Kádár Bálint és David Rodríguez Sánchez 2003-as interjúja Eduardo Arroyo építésszel.
Október 11-én nyitja meg kiállítását és egyben előadást tart a VIII. Pasaréti Építésztalálkozón Eduardo Arroyo. A Memoria Moderna által a Millenárisba meghívott spanyol építész egyedi munkamódszeréről, a területi kutatásokon alapuló építészeti tervezésről ismert. Bár számos európai építészeti díj tulajdonosa, Magyarországon talán még bemutatásra szorul.
Kádár Bálint, David Rodríguez Sánchez: Először is beszéljünk a NO.MAD munkamódszeréről. Ahelyett, hogy egy előre meghatározott ötletből vagy vázlatból indulnának ki, Önök különböző kutatásokat végeznek, amelyek később egy projektté állnak össze.
Ezek a kutatások mindig az adott körülmények, egy bennünket érdeklő konkrét probléma kapcsán kezdődnek, amelyet egy meghatározott helyen kell vizsgálnunk és megoldanunk. Az ilyen problémák határozzák meg a kutatás alapelveit, amely során több választ is találunk, és ezekből mindig megpróbálunk egy építészeti projektet felépíteni. Kutatásaink központi célja, hogy egy konkrét problémára egy valós helyen optimális építészeti megoldást találjunk. Ennek semmi köze a nyílt kutatásokhoz, amelyek során globális megközelítésben általános válaszokat keresünk.
Ezek a kutatások a pályázat elvárásaihoz vezethetők vissza, a megrendelőhöz…
Az építészeti projekt mindig valamire adott reakció, reakció egy izgalmas feladatra, ami a megrendelő által szabott feltételektől függően lehet személyes jellegű, de lehet nagyon területi, helyhez kötött is. Ez azt jelenti, hogy egy meghatározott hely ismerete segíthet abban, hogy a munkánkat felelősségteljesen végezzük, és az adott helyet jobbá tegyük. Az ilyen kutatások során a területen felhalmozódott történelmi vagy hipertörténelmi (hyper history) adatokat tanulmányozzuk: nem csak azokat, amelyeket az emberek hagytak maguk mögött, hanem olyan geológiai vagy biológia jellegű információkat is, amelyek jóval az emberiség előtti időkre vezethetők vissza, akár a hipertermészet (hyper nature) idejére.
Melyik pillanatban alakul ki az adatokból önálló elképzelés?
A projektjeink mögött rengeteg munka áll, átfogó kutatások, sikeres és sikertelen próbálkozások egyaránt, amiből a folyamat végén csak annyi látszik, hogy egy fantasztikusan meggyőző végeredményre jutottunk. Az utolsó laborvizsgálat bizonyítékát mutatjuk be, a folyamat során keletkezett hibákat soha. És bár az eredeti elgondolásunk a kezdetektől jelen van, mindig csak valahol a folyamat közepén mutatkozik meg. Amikor valaki egy gént kutat, az ötlet, ami után kutat, már a priori jelen van, de ez még nem felfedezés.
Amikor egyszerre több projekten dolgoznak, hogyan lehet megakadályozni, hogy ezek egymást befolyásolják?
Azt hiszem a 70-es években, Ausztriában történt meg a következő. Két barát havonta egyszer együtt vacsorázott egy belvárosi étteremben. Az egyik a hadseregnél volt pilóta, a másik sebészként dolgozott. Az egyik ilyen alkalommal a pilóta mélyen megindulva mesélte barátjának, hogy amikor egy Harrierrel egy gleccser fölött a hangsebesség háromszorosával repült, a cseppkövek kezdtek szétrobbanni. Az orvos azt kérdezte: „Hogyan? Szilárd anyagot távolról szét lehet robbantani? Ez fantasztikus.” Később ez az orvos fedezte fel a vesekő ultrahangos eltávolítását. Amikor felismerjük, hogy egy adott terület ismeretei metaforikusan vagy akár fizikailag egy másik területen alkalmazhatók, az a gondolatok keveredéséhez, egyfajta szabad élősködéshez vezet a tudományágak között. Az építészeti projektek szintén gondolatok, és önmagukban nem tudnak fennmaradni. Egy gondolat attól a pillanattól kezdve teljesedik ki igazán, amikor egy hasonló, de másik területhez tartozó gondolat alátámasztja, vagy megerősíti. Amikor az építészet kapcsán genetikáról beszélünk, nagyrészt a minősítésre, a katalogizálásra gondolunk, tudván azt, hogy mindenkit be lehet sorolni egy bizonyos tulajdonságokkal rendelkező meghatározott csoportba, amelyet aztán kodifikálunk.
