Több mint 100 éves községházba költözött az óvoda Gyergyócsomfalván

Erről szóló cikkünk a 197-es, 2025/1-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Wesselényi-Garay Andor
• Fotó: Szigeti Vajk István
• Olvasási idő: 4 perc

Talán nem túlzó kijelenteni, hogy a mai napig giccses mítoszok deformálják azt, ahogy Magyarországról elgondoljuk Erdélyt. Kürtőskalács, medve és egy csapat mélymagyar motoros, akik Harley-Davidsonoknak támaszkodva szipogják a Székely himnuszt és könnybe lábadt szemmel keresik Wass Albert hegyeit. De ne legyenek kétségeink, a magaskultúra képviselői sem kínálnak szofisztikáltabb értelmezéseket például Kós Károly kapcsán, akinek élete és halála a mai napig maga a példázat a hazai építészek számára – mi tagadás, számomra is.

De sajnos nem a művekkel akarunk öntükröző és korfeltáró beszélgetésbe bocsátkozni, mint inkább egy mitikus atyaképnek megfelelni. Kós élete, de halála is: maga a metafora. „Nemzetben” és „közösségben” állása, hatalmas, életnagyságú hasonlat felelősségről, helytállásról, kiállásról és tartásról. Tanulságos, ahogy Makovecz Imre és Csete György egy magnófelvételen idézik fel Kós Károly halálát. „És akkor eljött egy reggel – szól Makovecz Imre hangja. – A lánya a szokásos reggeli sétára ki akarta őt vinni és belekarolt.

Az óvoda az 1907-ben épült községházába költözött, ám egy korábbi, sikertelen felújítás következtében a régi emlék komoly szerkezeti károkat szenvedett

Az öreg – azt mondja a lánya – úgy húzta magát, hogy nem akar menni, hagyja őt békében, és annyira vontatta magát, hogy az borzasztó és még mondta is neki, hogy papa, ne csinálja ezt, hát maga oda ki akar ülni, hát ott szeret lenni, akkor most miért nem jön. És az öreg annyira elhagyta magát, hogy fölborultak mind a ketten... A lány nagy nehezen összeszedte magát és nézte az öreget, hogy szedje föl, és az öreg már nem élt. Magyarul, állva halt meg. Menet közben, egyszer csak…”

Az ikercsillagoktól a hétköznapokig

Egy cseppet sem túlzás azt állítani, hogy Kóst – Kubinszky Mihály mellett – Csete György és Makovecz Imre fedezte fel újra a hazai építésztársadalom számára. Személye elválaszthatatlan lett a hazai organikus építészet önszerveződési folyamatától, Kóson keresztül Makovecz Imre pedig szükségképp vált azzá az építésszé, aki kellőképpen hiteles választ tudott adni arra a kérdésre, hogy mit is tekintsenek Erdélyben magyar építészetnek a romániai forradalom után. A Kós Károly és Makovecz Imre által képviselt ikercsillagzat tehát szükségképp került átfedésbe egymással egy olyasfajta építészeti ragyogást teremtve, amely kétségessé tette, lesz-e valaha olyan építészet Erdélyben – szűkebben pedig Székelyföldön –, amelyre már nem hat közvetlenül a két nagy mester által képzett ikeralakzat.

Fotó: Szigeti Vajk István

De hogy lezárjam lassan ezt a hosszú bevezetőt, különösen a fentiek tekintetében rendkívüli, hogy 2005-tel kezdve megjelent az erdélyi – szűkebben pedig székelyföldi – színtéren egy olyan építészet, amelyet már nem lehetett pusztán a hazai organikus események derivátumaként tekinteni. Ez a – Köllő Miklós szavaival – ökoregionalista építészet úgy nőtt a földből, annak komplex anyagi és munkakultúrájából, továbbá vált új fejezetté az európai regionalizmusok történetében, hogy közben azért nem fordított hátat azoknak a szerkezet-, anyag- és térhasználati tudásoknak, amelyeket Kós Károlynak, de leginkább néprajzos fiának köszönhetünk.

Mi az a csalóka?

A kortárs erdélyi építészek előtt álló számtalan kérdés egyike az, hogy miképp vegyék rá megbízóikat arra, hogy új építés helyett a már meglévő épületállomány adaptív újrahasznosításával, felújításával foglalkozzanak. A másik pedig az, miképp helyezzék el a 21. századi ipari tevékenység és életformák által követelt tereket olyan kubusokban, amelyek nem verik szét a helyi kultúrtájat és településléptéket. És tegyék mindezt úgy, hogy közben fenntartják a helyi kézműves gyakorlatokat, továbbá a fagazdálkodás és -megmunkálás hagyományait is. Utóbbinak egyik központja Gyergyócsomafalva, amit szépen tükröz egyrészt, hogy a lakóit a környékbeliek bognyesőknek nevezik, másfelől pedig az, hogy óvodáját is a helyi tájnyelvben fenyőtobozt jelentő csalókáról nevezték el.

