Visszatért az élet Benczúr Gyula egykori kúriájába

Felújították a híres magyar festőművész által egykor birtokolt kúriát Benczúrfalván. Erről szóló cikkünket a 189-es, 2024/1-es lapszámból közöljük.

• Szöveg: Szira Péter
• Fotó: Batár Zsolt
• Olvasási idő: 4 perc

Váraink, kúriáink, kastélyaink mindeddig jórészt romok valának, ám mióta édes hazánk új napokra ébredt, e romlásnak egyszer s mindenkorra vége. A nagy, főúri kastélyok után lassan sorra kerülnek a kisebb kúriák, udvarházak s egyéb nevezetes épületek is, hogy új külsejükbe öltözötten várják eljövendő jó gazdáikat, hogy a haza e szerény szelete ismét fényre derüljön.

A 18-19. századi törzsökös magyar arisztokrata jórészt vidéken múlatta az időt, Pestre, netán Bécsbe ritkán ruccant föl, azt meghagyta az izgágább fajtájúaknak, akik nem átallottak olyan hivatalt vállalni, amely munkával is járt. Ő elvadászgatott, reggelire, ebédre és vacsorára friss toalett került, a kuzint gardírozta, a cselédséget egzecíroztatta vagy egyéb unaloműző foglalatossággal koptatta az időt néhány hónapig, amikor is áthurcolkodott egy rokonhoz vagy a fővárosi palotába. A birtok – s vele a jobbágyok, zsellérek, summások, napszámosok és mindenféle, mára jórészt csak a néprajzosok érdeklődését felserkentő elem – az intézőre maradt, aki – Illyés Gyula és Szabó Dezső munkásságának ismeretében – érzelemmentesen tette a dolgát.

Általában ugyanez a vakság és idegenség volt az arisztokrácia sajátja is, az ettől elkülönböző magatartásformákat feljegyezte a kultúrtörténet, s egy-két Károlyitól, Széchenyitől vagy Esterházytól eltekintve a magyar nemes az volt, aki. Dölyfös, öntelt és magabízó. Ám mielőtt az olvasó a szemünkre vetné, hogy gyalázzuk a magyart, sietünk leszögezni, hogy akkoriban a társadalmi mobilitásnak semmiféle gyakorlata nem létezett, ettől – értsd a lenézéstől – az arisztokrácia mindenhol csak a művészek esetében volt hajlandó eltekinteni, s még a hazai ipart, pénzügyeket vagy kultúrát felvirágoztató, az asszimilációban érdekelt, báróságig jutó zsidócskáiknak is csak a lenézés és a látens megvetés jutott.

A kép bal szélén az épületegyüttes négyzetes alaprajzú barokk szárnya látható

Mindez az iparszerűen zajló kastély- és kúriafelújítások nyomán, s különösen annak fényében jutott eszünkbe, hogy a hasznosításuk tárgyában fel-felbuzgó standard (turisztikai fejlesztés) és bicskanyitogató (magánosítás) ötletek mennyire viszik le vagy az egekbe a finanszírozó, az adófizető nép vérnyomását. Ennek a tradicionális, mesebeli világnak ugyanis egyszer s mindenkorra vége. Korunk pénzarisztokráciája Amerikában igyekszik pozíciót fogni, szórakozni Londonba és Milánóba ruccan át, a szabadidejét pedig valami egzotikus helyen tölti. Néha az az eretnek gondolat kísérti a jövő fényességének ígéretében kételkedő elménket, nem kellene-e hagyni teljesen lerohadni ezt a sok miskulanciát ahelyett, hogy ordasan sok pénzből illékony státusú, pazar, de kongó tereket hozunk létre belőlük.

Minderről persze legkevésbé az építészek és a rekonstrukciók lelkes és gondos közreműködői tehetnek. Itt van példának okáért Benczúr Gyula festőművész kúriája a ma már Szécsény városához tartozó Benczúrfalván – amely Benczúr idetelepülésekor még a Dolány nevet viselte –, amely az államosítása után iskolaként, tanácsházaként és művelődési házként is üzemelt, vagyis azt az egyre apadó lélekszámú települést szolgálta, amelyből valamikor a jobbágyok, zsellérek, summások, napszámosok stb. verbuválódtak. Vagyis egy fordított restitúció zajlott le 1945 után, a folyamat pedig most ismét az inverzébe fordult.