Amellett, hogy egy helyszín konkrét adatait feldolgozza, Önt érdekli egy terület látens tartalma is?
Ez egy nagyon személyes kérdés, mert azzal kapcsolatos, ahogy az életet látom. Van valami fantasztikus a még le nem telepedett populációkban, a nomádokban, akik a területekből olyan módokat, irányelveket vagy láthatatlan tulajdonságokat tudnak kinyerni, amelyek segítségével képesek a földből megélni. Nem csak azzal élnek, amit mi szabad szemmel látunk; ők egész történelmük során képesek voltak olyan láthatatlan és örök tulajdonságokat kinyerni a földből, amelyeket a saját hasznukra fordítottak. A mi projektjeink is szinte mindig így jönnek létre: megmutatjuk, hogy miként lehet a közvetlenül érzékelt valóságon egy lépéssel továbblépni, és olyan láthatatlan tulajdonságokat felfedezni, amelyeket előttünk még senki nem vett észre.
Amikor a megélhetésről, egy területen való fennmaradásról beszélünk, akkor beszélhetnénk csupán az időjárási adottságokról, a föld termékenységéről, megközelíthetőségéről, vagy akár az évszakokról, olyan közösséget érintő körülményekről, amelyek az élet más részével kapcsolatosak. A mi feladatunk inkább az, hogy absztraktak legyünk, és a konceptuális nomádok szerepét játsszuk el a hús és vér architektonikusoké helyett.
Stílus helyett stratégia…
Igen, mindig. A munkánk során minden projektnek megvan a saját kapcsolódási, közvetítési és még építési módja is. Számomra igen meglepő lenne, negatív értelemben, ha az irodánk akár két projektjének hasonló stílusa lenne. Az általunk létrehozott tárgyak a hozzájuk tartozó gondolatból születnek, egyedi tervezési folyamat során alakulnak ki, és ezért nem függetlenek egymástól. Nem sok értelme lenne, ha bármilyen megoldás egy adott stílusnak és nem stratégiának felelne meg.
Az illúzió kontrol, a kontrol illúzió. Hol a határ?
Azt hiszem, az igazság inkább az, hogy a kontrol az illúzió, egy olyan elképzeléssel együtt, miszerint az építészet egy meghatározott populációs csoport esetében optimalizálhatóbb. Most ott tartunk, hogy elég kezdetlegesen nyilvántartjuk a társadalmi problémákat, statisztikákat készítünk róluk, és valószínűleg az építészet által adott válaszok is ilyen szinten vannak. Kétségtelenül a saját korunk determinál bennünket, így ha majd az adatfeldolgozás vagy a populáció tulajdonságainak rendszerezése hatékonyabbá válik, akkor az építészet is egyre hatékonyabb lesz.
A tudományos módszer. A konkréttól az általánosig… Ismét figyelmen kívül hagyunk valamit…
A nomádokhoz és a tibetiekhez visszatérve: hihetetlen az, ahogy az emberiség egész történelme során szembeállította magát a természettel, azáltal, hogy gondolatban a világ és maga közé egy határt emelt. Számomra ez egy teljesen aberrált gondolat. Az első géntől a galaxisok felépítéséig ugyanazok a formatív törvények és energiák lelhetők fel. Elképzelésem szerint az emésztőrendszerünktől a házainkig nem létezik semmilyen határ, még a testünk ki- és bemenete között sem, és csak az emberi arrogancia hiteti el velünk azt, hogy a föld különleges lényei vagyunk. Számunkra az építészet a külvilág és magunk közötti átmeneti tér, és a munkánk során megpróbálunk olyan vonalakat létrehozni, amelyek áthatolnak az anyag minden rétegén és tulajdonságán, és akárhová nézünk, bármilyen rétegbe, mindig egy igen koherens szerkezet rajzolódik ki. Éppen ezért azt is gondolom, hogy az általános, az urbánus, és még a területi is rendelkezhet ugyanolyan formatív törvényekkel, mint a helyiség, amelyben dolgozunk.
Az építészeten kívüli területek eszközeinek használata segít a projektek során, eredményez új felfedezéseket?
