Többfunkcióssá bővült a DEAC sportlétesítménye (X)

Nemcsak a DEAC pályájának lelátója újult meg, de a Debreceni Egyetem Sporttudományi Intézete is korszerű előadótermekkel gazdagodott. Erről szóló cikkünk a 197-es, 2025/1-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Szira Péter
• Fotó: Varga Attila
• Olvasási idő: 7 perc

A kétszeres olimpiai bajnok amerikai úszó, Pedro Pablo Morales az 1984-es csapatgyőzelme után visszavonult az aktív sportolástól, ám az 1988-as olimpiai úszódöntők hatására mégis úgy határozott, visszatér a versenysporthoz. Sok-sok év kitartó munkájával végül 1992-ben egyéni aranyérmet nyert a legkeményebb számban, a 100 méteres pillangóúszásban. (Ennek a versenyszámnak két éve, Párizs óta már van magyar olimpiai bajnoka is, Milák Kristóf személyében.) Morales egy múltidéző beszélgetés során a következő mondattal foglalta össze sportolói múltjának alfáját és ómegáját: „Volt egy revelációval felérő pillanat, amikor rájöttem, hogy mit jelent a versenyzőnek az élsport: Elmerülni a koncentrált intenzitásban.”

„A valódi probléma ott kezdődik, amikor a »magaskultúra« világában keressük a sport szépségének magasztalását. (…) Az értelmiségiek Keleten és Nyugaton nemcsak a sportrajongásnak megfelelő írásmódot, hanem a neki meg felelő érzelmi beállítódást is elveszítették, és mindkettőt nehéz visszanyerni.” Hans Ulrich Gumbrecht, a Stanford Egyetem filozófusprofesszora egy önálló kötetben dolgozta fel a sport esztétikájáról, a sportnézés nyújtotta élvezetekről, a bevonódás extázisáról, valamint a tömeg viselkedéséről alkotott a posteriori gondolatait.

A Learning Center és a Sporttudományi Oktatóközpont kortárs épületeinek építészeti minőségéhez méltó módon kapcsolódik a lelátóépület felújítása és bővítése

Mivel e recenzió a felsőoktatás társterületeiről meríti a témáját, nem ördögtől való ötlet, hogy vizsgálatunk során egyéb információforrásokat is olvasóink figyelmébe ajánljunk. Itt van mindjárt egy másik rendkívüli írás is, amely a sporthoz és a sportolókhoz való különleges viszonyt tárgyalja. Ajánlom minden, a magasirodalom és az esszé összeházasításából született alkotás iránt érdeklődő olvasónak David Foster Wallace esszéjét, a „Roger Federer mint vallási élmény”-t. Wallace – aki 34 évesen megírta világirodalom egyik korszakos jelentőségű nagyregényét – különleges fontosságot tulajdonított a versenysportnak mint a kulturális kánon egy nagyon meghatározó elemének.

Sajnálatos tény, hogy korunk jelentős gondolkodóinak jó része gyakorlatilag tudomást sem vesz a versenysportról, a közönségét meg nem kevesen egyenesen csürhének tartják, aminek, jegyezzük meg, szintén van létjogosultsága – amennyiben hajlamosak vagyunk a kivételt tekinteni szabálynak. (Ide kapcsolódó, habár csak zárójeles okfejtés, hogy a tömeg megvetése a 19. század végének spekulációiból eredeztethető, amelyek legfontosabb állítása, hogy az individuum mindig feloldódik a tömegben, és az így létrejövő, együtt mozduló és egyet gondoló tömegembert ez a pszichés állapot szinte minden esetben követelésekre bátorítja.

A Dóczy utcán az új épülettömegeket karakteres építészeti megjelenést biztosító, hártyaszerű kolonnád-szerkezet egységes térfalként kapcsolja össze

Ehhez a generális elutasításhoz sorakozott fel aztán a nemzetiszocializmus és a kommunizmus beteg eksztatizmusa, ahol mindkét eszmekör kitüntetett fontosságot tulajdonított a „tömegek színrevitelének”. Amúgy jegyezzük meg, hogy az elitek joggal tartanak a tömegtől, hiszen ereje és mozgása gyakorta kiszámíthatatlan. Ebből következően az a tömeg kívánatos a számukra, ahol az individuum egy bizonyos, jól körülhatárolható cél érdekében oldódik fel a körülötte összegyűltekben.)

A sport azonban lényegénél fogva kiszámíthatatlan, instabil tömeget gerjeszt, és ennek cselekvéspotenciálja annyira öntörvényű, hogy fogalmaink sem nagyon vannak még a leírására, és a társadalomtudományok is csak a következmények ismeretében próbálnak adekvát válaszokat találni. Amúgy a modern idegtudományok kutatásainak köszönhetően ismerjük az agy premotoros kérgében elhelyezkedő tükörneuronokat, amelyek már egy látványra, akusztikai jelre is képesek aktiválódni és eljuttatni birtokosukat abba a lelkiállapotba, amely valóban feloldja az egyéniséget.