De fordítsuk immár elsőként figyelmünket erre az egyébként roppant bűbájos – a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogramból léptékében lefelé alaposan kilógó – kúria múltjára és jelenére. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a jövőjéről pedig majd az utolsó bekezdésekben ejtünk néhány keresetlen szót.) A főépület bruttó alapterülete mindössze nyolcszázötven négyzetméter. A négyzetes alaprajzú, jól elkülöníthető egységekből álló, tagolt épületegyüttes kimondottan lepukkant állapotához nem csupán a gazdátlanság, de a talajszerkezet lassú, de kivédhetetlen eróziója is hozzájárult, így a felújítás – kis túlzással – a völgyből a lapályra való leszánkázástól mentette meg az épületegyüttest. A felújítás első lépése tehát az a nagyjából kilencven méter hosszú védmű megépítése lett, amely a kastélyépület északkeleti homlokzatát követi.

A park tekintélyes fái közül is kiemelkedik ez a roppant idős, bokros tiszafa

Az M Építész Iroda koncepciójának alfája és ómegája – a pontos rekonstrukción túl – annak az eltökéltségnek a bemutatása volt, amely Benczúrt, kora egyik leghíresebb művészét a külhonból Palócföldre rendelte. A ház lelkének, lényegének és szükségességének újraalkotása. Ami a megtelepedés gondolatától az építkezésen át a megérkezésig ível. A birtok építését a Vattayak kezdték, a Szontagh és az Ivánka család folytatta, végül gróf verőcei és hídvégi Pejácsevich-Mikó Endre felsőházi tag után az ugyancsak felsőházi tag, Benczúr Gyula került birtokon belülre – nem mellesleg Mikszáth Kálmán tanácsára –, és tökéletesítette tovább a kúriát saját elképzelései szerint. És Benczúr annyira ragaszkodott a birtokhoz, hogy oda is temetkezett. Síremlékét halálának 100. évfordulójára újíttatta fel a NÖRI.

Lábjegyzetként ide kívánkozik egy megjegyzés a jó palócról. Mikszáthról Benczúrnak a barna 49 árnyalatában tartott szivaros portréja a harmónia maga. Tökéletesítette, írtuk, és ezzel igazán elkezdtük feldörzsölgetni a valóságot. A tervezőknek az a kiváltság is osztályrészükül jutott, hogy együtt dolgozhattak a leszármazottakkal és a kurátorokkal a belsőépítészet és a kiállítási terek megalkotásán. A NÖF minőségérzékét és empátiáját dicséri, hogy egy szécsényi építésvezetőt rendelt ki a munka felügyeletére, valamint sok helyi mesterembert vontak be a munkába, olyanokat is, akiknek a felmenői valamikor korábban napi szinten vettek részt a ház életében. Kutatómunkájuk eredménye arról győzte meg az M Építész Iroda elkötelezett tervezőit, hogy nagyon is élő a kapcsolat a település és „Gyula bátyánk” emléke között.

Fotó: Batár Zsolt

Az M Építész Irodának köszönhetjük többek közt a tatai Esterházy-kastély építészeti felújítását, és Szécsényben bemutatták azt is, hogyan lehetne egy kicsiny közösség múltjának emlékeit élővé – remélhetőleg –, lüktetővé varázsolni. Külön öröm volt számukra, hogy az L alakú részbe tervezett tantermek kialakítására mégis sikerült pénzt szerezni a beruházónak, így talán ennek az egész jóindulatú igyekezetnek és szakmai gondosságnak nem a terv szerinti zabrálás lesz a vége: valaki – egy jogi vagy természetes személy – örökbe fogadja ezt az épületet is: közösen építjük keveseknek.

További képek a galériában!
 

További képek a galériában!
 

1 / 13 fotó