Az irodánkat főleg az határozza meg, hogy kutatók vagyunk, a mai értelemben viszont szerintem nem vagyunk művészek. Szeretünk új dolgokat felfedezni, és az ismeretlen felfedezésére irányuló munkánkat a tévedéseket sem nélkülöző projektek pályája határozza meg. Attól a pillanattól kezdve, hogy valaki elkötelezi magát a felfedezés mellett, már maga mögött hagyta a 20. század minden anyagi és formai meggyőződését. Ez nem azt jelenti, hogy azok a feltételek már érvényüket vesztették; világossá vált, hogy a 21. század megérdemel egy újabb esélyt, valamint az is, hogy a múlt formai arroganciáról, a természet elutasításáról és egy végső halálos csendről tett tanúbizonyságot. Az emberek megérdemlik, hogy az építészek nagy erőfeszítést tegyenek a városokról kialakított új, optimalizált és optimista gondolkodásmódok megtalálása érdekében.
Az építészetben a lineáris és determinista módszerek még mindig olyan akadályt jelentenek, amelyeken más tudományágakban már túlléptek. Hogy tud így egy hallgató vagy egy tapasztalatlan építész fejlődni?
A legfontosabb dolog az, és ez talán egy kicsit nehéz, hogy a végzés után szinte mindent, amit tanultak, el kell felejteni. Meg kell próbálni saját észleléseink alapján gondolkodni a világról és sokkal inkább intuitív válaszokat adni, ami bizonyos értelemben könnyebb is, mert a bennünket körülvevő világ tulajdonságaiban kell elmerülni, és nem azok ellen hadakozni. Megpróbálhatunk a tudás közvetítőiként cselekedni a között amilyen a világ valójában, és ahogy az emberek élni szeretnének benne. Sok mindent meg kell tagadnunk, pl. azt, hogy az ókori (ancient) tudás egy múló dimenzióhoz tartozik. Foglalkoznunk kell olyan területek kutatásaival, feltételezéseivel, felfedezéseivel, amelyeken az emberiség sokkal fejlettebb szinten áll, mint jelenleg az építészek. Úgy tűnik, az építészet mindig is adósa maradt saját korának.
Ön szerint egy ország EU-s csatlakozása konfliktust eredményez az identitás és a külső hatások között?
Spanyolországnak arról a részéről származom, baszk földről, amely mindenképpen megpróbált egy új társadalomról alkotott saját elképzelést létrehozni, amelyet egy igen primitív lakóhelyekhez kötött újszerű építészet fejez ki. Ezt mesterségesen a politika is támogatta, és végül kiderült, hogy nagy tévedés volt. A NO.MAD megközelítése univerzális, távol áll egyetlen globálisan érvényes elképzeléstől, és nem egysíkú gondolkodásmód, hanem inkább különböző területekről származó közös elgondolásokból épül fel. Olyan rendszereket és stratégiákat keresünk, amelyek nem statikus vagy formális építészeti eredményekhez vezetnek, olyanokat, amelyek távol állnak a múltbeli identitásukat fenntartani akaró emberek követelményeitől. El tudjuk képzelni, hogy Magyarországnak ugyanolyan problémával kell szembenéznie, mint bármely más országnak, amely a globalizációval szemben keresi saját erős identitását, és az építészetet esztétikailag (aesthetic look of architecture) egy már elveszett múlt másolataként próbálja létrehozni. Az az építészet, amely ebbe a csapdába esik, végérvényesen bukásra van ítélve, és azt hiszem, Magyarországon vannak kellően okos és nyitott gondolkodású szakemberek ahhoz, hogy ne kövessék a hagyományos építészetet vagy a halott és kiüresedett globalizációs modellt.
A mobilitás változása, kommunikáció és információ, ezek hatása a társadalom ütőerén… Az Önök munkái érzékenyek e változások iránt?
Munkáink során nyomon követjük ezeket, de nem csak a napjainkra fontossá vált mobilitást, hanem a hagyományos családmodell (family concept) elvesztését, az idősek társadalomtól való elszigetelődését és sok más problémát is, amelyek építészeti megoldásokat kívánnak. Ha azt gondoljuk, hogy az emberiség nagy problémája jelenleg a mobilitás vagy a stabilitás vagy bármi, ami „ás”-ra végződik, hatalmas csapdába esünk, mivel ha ezek a dolgok továbbra is a politikusokra lesznek bízva, a végén különböző érdekcsoportokat fognak egymás ellen uszítani. Ugyanakkor az igazi megoldásra váró probléma az, hogy miként tud az építészet az emberek életének és igényeinek változásaihoz újra alkalmazkodni. A megvalósítás globális rendszereivel az építészet nyitottabb és rugalmasabb lesz, így bármilyen változásból eredő problémát képesek leszünk befogadni — csak azután állunk majd készen arra, hogy az élet-terünket újra átalakítsuk.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2003/04-es lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
