Űrhajó a trapézkorszakból. - A wolfsburgi tudományos múzeum.
Épület: Phaeno Science Centre
Építész: Zaha Hadid
Szöveg: Szitnyai Tamás
Zaha Hadid legnagyobb gondja az volt Wolfsburggal, hogy jelentőségéhez képest rendkívül alulreprezentált az építészet terén. Az alsó-szászországi város, mely Detroit után a világ második legnagyobb autógyártója, csak most kezdi el kialakítani saját építészeti identitását.
Sokak számára éppen ez jelent előnyt – hiszen egy ilyen helyen bármivel nagyot alkothat az ember, és úttörőként nem kell alkalmazkodnia senkihez –, de nem a Pritzker-díjas építésznőnek, aki munkái során egy pillanatra sem feledkezik meg a kontextusról. A tervezési folyamatban dogmatikusan az épített környezeten tartja a fókuszt, és igyekszik hasonulni hozzá. Már ha van mihez.
Az utolsó éves Hadid munkáiról már a hetvenes években úgy nyilatkozott mentora, Rem Koolhaas, mint egy égitestről, mely a saját, utolérhetetlen pályáján mozog, de hozzátette, hogy egy ilyen alkotói individuum nem fog hagyományos karriert befutni. A legrangosabb díjat szintén magáénak tudó holland nagyágyú kijelentése profetikus volt: Hadid irodája – kvalitásaihoz képest – jobbára kisebb munkákat kapott, és inkább képzőművészeti munkáival vált világszerte híressé, mígnem 2000-ben megnyerte a wolfsburgi tudományos múzeumra kiírt pályázatot.
Az építkezés 2005 novemberében fejeződött be, és a világ végre megcsodálhatta, hogy Hadid planétájáról űrhajót bocsátott a földre. Nem csupán szimbolikus értelemben: a Phaeno Science Centre megjelenése sci-fi filmbe illő, méghozzá eléggé provokatív módon. Fricskát ad a németeknek azzal, hogy előhúzta az Orion korszak ma már cikisnek ható formáit. Ez a felfordított kúpokon álló épület olyan, mint egy túlméretezett űrrovar, ahogyan a hetvenes években képzelték az ilyeneket. Mindezt csak tetézi a festetlen szürke nyersbeton felület, Enterprise-os paralelogramma ablakokkal tarkítva.
A rideg, pengeéles kubus alatt a kúplábak, melyek formája, dőlésszöge vészesen a szocreál bútoripar csodáit idézi, olyan eldolgozatlanok és a rengeteg beton olyan plasztikusnak hat, mintha a humuszból gyurmázták volna ki őket, majd arra helyezték volna rá a szabályos idomot.
A belső csupán az anyaghasználatban tér el a külsőtől, a szürkeséget felváltja a domináns fehér szín, bár még mindig találkozhatunk a kisimítatlan, anti-gördeszkás betonnal. A térkialakítás önkényes, az oszlopok és falak játéka uralja a teret. Nincsenek egymástól hermetikusan elzárt termek: a felületek sok helyütt csak lazán egymásnak dőlnek, de valójában nem érnek össze, így alakítva ki az egyes helyiségeket.
Az ember azt hinné, a mozgólépcső az egyes szintek között nekimegy a falnak, miközben két, egymás mellett futó falfelület között „slisszol el”. Az idomok szabálytalanul lekerekítettek, az alkotók mintha sportot űztek volna abból, hogy ne legyenek derékszögek. A múzeum üresen is olyan, mint egy kiállítóterem, mert az ember óhatatlanul is valami magyarázatot, valami mondanivalót keres a futurisztikus belső térben.
Bár mesteri a belső kialakítás, talán nem a legmegfelelőbb egy ilyen funkcióra: a múzeumoknak alázatosan háttérbe kell vonulniuk, hogy csak a kiállított tárgy maradjon, míg itt a lenyűgöző látvány elvonja a figyelmet. Az épület műszaki adatai is figyelmet érdemlőek: 27.000 köbméter vasbeton, 4000 acélgerenda és 600 km kábel jelzi, hogy itt nem csak a megjelenés nehézsúlyú.
A szöveg nyomtatásban megjelent az OCTOGON 2006/1. számában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
