Valami újat letenni, ami bevonzza a jót…

Feltörekvők sorozatunkban ezúttal a Konkrét Stúdió alapítóival, Balogh Csabával, Deigner Ágnessel, Sirokai Leventével és Sónicz Péterrel beszélgettünk.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Házuk a dióligetben 2021-ben elnyerte a Média Építészeti díját, bejárta a sajtót, és belopta magát sokunk szívébe. E szerény, cseppet sem modoros, mégis nagyon „építészes” ház alkotói mesélnek a kompromisszumokat bátran vállaló, gőg mentes, de minőségi építészetről az OCTOGON online olvasóinak. 
 

Honnan indultatok? Volt valami különös oka, hogy ezt a pályát választottátok?

Sónicz Péter: Édesapám is építész volt, őt követtem. Tetszett ez a rajzolgatós dolog, ahogy egy rajzból ház lesz. Akkor jött be az Archicad, ami sokkal menőbb volt, mint bármilyen számítógépes játék, itt te építetted fel a világot. Rajzoltam is apukámnak egy garázst, de természetesen rossz oldalra került a bejárat. Eddig még nem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam. Számomra az építészeti munka egyben hobbi is, ahol minden nap tanulsz valami újat.

Balogh Csaba: Én véletlenül lettem építész, magamtól nem volt ilyen ambícióm. Tizenhét évesen bajlódtam, mit csináljak. Végig informatikusnak készültem, de mikor dönteni kellett, azt éreztem, nem tudom elképzelni, hogy egész életemben gépeket programozok. Egy osztálytársam dobta be (nem teljesen önzetlenül, mert ő is oda készült): olyan jól rajzolsz, miért nem mész építésznek? Nem tudtam, mi az, de beletette a bogarat a fülembe. 

Sirokai Levente: Apukám építőmérnöknek tanult egy darabig, így volt némi fogalmam a szakmáról. Azt tudtam, hogy nekem túl száraz lenne, így inkább kicsit művészibb vonalon akartam elindulni, ezért az építészkart választottam.

Deigner Ágnes: Nagyon sokáig tudatosan jogásznak készültem, az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy az építészkarra felvételizem. A fakultáció választás előtti nyáron rájöttem, hogy engem inkább az alkotás, a tervezés érdekel. Akkor egy barátom már a formatervező szakra járt a BME-én, és megmutatta, hogy miket csinálnak, néha én is gondolkoztam vele a feladatain. Nagyon megtetszett a tervezés folyamata. Úgy éreztem, ezt szeretném csinálni. Körbenéztem a tervező szakokon és a választásom végül az építészkarra esett, azt gondoltam az építészet áll hozzám talán a legközelebb. 

Milyen emlékeitek vannak az egyetemről? Találkoztatok meghatározó oktatókkal?

Ági: Amikor bekerültem az egyetemre, gyakorlatilag fogalmam sem volt, hogy mire vállalkoztam. Akkor kezdte Cságoly Ferenc átalakítani a Közép tanszéket. Az első két évben próbáltam túlélni, fogalmam sem volt, hogy valami mi miért jó, vagy főleg hogy éppen miért nem. Egyik feladatunk azt hiszem, építészet alapjaiból U. Nagy Gábor szentgotthárdi családi házának megmodellezése volt. Amikor megláttam fotókon az épületet, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ilyen építészetet szeretnék csinálni. Valami átkattant, de sokszor úgy éreztem, nincsenek meg hozzá az eszközeim, hogy meg tudjam fogalmazni építészetileg is a gondolataimat. Elindultam egy hosszú úton, ami még most is tart. Véletlenek, mint Vincze László által a kezembe nyomott Casa Bella két száma, ami után évekig a folyóiratolvasót bújtam, vagy sok közös építésztúra segítettek továbblendülni. Az egyetemen az első igazi mentorom Vukoszávlyev Zorán volt, nála komplexeztem és diplomáztam. Nagyon sokat köszönhetek neki. Az utolsó két évemet ő kísérte végig az egyetemen. Az Urbanisztika Tanszéken eltöltött DLA-s évek is sokat formáltak rajtam, az urbanisztika lett a másik szerelem, és persze a Kerékgyártó Béla tanár úrtól kapott építészetelmélet iránti érdeklődés. 

