Újjászületett Lechner Ödön egyik legszebb műve, a Sipeki-villa

Befejeződött a Sipeki Balás-villa felújítása és bővítése, így már teljesen akadálymentesen használhatják a vakok és gyengénlátók. Erről szóló írásunkat a hamarosan megjelenő 192-es, 2024/4-es lapszámból közöljük.

• Szöveg: Götz Eszter
• Fotó: Palkó György
• Olvasási idő: …

Lechner Ödön egyik legharmonikusabb épülete, a Városliget melletti Hermina úton álló Sipeki Balás-villa hosszú időn át méltatlan állapotban tengődött – felismerhetően ugyan, de a magyar szecesszió félreértelmezett, rózsaszínben „tündöklő” jelenségeként, hátsó frontján a hatvanas évek végén készült, ma már vállalhatatlan toldaléképülettel kiegészülve. Most végre visszakapta eredeti szépségét, és a tulajdonos által elvárt funkcióknak is maradéktalanul eleget tud tenni.

Sipeki Balás Béla Zala megyei főispán, minisztériumi jogtanácsos és felesége a 20. század eleji budapesti elit tagjai voltak, haladó szellemiségükről tanúskodik, hogy a magyar szecesszió nagymesterét kérték fel Hermina úti villájuk tervezésére. A pályája csúcsán már túljutott Lechner ennél a munkájánál használta először a vakolt homlokzatba mélyített díszítőelemeket, melyek a teljes homlokzati falfelületeket uralták; maga Lechner az egyik legszebb művének tartotta a villát, amely könnyed, csipkeszerű, a kerttel harmonikus egységben élő-lélegző épület, falain felnagyított, népmesei egyszerűségű virágmotívumokkal. Melegszürke-fehér megjelenése eleganciát hordozott, de a homlokzatokat meghatározó aszimmetria, a bejárat mellett a kertbe kinyúló íves kerti padsor és a látványos, acélszerkezetű, kovácsoltvas indákkal körbeölelt télikert otthonosságot, oldott természetközeliséget sugallt.

A gyermektelen házaspár a villát a vakok egyesületére hagyta, és – a 20. századi magyar történelemben ritka módon – máig a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségéé maradhatott. A család használatára és a társasági élet eseményeire kialakított terek azonban egyre nehezebben tudták kiszolgálni a szervezet igényeit – ezt már a hatvanas évek végi toldalékolás is jelezte, de nem oldotta meg –, így a szervezetnek az átfogó felújítás mellett a helyiségek és funkciók kapcsolatát is újra kellett gondolnia. A dmb műterem tervezői azt a feladatot kapták, hogy a villát a Szövetség vezetősége számára alakítsák ki, és hozzá egy olyan szolgáltatóközpontot illesszenek, amely napi 100-150 főt is ki tud szolgálni; mindkét épületnél elsődleges szempont volt az akadálymentes megközelíthetőség.

Mivel az eredeti tervek nem maradtak fenn, a megújulás a meglévő állapotra, a korabeli ábrázolásokra, a falkutatásokra és nem kis részben a szerencsére tudott támaszkodni. Maga a villa ugyanis, ha nem is jó, de viszonylag ép állapotban maradt fenn, a szamárhátíves ajtókeretek, az emeleti szivarszobába vezető fa csigalépcső, de még a francia reneszánsz ízlését követő tágas földszinti hallban a kéken irizáló Zsolnay-csempeburkolatú kandallódísz és a lépcsőkorlát oszlopainak ugyanilyen árnyalatú borítása is túlélt 120 évet. Viszont a hátsó homlokzatát a világháborúban bombatalálat érte, és a hatvanas évek végi hozzáépítés minden maradék nyomot eltörölt. Csupán a toldalék bontása során fellelt áthidalókból derült ki, hogy valaha itt is egy finoman megkomponált, erkélyekkel és nagyvonalú nyílásokkal feltárt traktus lehetett, amely hátrafelé is eleven kapcsolatot tartott a kerttel.

A tervezők elé állított program, a székház és a jelentős forgalmat bonyolító szolgáltatóház kettős igénye, valamint az akadálymentes megközelítés azonban nem tette lehetővé, hogy a kert kiemelt szerepet kapjon. Lechner gondolkodásában találták meg a kiindulópontot: a kertbe nyúló kiülőrész ölelő mozdulatát folytatva, az épület előtti teraszos részt egy felnagyított szirommotívumokból álló, öntött műkő mellvéddel választották le a kerttől, ez vezet tovább a villa oldalán egy fedett rámpa-passzázshoz, s azon keresztül a hátsó front mögé rejtett, kissé a földbe süllyesztett kétszintes szolgáltatótömbhöz. Utóbbit a télikert mintájára nem épületként, hanem egy kopolit üvegpallókkal borított kerti műtárgyként komponálták meg az építészek. Lechner anyagkísérletei is inspirációt adtak: a passzázs – ahogy a szolgáltatóház földszinti lábazata is – taktilis felületű, szemcsés, színezett bazaltbetonból készült.

