Mayák Berlinben.
Építész: Teodoro González de León és Francisco Serrano
Szöveg: Bojár Iván András
Kép: Szentiváni János
Közhely, hogy Berlin ma olyan, mint egy élő, nyitott és folyamatosan bővülő kortárs építészeti lexikon. Alig akad olyan jelentős tervezője a világnak, aki a XX. század második felétől kezdődően először a kapitalizmus kirakatvárosán, majd az egyesült Németország fővárosának testén tátongó sebek behegedésén ne fáradozott volna. És ez ma sincs másként. Ugyanakkor persze Berlin e téren nem különbözik nagyon Tokiótól, Londontól, Párizstól s csakhamar az agilis Moszkvától és Pekingtől sem. Metropolisz tehát, amely épp a nagy történelmi fordulat, a két német állam, a két eltérő társadalmi kultúra és a ki tudja hányféle német nép egységes nemzetté válásnak folyamatában e külföldi építészek részvételével is önmaga arcát keresi. Frisset, hagyománytisztelőt, nyitottat és németet, de legalábbis megkérdőjelezhetetlenül berlinit. (lásd még: „ich bin ein…”)
A nyolcvanas évek közepén lezajlott Internationale Bauaustellung urbanisztikai koncepciója — mely sok más fontos tervező mellett ide hívta Aldo Rossit, Alvaro Sizát, Zaha Hadidot, Peter Eisenmant — majd az évtized végén lezajlott, s a megterhelt múltat feldolgozni, a jövő irányait kijelölni szándékozó német történészvita alapot teremtett az Új Berlini Építészetről kezdődő polémiának. A kilencvenes évek elejét és közepét meghatározó nyilvános beszélyek, napi- és hetilapok oldalain folyó, olykor személyeskedésbe is forduló viták arról az egyszerű kérdésről szóltak; milyen legyen Berlin? Ehhez azonban tisztázni kellett, hogy kik és hogyan lakták mostanig. Kik lakják majd eztán? Mi és miért változott meg, ami okot teremt egy újrakezdéshez? Miben áll a változás, milyen mélyen alakult át a világ, az emberek tudata Berlinben, s a világ milyen módosult képpel rendelkezik e nagyvárosról egy lángoló parlament, egy betemetett földalatti kazamataváros, a sebtében felhúzott falak, majd e falakon összecsókolózó német fiatalok történetei után. És Berlin döntött. Majd ennek, mint elsődleges arculatformáló területre, az építészetre vonatkozó konzekvenciáit, a városi szenátus építési bizottsága tekintélyes kódexeinek részletes arculati szabályaiban rögzítette is. Ereszmagasság ennyi, homlokzati burkolat ilyen és ilyen, ablakok és falfelületek aránya ez és ez, tömegkontúr ilyen, nyílások ritmusa pedig satöbbi…Punktum. Szabály az szabály!
Magyarország lényegesen slamposabb helye a világnak, mint a pedantériájáról, tüchtig rendszeretetéről, pontosságáról ismert germánok földje. A kellően ráncos szemöldökű regulák azonban Berlinben is csak arra szolgáltak, hogy — mint nálunk megszokott — az egyes alkotók tudják, milyen mértékben tértek el tőle, éppenséggel hány ponton és milyen értelemben hagyták figyelmen kívül. A szabályok azonban mégsem veszítették el értelmüket ebben a játékban. A „húzd meg-ereszd meg!” legalább egyik oldalán mindig a helyi hatóság és annak komplex elvárás-rendszere állt. Csak a túlsó oldalon aktivizálódtak az eltérő kultúrájú, ízlésű, tanultságú, más és más tervezési metodikát elsajátított építészek: olaszok, britek, skandinávok, magyarok, svájciak, amerikaiak, franciák, lengyelek, különféle németek, kínaiak, osztrákok, indiaiak és mexikóiak.
Teodoro González de León és Francisco Serrano például pályázati úton jutott 1997-ben az új Mexikói Nagykövetség megbízatásához. Számukra is feladat volt a modern berlini városi építészet szempontjainak alkalmazása, mégis azok szem előtt tartásával egy minden ízében modern épületet emeltek. Olyat, amely kielégítette a szabálygyűjtemény tán nem mindegyik, de jó néhány kívánalmát, formai referenciái azonban mégis a hagyományos mexikói architektúrában találhatók. Ez utóbbi szempont az alkotók értelmezésében nagyobb súllyal esett latba, mint a berlini átlag iránti megfelelés igénye.