Péter: Bennem Keller Ferenc hagyott mély nyomot. Az egyetemen a középülettervezés tárgy volt a vízválasztó, úgy tartották itt dőlt el, hogy építész lesz-e az emberből. Keller tanár úr tankörébe kerültem, akit nagyon szigorúnak tartottak. Emlékszem az első vázlattervre mindenki egyest kapott, a másodikon is csak talán egy négyes született. Az volt a módszere, hogy addig piszkált, amíg a legjobbat nem hozta ki az emberekből. A tanár úr egy vonallal rendbe tudott rakni mindent, nagyon sajnáltam, hogy csak középülettervezést tanított. Egyetem mellett és után Földes Lászlónál dolgoztam, akinek szintén meghatározó szerepe volt a pályámon.

Csaba: Ahogy várható volt, a statika és a műszaki dolgok mentek, mint kés a vajban, rajzból meg szenvedtem. Nem éreztem a „csít”…Az első pozitív élményem a második lakóépülettervezési félévben ért, Salamin Ferenc mutatott először építészetet. Rettenetesen élveztem, vicces lenne, ha megmutatnám, amit akkor terveztem. Full organikus volt, de imádtam, és elég jó értékelést kapott. Pár évet jártam a Makovecz-féle visegrádi táborba is. A középülettervezés félévben Karácsony Tamásnál terveztem bormúzeumot, tőle kaptam egy nagy „sallert” a gyerekesen organikus próbálkozásaimra, ami ebben a léptékben már nem működött. A fél év sajnos nagyon rövid volt ahhoz, hogy abból a mélységből, ahonnan indultam végére érjek a gondolatoknak, így a vége kettes lett. De a tervértékelőn Tamás életre szóló útmutatót adott, mikor megfogalmazta, hogy ne keseredjek el, valójában jobb ez a terv, de azért adtak kettest, hogy tudatosítsák, hogy sokat kell még faragjam, csiszoljam magam. Rajztechnikát, 3D-s gondolkodást itt tanultam először. Akitől még sokat kaptam, Török Ferenc, nála csináltam a komplex tervezést, és Major György, akinél diplomáztam. Egyetem után Kálmán Ernővel és Major Györggyel dolgoztam hét évet, ott értem meg igazán, mint építész. Ott kezdtem intenzíven lapozgatni a Detail és Domus folyóiratokat. Erre az időszakra esett a Cságoly féle építésztervező szakmérnöki képzés is, amit imádtam. Az a mester-tanári csapat – Balázs Mihály, Karácsony Tamás, Sugár Péter, Major György, U.Nagy Gábor, Golda János és társaik – nagyon meghatározó volt. 

Levi: Nekem a tervezéssel soha nem volt problémán. Igazán az sem érdekelt, ha a tanárnak nem tetszett. A lényeg az volt, hogy a magam szájízének megfelelően kidolgozzam, amit elképzeltem. Középülettervezésből Karácsony Tamáshoz kerültem, szerettem, hogy ő másképp állt a tervezéshez, inkább inspirálni próbált, nem pedig megrajzolni helyettem a tervet. Mondjuk túl sokat nem láttak, mert akkor én már dolgoztam. Cságoly Ferenc munkái hatottak rám erősen, az ő életművét találtam izgalmasnak, illetve a külföldi folyóiratokat bújtam az irodában, ha tehettem. 

Hol kerültetek szorosabb kapcsolatba egymással?

Péter: Földes Lászlónál kovácsolódtunk össze, fontos szemléletet kaptunk tőle. Olyan kulturális közegben mozgott, ami hatással volt ránk, és minket is magával vitt. Bekerültünk a nemzetközi kulturális térbe is, sokat pályáztunk. 2006-tól dolgoztunk együtt Földes Lászlónál. Kiderült, hogy egy rugóra jár az agyunk, hasonló a lelkesedésünk. 2010 óta rendszeresen pályáztunk közösen, 2014-ben alakult hivatalosan az iroda. Konkrétan Ágiék étkező asztaláról indult. 

Ági: Az étkezőasztalon volt a négy gép, nyolc hónapig kerülgettem, aztán már nem bírtam tovább. Nagyobb lakásba költöztünk, annak egyik szobája volt az iroda. Amikor elkezdtünk bővülni, az is kicsi lett, akkor jöttünk ide, a Vár aljába.

Mi négyen teljesen különbözőek vagyunk, de jól kiegészítjük egymást. A karakterek mások, de az értékrend ugyanaz.

Miért ezt a nevet választottátok? 