A villa külső és belső felújítása érzékeny tervezői döntések mentén, példás gondossággal valósult meg, az eredeti részek megtartásával és a funkció igényelte új részek határozott jelzésével. Az egész belsőt derű és szépség uralja, szűrt fényhatásokkal, ami a gyengén látók számára fontos körülmény. Az utcai homlokzat felőli traktus helyiségei a kert látványával és a télikerttel tartanak szoros kapcsolatot, indás-virágmintás falfestést és a századforduló ízlését követő falburkolatot kaptak. A tágas, kétszintes hall festetlenül hagyott boltíves mennyezete lenyűgözi a belépőt. A Zsolnay-csempés kandalló, az emeletre vezető, íves lépcső korlátjának eozinos oszlopai, a lépcső fölött restaurált falkép összhatását nem bontja meg a földszinten egy szamárhátíves nyílás mögött kialakított vizesblokk: a nyílás mögött sötétkék, hullámos felületű MDF-burkolat választja le az újat az eredetiről.

Az emeleten és a hátsó traktusokban is ugyanezzel a burkolattal találkozunk: az irodák, a teakonyha, a vezetői helyiségek praktikusan tagolt tereiben mindenütt felbukkannak, tapintható felületük segíti az itt dolgozó gyengénlátókat a tájékozódásban. A falburkolatok többféle szerepet is ellátnak: van, ahol az irodai munkához szükséges szekrényeket rejtik, másutt a nagy üvegfelületek előtt, kisebb nyílásokkal ellátva tompítják a beérkező természetes fényt. A rajtuk megjelenő motívumok mai rokonai a villa eredeti díszítőelemeinek.

Az igazi kihívás a hátsó traktus átfogalmazása volt: itt a nagyobb forgalom és a földszinti hátsó fronton nyitott ügyfélszolgálat elérése új helyzetbe hozta a háborúban elpusztult épületrészt. Az egykori cselédlépcső egyszerű megfogalmazása nem változott, de lefelé haladva az újraépített hátsó homlokzaton az eredeti nyílások helyén a lechneri formakészletből vett nyílásokat alakítottak ki, türkiz színű, mintákkal áttört parapetekkel és belső ablaktáblákkal. A földszinten az ügyfélszolgálati rész egy íves térrel nyílik fel, ennek sötétkék, hullámos burkolata is mutatja, hogy itt újonnan komponált térben vagyunk. Kívülről ezt a részt finom fabordás felület vezeti fel, ez is a gyengénlátók tájékozódását segíti.

Kilépve egy kis pihenőudvar fogad, ide fut be a villa első frontja felől érkező passzázs. Az udvar másik oldalán a kétszintes, emeletén üvegfátyollal körülvett szolgáltatóház áll, melynek belső kialakítása egyszerű és célszerű; földszintjén előcsarnok, vizesblokkok, teakonyhák és hátul irodák, az emeleten egy 300 fős előadóterem található. A burkolat egynemű, nyers fa lemezek, a puritán célszerűség mentén kialakított előadótér két részre választható, a külső fényt óvatosan szűrik meg a homlokzat hullámmintásra fúvott üvegpallói. Az épület mögött még egy kis kertrészre is maradt hely, ahol a vakvezető kutyáknak egy futtatót tudtak kialakítani. Még arra is ügyeltek, hogy a két épület közötti udvaron, a mellvéden egy kis bronz maketten letapogatható legyen az épület kettős formája.

A villa és a hozzáépített mai részek kapcsolódása nagyon finom: sehol sem érnek egymáshoz, inkább az átfolyó kontúrok kötik össze őket, az íves gesztusok, a lábazatok egyforma magassága és a motívumok rokonsága. A valaha pompás előkert helyén most gépkocsibeálló és az irányokat térben is leképező kőburkolat van. Az udvar közepén egyedül egy kör alakú medencébe illesztett szökőkút idézi meg a természetet párájával, csobogásával. De a Liget szomszédságában ez elfogadható kompromisszum, cserébe azért, hogy a gyengénlátók minden akadály nélkül használhassák az újra szépséges épületet.

További képek a cikk végén található galériában!