Fotó: Varga Attila

Mert a sporteseményeken összegyűlő tömeg valójában arra a pillanatra vágyik, amikor „egyesített fizikai energiája összekapcsolódik a játékosok energiájával, ezzel növelve az utóbbit”, írja a stanfordi filozófiaprofesszor, aki nem mellesleg ötven éve elkötelezett Dortmund-szurkoló, az ún. „kemény mag” bérletese még Amerikából is, és nincs olyan hétvégéje, nyaralása, utazása, ahol ne venne részt nézőként bármilyen sporteseményen, vagy ne járná ki, hogy bejusson egy üres stadionba. Mi ez a furcsa szenvedély, amely elég távol áll a polgári ízlés bevett gyakorlatától?

A sport korszerű definíciója Gumbrecht szerint az agón (verseny) és az areté (kiválóságra törekvés) kevercséből áll össze. Előbbi foglalja magába a teljesítményt és a jelenlétet, utóbbi a tragédiát és a megdicsőülést. És hogy ne érezzük úgy, hogy csak fogalmakkal dobálódzunk, bontsuk ki ezt a képletet a következők értelmében: „A győzelem esélye és a veszteség kockázata narratívát, eposzt és drámát eredményez” – állítja idézett szerzőnk. De mindabban, amit a sport jelent, a legjelentősebb a drámai elem, ami persze jórészt gyorsan elpárállik az ünneplésben, mint hajnali köd az első napsugarak hatására.

A lelátót mindkét oldalon, szimmetrikusan bővítették. Az ülőhelyek fekete festése egyértelműen elkülönböződik a 19. századi résztől. Az ülőhelyekről két egykarú lépcső vezet le a pályára – ezek eredeti elemek. A többlethelyek viszont két további, ugyancsak egykarú lépcsősor megépítését tették szükségessé.

A vesztesek fájdalma, a tragédia adja azt a toroktól a gyomorszájig hatoló rettenetet, amit a győztesek diadalordítása elsöpör. A sokszor évtizedek kitartó, irgalmatlan munka feleslegessége, értelmetlensége és semmibe hullása emeli a profi sportot a transzcendens felé, ez az a grádics, ami vakító fényt ad a győzelemnek. Ez az az eksztázis, ami kiárad a nézőkre is a versenysport hatására. Hogy az elbukással együtt látom a diadalt is, hogy a kettő csak együtt adja ki a pillanat igézetét.

Szőnyi Ferenc, az elképesztő teljesítmények vitathatatlan királya a következőképpen vallott erről az érzésről egy National Geographic-interjúban, amire a legembertpróbálóbb ultrafutás, a himalájai Hell Ultra Running helyszíne kapcsán jutott: „Sokat gondolkodom, mi lehet az a spiritualitás, ami annyi embert megragad ebben a vidékben, és egykönnyen el sem engedi. Tulajdonképpen a semmi, az üresség elképesztő tágassága. Kb. tíz kilométerrel a rajt után már elhagyjuk a civilizációt, eltűnik minden: ember, állat, és csak az óriás hegyek kontúrjai látszanak a csillagboltozat alatt.

A rekonstrukció alfája és ómegája a pálya oldaláról a védett lelátószerkezet kiemelése volt. A felújítandó faszerkezeti elemek új, karakteres színt kaptak, más markáns építészeti beavatkozás azonban nem történt, megőrizve az arányokat és az eredetiségét a labdatér felől.

Ilyenkor mindig eloltottam a fejlámpámat, és mint a fuldokló, kapkodva, teli tüdővel szívtam magamba ezt a meghökkentő érzést: a semmit. És ez ám az igazi oximoron: az üresség, ami csurig tölti az embert. És akkor így, ebben a tudatállapotban tulajdonképpen semmiségnek tűnik, hogy már csak 470 kilométered van hátra.” Martin Heidegger tette fel a létezésre vonatkozó legalapvetőbb kérdést, jelesül, hogy miért van valami és miért nincs inkább a semmi?

A semmi, az üresség, ami a magashegyekben, vagy a stadion gyepén valamivé válik, mégpedig olyan sűrű és tömény energiává, amelynek nagyon nehéz ellenállni. E kissé hosszúra nyúlt bevezető indokoltságát azzal a szignifikáns ténnyel támasztjuk alá, hogy a Debreceni Egyetem klubja, a DEAC mintegy 30 000 diák sportolásának teremt az évek óta folyamatosan napirenden tartott fejlesztésekkel minőségi feltételeket. Az egyetemi környezet pedig hozzászoktatja az embert, hogy előremutató gondolatok csak gazdag telérből bányászhatók elő.

Egy jó épület tehát a sportélmény magas szintű átélésének szükséges, pontosabban nélkülözhetetlen feltétele. Talán nem lőjük le a csattanót, ha már most eláruljuk, hogy az újjáépítéssel és bővítéssel létrejött DEAC-létesítmény képes előállítani ezt az érzést.