Levente találta ki, elég komoly jelentéssűrítő, jól kifejezi, hogyan gondolkozunk. Nekünk csak az egyik jelentése a beton, bár szeretjük, mint anyagot. Mindenesetre a latin eredetű szó jelentése sűrű, sűrűsödés, amelyhez évszázadok alatt további jelentés-tartalmak kapcsolódtak, mint szilárd, kézzelfogható, megtapasztalható, valóságos, aktuális, pontos, világos, alapos. 

Jellemző ránk, hogy közös megoldásra törekszünk a résztvevőkkel, win-win szituációt igyekszünk teremteni. Ebben vagyunk jók – összehozzuk a szereplőket. Ha valami nem sikerül, legközelebb újra megpróbáljuk.

Nincs bennünk építész gőg, nem tetszelgünk a teremtő isten pozíciójában, ha ez előjön valamelyikünknél, a többiek visszafogják.

Mindig azt tartjuk szem előtt, amit a megbízó szeretne. Megvizsgáljuk, megértjük, miért akarja, és próbálunk megoldást találni. Több tervet a halálból hoztunk vissza.

A Vulkánmúzeum Celldömölkön, a Ság-hegy aljában már megépülése idején nagy feltűnést keltett, a sajtóban látva is meghökkentő volt az erős és következetes kortárs szimbolikája. Nyáron személyesen is láttam, kivételes a hazai építészeti anyagban. Hogy lehetett ezt elérni?

Ez az épület sem olyan, mint az eredeti terveken. Hatalmas kompromisszumok vannak benne, de aki ránéz, nem ezt látja, karakteres ház lett. Pályázaton nyertük még Földes Lászlóval, ahol a zsűrit szerencsére megfogta ez a karakter. Rengeteg helyen elcsúszhatott volna, olcsósítás kapcsán szinte mindent ki kellett váltani, ebből kellett előnyt kovácsolni. Eredetileg egy szinttel magasabb ház lett volna sík terepen, Budapestről visszahasznosított, bontott kockakővel a homlokzatán. Végül monolit betonkocka lett, és egy füvesített, mesterséges dombban ül, így a kitermelt talajt sem kellett elszállítani. Voltak fix elemek, amiből nem engedtünk: a corten acél és a belső lépcső lebegése – utóbbi volt a koncepció lényege. Nekünk mindig a tér a koncepció magja, az építészet térélmény.

A Vulkánmúzeumban a föld alá megyünk, majd felfelé nyomulunk onnan, mint a magma.

A belsőnek jót tett a kicsontozás, a kényszerből designt csináltunk, a nyers szerkezetek és az indusztriális megoldások újabb jelentésréteget tettek a házra. Ahhoz, hogy a kompromisszumok során a tartalom ne sérüljön, végig észben kell tartanunk, hogy mi miért lett olyan amilyen – így bármerre is kanyarodjunk a végeredmény ugyanolyan erős lesz. Amikor megépült, a helyiek utálták, de szerencsére rögtön az elején nagyon jó vezetése volt, azon sok múlik, hogyan működik egy épület a maga helyén.

A kompromisszumképesség személyes adottság, vagy oda kell rá figyelnetek?

Rájöttünk, hogy ezzel foglalkozni kell, és tréningezzük magunkat. Amikor valami nem úgy alakul, és épp nagyon negatívnak hatunk, a kollégák sokszor azt hiszik, hogy minden elveszett, pedig általában csak ironizálunk, ez maga a feldolgozás. Így jutunk el odáig, hogy ez van, innen kell folytatni, el kell dönteni, mi a prioritás, miben tudunk engedni, a megrendelő, kivitelező, vagy az aktuális gazdasági helyzet szempontjait hogyan tudjuk a saját javunkra fordítani. 

Nem szabad elfelejteni, hogy egy ház a megrendelőnek készül. Ritka kivételtől eltekintve egy ház használati tárgy, és mi nem eldobható tárgyakat tervezünk, az építészet nem süllyedhet idáig. Kell persze, hogy felemelő és magasztos legyen, de ez nem mehet a használat rovására. 

Bárkivel működik a kompromisszum, vagy alkalmas megrendelőkre van szükség?

Megtalálnak azok a megrendelők, akik partnerek abban, hogy a házat építészetté formáljuk.

