktora a mobilitás – az új generációk egyre kevésbé vágynak arra, hogy állandó, rugalmatlanul alakítható, helyhez kötött fizikai keretek közt éljék a mindennapjaikat, és ez bizonyos megszorításokkal az intézményekre is igaz. Már nem egy életen át gyarapítjuk, csinosítgatjuk az otthonunkat, az épített tér egyre kevésbé a tulajdonunk, ugyanakkor fokozottan igényeljük a kommunikációra alkalmas városi köztereket. Egy új nomaditás van kibontakozóban, ahol a tárgyak nem örök időkre szóló, mindig velünk maradó, sőt örökíthető státusszimbólumok, hanem engedelmes szolgái a mindennapi pörgésnek. A magától elbomló nejlonzacskó és kerti kötöző zsineg után izgalmas kérdés, milyen tárgyak fognak minket körülvenni a 21. században, ahol a számunkra fontos tartalmakat már egy zsebbe, vagy fülbe helyezhető digitális kütyünkben hordjuk magunkkal.
Az építészet nagyon izgalmas kihívás előtt áll: az elanyagtalanodó világot kell anyaggal kifejeznie, annak tereket alkotnia, mindezt egyre fejlettebb technikai tudás birtokában, egyre szűkülő energiakészlet mellett. Az adottságok a provizórikus, rugalmasan mobilizálható, kísérleti projekteknek kedveznek. Felértékelődik a már meglévő épített környezet, ugyanakkor ennek fizikai paraméterei sok esetben alkalmatlanok az új igények és funkciók kielégítésére.
Az építészek feladata egyre inkább egyfajta adaptív szemléleten alapuló moderálás – nem a semmiből teremtő mágus, sokkal inkább a gondos, minden szempontot figyelembe vevő intéző szerepét kell magukra ölteniük. És hol marad az alkotás? – kérdezhetjük joggal. Hisz az építés öröme mindenképp alkotói öröm, amelyet csak részben tud kiváltani az a jó érés, amit a közösség szolgálata jelent. Nos, szerintem nyugodtan bízhatunk a kreativitás elnyomhatatlan természetében, amely a kis beavatkozások során is megtalálja a maga kielégülését.
Végezetül senkit ne tévesszen meg, hogy a magyar építészeti nagyberuházások nem a fent vázolt irányba tartanak. A jövő iránya csakis ez lehet. Ha azt akarjuk, hogy legyen jövő, irányt kell váltanunk. Augusztusi válogatásunkban olyan embereket szólaltatunk meg az építészet és társszakmái, társtudományai területéről, akik az újfajta térhasználat mellett tesznek hitet. Olyan projekteket válogatunk, amelyek akár kísérleti jelleggel, akár művészeti beavatkozások formájában, szerencsés esetben pedig ténylegesen megvalósulva feszegetik a klasszikus határokat. Ne feledjük: minden, ami ma már túlhaladott, egyszer utópiaként kezdte.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