Homogenitás helyett a felületeket felszabdalták, így a nyílások kínálta vonalritmusok mentén egyfajta faszőttesként tűnnek a faburkolatok

Az óvoda az 1907-ben épült községházába költözött. Az épület jelentős szerepet töltött be mind a településkép, mind az építészeti örökség szempontjából, ezért különösen fájdalmas volt, hogy egy sikertelen felújítás miatt az épület komoly károkat szenvedett. Az egyik fala összeomlott, az eredeti szerkezet – vele a jellegzetes fedélszék – jelentős mértékben elveszett, a megmaradt vakolatdíszeket pedig az időjárás emésztette fel.

Rövid tervezéstörténet

A pusztulat eme végóráiban került az épület ügye a Larixhoz, ahol első lépésként egy kőből és csalókából készített modellel rögzítették a ház térbeli és metaforikus programját. A kőinzertumok az állandóságot, az egykori városháza által képviselt szilárd szellemi és közösségi alapokat szimbolizálták, mindez kiegészült a fenyőtoboz légiességével, könnyedségével, ahogy önmagára utalva körített udvart az óvodai tevékenységekhez. Egyfajta párbeszéd indult el a két építészeti alapmozdulat között: az alapok biztonságával nyelvel a bognyesés hagyománya; a historizáló múlttal felesel az absztrakt lécarchitektúra;
a múlt szilárdságával a jövő jóleső formálhatósága.

Az épület új szárnyainak színes nyílásosztói kortárs módon visszautalnak a megmentett eredeti ablakkeretek helyreállított árnyalataira is

Ez a kettősség szépen olvasható az óvoda térrendszerén. A községháza emlékét őrizve, annak súlyos falai között található a közösségi élet színtere: a díszterem, ahol összejövetelek zajlanak, az ebédlő, ahol a közös étkezések melege árad és a sókamra, amely gyógyító levegővel tölti meg a teret. A szilikáttömeg sarokjellegét csak hangsúlyozza, ahogy a vakolt szárny a kert felé bővül, létrehozva azt az L-alakú jint, amelyhez jangként csatlakozik az ugyancsak L-alakú foglalkoztatószárny.

Az épület értelmezésének, olvashatóságának trükkje az, hogy miközben a csalóka-blokk egyetlen L-alakú építészeti gesztusnak tűnik, jól látszik, ahogy Köllő Miklósék feltördelik a tömeget és ahelyett, hogy egyetlen famonolitként prezentálnák a foglalkoztatókat, mellérendelt elemek összeállításaként jelenítik azt meg. Hasonlóképp szabdalják a felületeket, kihasználva annak lehetőségét, hogy a nyílások kínálta vonalritmusok mentén egyfajta faszőttesként láttassák a faburkolatokat.

Fotó: Szigeti Vajk István

A mellérendelés, tördelés és szabdaló arányosítás az, amely ebben az esetben választ ad egy korábban feltett kérdésre, hogy ti. miképp helyezzék el a 21. századi ipari tevékenység és életformák által követelt tereket olyan kubusokban, amelyek nem verik szét a helyi kultúrtájat és településléptéket. Ennek rejtett zsinórmértéke persze ebben az esetben is a csűr. Mely csűrök Gyergyócsomafalván is élő példák voltak a településszövetben megjelent „nagy”-nak.

És végül

Nem szabad elfelejteni, hogy az építészeti nevelés az óvodában kezdődik. És a kortárs óvoda-építészet gyakran feltételez valamiféle vizuális ostobaságot a gyerekek részéről. Színes és hullámos vonalvezetésű, amolyan játékos belsőket komponálva és abban cseperedve a kisdedek azt a világot tekintik normálisnak. És felnőve – írja ezt Köllő Miklós egyik jegyzetében – „nem tudják szeretni sem a modernizmust, sem népi építészeti örökségünket, s így azt sem érzékelik, hogy tulajdonképpen a népi építészet józansága az alapja bármilyen ökologikus építészetnek. (…) Számunkra a természetesen megöregedett fafelületek, az esőverte részükön megszürkült, esővédte sávjukon megsárgult, megbarnult csűroldalak szépek, de ezeket ma az itteni emberek többsége csúnyának, a szegénység bizonyítványának látja – de érdekes módon, talán a génekbe kódolt hagyomány miatt a friss fafelületeket elfogadhatónak tartja.” A gyerekekkel együtt fog öregedni ez az óvoda, falai szürkülni egy olyan szőttest teremtve, melyben azért felcsillan egy-egy vetőszálnyi sárga, vörös, kék és zöld.

Rajzok a cikk végén található galériában!
 

1 / 8 fotó