Az első szűrő – bármennyire furcsán hangzik is – hogy kifizeti-e a beletett munkát. Ha igen, azzal jelzi, hogy fontos számára és értékeli, hogy foglalkozunk vele, hogy figyelünk rá, hogy munkát fektetünk a problémája megoldásába. Sokszor keresnek meg olyanok, akik kaptak egy tervet, de nem szerették. Eleinte mindig furcsállják, hogy mi annyit kérdezünk. Családi háznál eleve három vázlattervvel indulunk. Jellemzően tíz felvetés van, ebből desztillálunk hármat. Ha kialakul a bizalom, akkor szinte mindig megtaláljuk a közös metszetet.

Sok műemlékfelújítást-bővítést terveztetek, többek közt a gyulai Almásy- és a szabadkígyósi Wenckheim-kastélyt. Szerettek műemlékkel foglalkozni?

Péter: Az egyetemen az építészettörténet volt a kötelező rossz, fura „teknősbéka kiflivel” alaprajzok. Ebből kellett feljönni. Eleinte, ha ilyen munka adódott, igyekeztem lepasszolni, nem tudtam, mit csináljak egy műemlékkel. Most műemlékvédelmi szakmérnökire járok.

Ági: Nekem úgy hozta az élet, hogy másodév után az ÁMRK (Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ) volt az első gyakornoki helyem egy nyáron át. A Székesfehérvári Püspöki Palota felmérésén dolgoztam, és picit beleláttam a többi folyó munkába is. Elvarázsolt ez a világ. (Ebédszünetben sokszor figyeltem, ahogyan a restaurátorok az udvaron dolgoznak egy felvidéki templom fa elemein). Akkor azonban úgy tűnt, ez nem annyira az építészet fő sodorvonala, és ez elég erős vívódást jelentett számomra, mert már akkor nagyon vonzódtam ehhez a területhez. 

Csaba: A gyulai munkán keresztül fedeztük fel igazán a mélységét és gyönyörűségét. Minden műemléki tervezés úgy indul, mint egy nyomozós játék. Sokat lehet tanulni a kutatók anyagaiból, a rétegek felfejtéséből. Jó esetben a restaurátorokkal, művészettörténészekkel együtt gondolkodva tervezzük az épületet. Ez nagyon izgalmas. Azt, hogy a végeredményben melyik korszakok, elemek milyen súllyal szerepelnek, mindig ugyanolyan erős koncepcionális gondolati fonal határozza meg, mint akár egy új épületnél. Hatalmas kulturális tudást is magunkba tudunk szívni azzal, hogy beszélgetünk a művészettörténészekkel. Sok építész irtózik a műemléktől a hatóság miatt. Pedig ők csak más szemüvegen keresztül néznek. Nekünk csak jó élményünk van, mi a hatósággal is leülünk beszélgetni.

A műemlékkel kapcsolatban az az elvünk, hogy a régi rétegekre, sztorikra építkezve, a folytonosság jegyében mi is elhelyezzük a saját újabb rétegeinket.

A kiállítástervezés hogyan került a profilotokba?

A gyulai kastély kapcsán merült ez fel először. Akkor úgy vágtunk bele, hogy gondoltuk, hogy a kiállítás sem más, mint tárgyak a térben – biztos menni fog. Rettentő konstruktív és tanulságos folyamat volt 100 darab installációs elemet megtervezni, pláne, hogy legalább tízszer újra terveztük. Alapvető célunk volt, hogy legyen térélmény, ne csak tárlók és tablók a falakon, az üres házat úgy igyekeztünk belakni, hogy a látogató a témához kötődő térélményben részesüljön, és úgy érezze magát, mintha egy „időgépbe” lépne.

Szilágyi Gábor kurátor művészettörténésszel és kollégáival dolgoztunk együtt, akinek zseniális érzéke van a látogatók lelkivilágához és hatalmas ismerete nemzetközi kortárs kiállítási területen. Elejétől fogva szakítani akartunk a klasszikus kastély-enteriőr típusú kiállításokkal, rögzítettük, hogy a látogató nem hiheti azt, hogy amit lát az „valódi”.

Az installációk narrálják a látványt, ami az épület eredeti elemeitől eltekintve mind spekuláció.

A műemlékek esetében fontos ez a szemléletváltás, különben könnyen bennragadnak a múltban: a gyulai kiállítással talán úttörők voltunk itthon, de azóta szerencsére sok helyen ráébredtek, hogy csak akkor működnek ezek a helyek, ha élő sztori van mögöttük. De persze végül minden a vezetésen múlik, a megfelelő üzemeltetőn, akinek a működtetés nem teher, hanem keresi a lehetőségeket. Az építész feladata, hogy megteremtse ennek fizikai feltételeit. A gyulai kastély jó példa, most újra egy kis Európa, mint kétszáz éve volt.