Ez a különös és játékos homlokzatú ház a Tiergarten nagykövetségi kerületéhez tartozik, s a Klingelhöferstrassén található. A nagykövetségekkel teli utcákban, parkokban az egyes országok kissé hasonló módon kénytelenek élni nemzeti reprezentációs igényeikkel, mint egy expo alkalmával, noha az itteni házak nem egyetlen vásár idejére, hanem legkevesebb néhány évtizedre állíttatnak. Serrano és de León épülete tehát első látásra veti föl és válaszolja meg azonnal az építészet és identitás kérdését. Házuk úgy önazonos, úgy mexikói, hogy modernizmusa miatt tökéletesen harmonikusan simul a szomszédos skandináv és latin-amerikai épületek közé. Mély otthoni beágyazottságukat igazolja a hasonlóság az e lapunkban megszólaló Fernando González Gortázár egyes épületeivel is. Más vérmérséklettel, a modern iránt talán kevésbé elkötelezett építészet ez, min a skandinávok közösen kialakított követségei. Ám azoknál semmivel sem alacsonyabb színvonalú.
Azt nem lehetne éppen mondani, hogy — „magyarosan” fejezve ki magam — a homlokzat túl lett beszélve. Sőt. A tervezőpáros éppen azt ismerte fel, hogy az alkalmazott technológia immanens értékeinek alkalmazásával olyan őszinte, egyszerű, tömör, s ha kell monumentális modern építészet gyakorolható, mint a népi építészet, vagy az archaikus korok különféle épületei. Mellesleg éppen erre, valami könnyed monumentalizmusra törekedtek — az egyébként sokszor fullasztóan tömény monumentalizmus városában. Inspirációjuk is onnan, a prekolumbiánus Amerika architektúrájából fakad, ugyanakkor direkt folklorisztikus elemek nélkül is önazonos, és semmiképp sem vádolható, hogy feloldódik a transznacionális divatokban. Tiszta modern architektúra, amely úgy él a XX. századi vizuális kultúra elvonatkoztató technikáival, hogy nem válik sem vernakuláris, sem „beszélő” építészetté. Az 1300 négyzetméter alapterületű, ötszintes irodaház földszintjét multifunkcionális előcsarnok alkotja, ahol fogadások, koncertek, társadalmi események bonyolíthatók. Alagsori szintjén mélygarázs és gépészet húzódik meg, az első emeleten pedig a konzuli szekció és a kulturális tanácsos helyiségei. A második és harmadik emeleten a követségi munkatársak, illetve diplomaták irodái kaptak helyet. Legfontosabb, strukturális kapcsolatot alkotó tömeg- és térkarakterisztikuma: a homlokzat és az átrium. Mindkettő 18 méter magas. A homlokzaton eredeti módon alkalmazott fehér pillérek keretbe foglalt játékos rendje, lényegében egyetlen poén „dolgozik”. Az átrium cilindere szintén 18 méter magas, illetve 14 méter átmérőjű. Üvegezett lefedésével lehetett biztosítani a homlokzatok zártságát úgy, hogy a belső terekbe mégis elegendő természetes fény jut. Formája egyébként a maya csillagvizsgáló, a Chichen Itzá inspirációjára született, annak modern építészeti átirata. Az átrium sajátos ritmusú lépcsői pedig a piramisok tömegmegoldásaira hajaznak.
Rendkívül egyszerű gondolat, amelyről tudható, hogy ilyen könnyeden végigvezetni egy mellesleg funkcionális követelmények sokaságát is támasztó épületen, nem kis teljesítmény. Ugyanakkor látványos és változatos tömeget eredményezett. A struktúra és a homlokzat viszonyának tisztázására vonatkozó klasszikus modern doktrína továbbfejlődik ezen a házon. Plasztikusabb, érzékibb és szabadabb annál, de elvszerűségéből semmit nem veszített.
A szöveg nyomtatásban megjelent az OCTOGON 2002/03 -as lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