A földszinti, közforgalmú büfé közvetlen bejárattal nyit a Dóczy József utcára és a pályára is

A Debreceni Egyetem sporttelepének 1928 óta meghatározó épített monumentuma az egyedi faszerkezetű, a helyi védettséget az egyetem részéről élvező lelátóépület volt. A sport hőskorát idéző lelátót ez idő alatt többször átépítették, bővítésére is történtek kósza kísérletek, ám az épületrészek egységesítése mind ez idáig inkább a toldozgatás-foldozgatás jegyeit mutatta. Időközben a lelátó utcai homlokzata is felértékelődött a környező, jellemzően háromemeletes társasházas beépítések miatt, amelyet a szürke betonkerítés helyett minőségi, lehetőleg minél látványosabb térfalként hozzá kellett igazítani a kertvárosias környezethez. És persze nem szabad elfelejtkezni az elmúlt évtizedek látványos és építészetileg roppant igényes egyetemi fejlesztéseinek termékeny húzóerejéről sem. (Lásd erről pl.: Uhl Gabriella–Bujnovszky Tamás: Belül tágas – A Debreceni Egyetem új Learning Centere, tervező Bakó István, Pecsenye Béla [Medmix Kft.], belsőépítészet: Bényei István, OCTOGON 174., 2022/2. – a szerk.)

Ahogy már említettük, az egyetem vezetése, különösen is a kancellária, őszintén szívén viseli az egyetemi polgárok minőségi testmozgásra való igényének kiszolgálását, de a funkcionális létesítmények fejlesztése mind ez idáig nem tudott lépést tartani a pályák és a sportági fejlesztések ütemével. És amikor döntésre került sor, az egyetem vezetése nem állt meg az elavult lelátóépület felújításánál, inkább a bővítés mellett szavazott, így a DE Sporttudományi Intézete is korszerű előadótermekkel gazdagodott az immár többfunkcióssá alakított épületben.

Az első emeleti előadótermek előtti „zsibongó” nem csupán a Dóczy József utcai homlokzat hatalmas üvegablakaiból jut fényhez, a lépcsőház előterének megvilágításához a tetőablak kürtője is hozzájárul

A logikus, a Dóczy József utcai térfal megteremtésének igényét is magába foglaló építészeti koncepció szerint a lelátóépület eredeti tömegét északnyugati és délkeleti oldalról toldották meg egy-egy, az eredetihez nagyjából hasonló hosszúságú hozzáépítéssel. Az új tömegek szimmetrikusan közrefogják az eredeti épületmagot, kihasználva annak pozícióját. A két új, kortárs tömeg roppant természetességgel szervül a régihez, gyakorlatilag fel sem tűnik, hogy építéstechnikailag három különböző traktusról beszélünk amúgy.

Ez a természetesség, különösen a homlokzatkiképzés rendkívül elegáns, látványosságszámba menő megoldása során válik nyilvánvalóvá, ahol a két új épülettömeget egy hártyaszerű kolonnád-szerkezettel kapcsolták össze. Egy nagyvonalú ötlettel a régi épület utcafronti hosszfalának hídszerű megbontásával egy, az utcáról is jól látható kiállítóteret hoztak létre, amely nem csupán az egyesület múltjának emléket állító tárlóknak ad helyet, de alkalomszerűen közösségi térként is praktikusan hasznosítható.

Az első emelet dél-keleti traktusában kaptak helyet a Sporttudományi Intézet hipermodern előadótermei

A lelátórész sem marad el ebből a szempontból a homlokzat minőségi megoldásától, ott azonban inkább a tradicionális elemek felújítása és elkülönítése a hozzáépítéstől viszi a prímet. A faszerkezeti elemek új, karakteres narancsszínt kaptak – míg az ülőhelybővítés fekete színe határozottan elkülönböződik a régitől –, a gondos felújításon túl azonban egyéb, markánsnak mondható építészeti beavatkozás a régi épületmagban nem történt.

A pályával közvetlen kapcsolatot jelentő földszint északnyugati traktusában a különböző sportágakat kiszolgáló, funkcionális egységeket helyezték el. Itt, a délkeletivel ellentétben, két emelet osztja fel a rendelkezésre álló tereket, amelyeken az edzők és az oktatási adminisztráció osztozik. A második emeleti tárgyaló különlegessége az egyébként szimmetrikus tetősíkot a pálya irányába megnyitó terasz, amely díszpáholynak ugyan nem, inkább afféle figyelmességnek nevezhető a mérkőzéseket szakmai körben követni szándékozó meghívott vendégek számára. Az első emelet délkeleti traktusában kapott helyet a Sporttudományi Intézet két hipermodern előadóterme. Alattuk, a földszinten egy, még a helyét kereső büfé található. Az enteriőrben ugyancsak a fekete, fehér és narancs dominál, ezek amúgy a DEAC hivatalos színei is egyben.

A térsor fejlesztésének tervezett második üteme az északnyugati és délkeleti irányban is egységes építészeti karaktert mutató bővítésekkel számol. A tervek között vegyes funkciójú kiszolgálóépület-csoport és egy igényes, a vendéglátást szolgáló beruházás szerepel. A tradicionális és a kortárs elemeket bravúrosan és igényesen ötvöző térsor nem csupán az egyetem, de a Sestakert városrész számára is egyértelmű értéknövekedést jelent.

Rajzok a cikk végén található galériában!