Lucien Hervé & Rodolf Hervé - Négyszemközt

A Várfok Galéria Négyszemközt című tárlata Lucien Hervé és Rodolf Hervé, apa és fia fotográfiáinak különleges válogatását mutatja be. 

Olyan, egymásra rímelő képek kerülnek kiállításra, melyek amellett, hogy összekacsintanak, mindkét fényképész művészetének lényeges vonásait is bemutatják. A képpárok kiemelik a két életmű sajátosságait, az alkotók egymástól élesen eltérő látásmódját, ugyanakkor áthatja őket a közös szellemiség is, így például a szociális érzékenység, a társadalomkritika, a humor, az irónia, az absztrakció iránti affinitás.

A magyar származású Lucien Hervé (1910-2007) 1929-től élt Párizsban. Az 1930-as évek végén kezdett el fotózni, majd 1949-ben megismerkedett Le Corbusier-vel, a modern építészet egyik legmeghatározóbb alakjával, akinek 1949 és 1965 között „hivatalos fényképésze” lett. Letisztult, geometrikus kompozíciók, a fény-árnyék hatások erőteljes jelenléte határozza meg fényképeinek világát. Építészeti témájú fotói az 1980-as években hozták meg számára a világhírnevet, kiállításai a mai napig sorra nyílnak Tokiótól Athénig. Munkásságának magyarországi bemutatását Major Máté építész, egyetemi tanár kezdeményezte az 1960-as évek elején. Fényképeit azóta olyan rangos hazai intézmények állították ki mint a Budapest Galéria (1989), a Mai Manó Ház (2008). Legutóbb születésének centenáriumán, 2010-ben a Szépművészeti Múzeumban megrendezett nagyszabású kiállításon és szülővárosában, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban láthatta alkotásait a közönség.

Több könyve is megjelent magyarul, az Építészet és Fénykép (1968) Major Máté előszavával, Az Építészet nyelve (1983) Illyés Gyula előszavával, és a Lucien Hervé (1992) című monográfia Batár Attila építész szövegével. Alkotásait többek között olyan jelentős nemzetközi gyűjteményekben őrzik, mint a bécsi Albertina, a párizsi Centre Pompidou, a Los Angelesi The Getty Institute és a londoni Victoria & Albert Museum.

Rodolf Hervé (1957-2000) sokoldalú művészete az 1990-es években az underground körökben jól ismert volt. A művész 1989 utolsó napjaiban a Vasarely Múzeum meghívására érkezett Budapestre és a rendszerváltást követően több éven át élt és alkotott Magyarországon, ahol az alternatív színtér fontos személyisége lett. Fiatalon, édesapja nyomán kezdett el érdeklődni a fotográfia iránt, ám lázadó, a határokat feszegető személyiségéből fakadóan apja szigorúbb, a geometriára alapozott kompozíciókat előnyben részesítő látásmódja helyett az expresszívebb, szürreálisabb kifejezési formák vonzották. Művészetét az erőteljes ellentétek határozzák meg: alkotásaiban megfér egymás mellett a gyengédség és az erőszak, a tűpontos társadalomábrázolás és a szürrealizmus, valamint a lírai és a drámai kompozíciók. A fotográfia és egyéb vizuális művészeti ágak (fotó, videofilm, elektrografika, kollázs, festészet) mellett zenével és performansszal is foglalkozott. Habár ígéretes alkotói pályáját 2000-ben bekövetkezett halála derékba törte, képei mit sem veszítettek aktualitásukból, ma is kortárs művekként hatnak. Videófilmjeit az OSA Archívumban és a C3-ban őrzik.

A Vasarely Múzeumban 1990-ben megrendezett kiállítását követően 1991-ben különleges tárlata nyílt a Széchenyi-fürdő Márvány termében, majd a győri Xantus János Múzeumban. 2001-ben édesapjával közösen mutatták be alkotásait a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban.

A kiállítás 2019. január 25. – március 14. között tart nyitva, kedd-szombat 11 és 18 óra között látogatható.

A kiállítás létrejöttét a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. A tárlat a Budapest Photo Festival hivatalos programsorozatának része.