Legutóbbi munkátok, a Mindszentyneum (olvass róla az OCTOGON magazin 181-es (2023/1-es) lapszámában) viszont épp erőltetett és kevésbé európaias ideológiája miatt kellemetlen felhangokkal került a sajtóba. Mi olyankor az építész hozzáállása, ha a politika rátelepszik a projektre?

Eredetileg ez a munka zarándokközpontnak indult, nem volt ideologikus. Mindszenty Zalaegerszegen volt plébános, sokat tett a városért, iskolákat alapított, szegényházat, anyaotthont építtetett, a város pedig szeretett volna a projektnek egy húzónevet. Tervezés közben nem a politika által rávetített ideológiára gondoltunk, történészek, kurátorok adatai alapján próbáltunk házat csinálni. Tudtuk kezdettől, hogy a kiállítást is mi fogjuk tervezni, a kialakult Mindszenty képet akartuk házzá formálni, úgy, hogy ne legyen direkt. Objektív szemüvegen át próbáltunk nézni a dologra, és pusztán egy jó házat csinálni a városnak. Építész fejjel gondolkodtunk itt is, visszabontottuk a programot alap üzenetekre: puritánság, vértanúság, szeretet, összetartozás.

Építészként az is fontos volt, hogy legyen Zalaegerszegen nívós kortárs építészet, hogy folytassuk a történetet; a századfordulós, a két háború közötti és a szocializmus idején épült nívós épületállomány izgalmas szövetéhez kapcsolódjunk.

Sikerült közösségépítő szemléletet megfogalmazni a házban, az épületet kultúra-generáló hellyé tenni. Kívülről szigorú, bent otthonos, feloldódik.

Az építészetben a szerethetőséget mindig szem előtt tartjuk. Indokolatlanul emlékművet építeni tévedés.

Ezért szeretjük a családi házat, mint feladatot – nincs ideológia, csak az szól bele, akinek köze van hozzá. Persze épp ezért ezeket túl szoktuk tolni, több munkát teszünk bele, mint ami racionálisan megéri. 

Hogy képzelitek az iroda jövőjét, mik a vágyaitok, víziótok a hazai vagy nemzetközi közegben?

Röviden a válasz: Valahol Európában. Jól átélhető, egyedi dolgokat szeretnénk csinálni. Az utóbbi időben kezdtek megjelenni a házaink, elkezdtünk látszani, már megtalálnak minket a referenciáink és hírünk alapján. Új irányt jelent a praxisunkban egy részben műemlék szálloda belsőépítészete. Eddig mindenben láttuk a szépet, számunkra nincs rossz feladat – természetvédelmi területen szennyvíztisztítót tervezni is öröm. Alkotói közösséget szeretnénk felépíteni, jelenleg hét munkatárs és négy vezető dolgozik együtt, gyakornokot is mindig fogaduk. Most nyitott légkörben magas színvonalú dolgok születnek, szabadon megy a gondolkodás. Arra törekszünk, hogy egyenrangú kollégák dolgozzanak együtt. Nem szeretnénk bizonyos szint alá menni, tokkal vonóval szeretjük vállalni a munkákat, és 110%-ot teszünk bele.

A kivitelezőktől gyakran kapunk visszajelzéseket, hogy ilyen tervet még nem láttak. Ezt a bizalmat szeretnénk egyre erősebbre építeni.

Milyen munkákra vágytok, van „szerepálmotok”?

Szeretnénk a műemlékes/épület-újrahasznosítás vonalon tovább erősödni, és most erre bőven van lehetőség. Iszonyatosan alulhasznosított ingatlan állományon ülünk, elég kinézni az irodánk ablakán, ahonnan látszik fél Budapest. Most már van kultúrája a meglévő dolgok hasznosításának.

A családi házaink is sokszor meglévő épületekből indulnak ki, kicsiben is működik az építészeti rétegződés.

Ma már nem opció, hogy a kockaház vacak, mindenkit tegyünk újba. Ha a régi és a fejlesztés párbeszédbe kerülhet, az olyan típusú munkáknak örülünk. Tény, hogy itthon nem nagyon becsülik meg az építészeket, ezzel együtt nekünk sosem volt rossz munkánk, mindig sikerült az, amiért szerintünk értelme van ezt a szakmát csinálni: valami újat letenni, ami bevonzza a jót. 

Konkrét Stúdió | Web | Facebook | Instagram

További képek a galériában!