A felhőkarcolók folyékony terek

Hani Rashid építésszel Szépvölgyi Viktória beszélgetett 2006-ban.

Szöveg: Szépvölgyi Viktória
Fotó: ASYMPTOTE ARCHITECTURE
Olvasási idő: …

Európai neveltetésű, egyiptomi származású, eredetileg New York-i építész, akinek világa immár Budapestre is kiterjed: Dubai felhőkarcolói után a Dunapartra tervez magasházat. Forming elegance című előadását követően szarvasgombát, hortobágyit és somlóit ízlelt – megelégedéssel nyugtázva, hogy Magyarországon nemcsak a jövő építészeti kilátásai, de a konyha is remek.

Nem elhanyagolható az Ön családi háttere. Két évvel fiatalabb öccse, a neves designer, Karim Rashid szintén nagy karriert tudhat a magáénak. Ez év tavaszán egy belgrádi konferencián találkoztam vele és hatalmas különbség látszik kettőjük között. Karim praktikus, míg ön sokkal teoretikusabb típus. Nem tűnnek vetélytársaknak, más jellegű megbízásokat kapnak, de mégis találni átfedéseket. Például, amikor Ön a Knollnak, Alessinek tervez bútort, vagy Karim Los Angelesbe egy hotelt.

Hani Rashid: Az építészet egy nagyon komplex művészeti forma. Régebben elbűvölt a filmművészet, a képzőművészet, úgy általában a vizuális kultúrával kapcsolatos tevékenységek – és az építészet nem volt szükségszerűen az első ezek között. Sokkal inkább a film. Az iskolában pedig a szürrealizmusért és a dadaizmusért rajongtam. Az egyik ok, amiért mégis építész lettem, mert rájöttem, hogy ez az egyetlen diszciplina, mely intellektuálisan össze tudja kötni azokat a témákat, amik érdekelnek. Hiszen az előbb felsoroltak mind az építészeti hagyomány részei. Ráadásul ide tartoznak kapcsolódó témaként a tudományos tervezés, a közgazdaságtan, és nem utolsóként a business. Számomra tehát a szakma egy izgalmas mix. Sokan azt gondolják, hogy amit csinálunk annak köze van a divathoz vagy a stylinghoz. Ez félreértelmezés. Az öcsém pont az ellenkezőt csinálja: őt leginkább az esztétika és a stílus irányítja. Nem építész, sokkal inkább csak egy futó vendég az építészet világában. A designban minden gyorsan kell, hogy elkészüljön, melegen kell tartani a piacot. Õ ebben él, amit cseppet sem irigylek tőle. El sem tudnám képzelni, hogy így éljek. Hogy a marketing irányítsa az életem és bármi, amin dolgozom, az ma még fontos legyen, holnapra pedig már elavult. Így én inkább több időt töltöttem az iskolapadban, megszereztem a mester diplomát és fiatalon, 27 évesen tanítani kezdtem a Columbián. A teóriák a karrierem szervezőelemei voltak mindig is, ez az, ami szélesebb körben előre viheti az építészetet. A hétköznapi életünk egyébként sem összehasonlítható az öcsémmel. Bár hotelt tervez, de a megbízó inkább stílusjavaslatokat, színeket, formákat, vitalitást vár tőle, egy olyan marketing szegmens számára, aki erre éhes. Az én kliensem nagyon mások. Õk azt akarják, hogy a ház, amit tervezek, a lehető leghosszabb ideig álljon és mélyen illeszkedjen egyfajta kulturális környezetbe. Egyébként, ha visszatekintünk a múltba, a nagy építészek mindig is jelen voltak a designban. A híres székek, amit mindannyian ismerünk nagyszámban neves építészek fejéből pattantak ki, ilyen volt Corbusier, Mies van der Rohe vagy bárki más. Számomra – a formatervezést bár a megrendelők irányítják, akik egyszerűen csak termékeket szeretnének eladni –, a lényeg a kutatásban rejlik. A designt az építészet részeként kezelem.

A Velencei Biennálén felfedett nápolyi metróállomás tervei között szerepel az öccsének Sergio Cappellivel közös terve. Ilyenkor hogy van ez? Leülnek a nappaliban egy tea mellett és Ön „szakértői” szemmel áttekinti a vázlatot és véleményezi, hogy „öcsi, ez most szakmailag nem a legjobban sikerült”?

Egész egyszerűen csak az, amit az öcsém csinál, nem építészet. Ha azt gondolja, hogy építészetet csinál, akkor elég sok mondandóm volna. De ez mind belsőépítészeti dekoráció, szoborszerű díszítőelemek hozzáadása egy-egy épülethez. Dolgozott Toyo Itoval és a mi projektjeinkbe is gyakran bevonjuk, de minden esetben csak belsőépítészeti feladatokat végez. Ami a nápolyi megállót illeti, azt láttam, hogy a munkát Cappelli építészeti ismeretei vezették, amit Karim hozzáadott, az a város színességét visszaadó dekoratív belső. Erre a feladatra ő a megfelelő srác. Attól kapok inkább idegrohamot, amikor meglátom, hogy neves formatervezők vagy akár néhány építész designtechnikákat használ, hogy létrehozzon valamit, ami a hivatásos építészet dolga lenne. Például Philip Starck évekkel ezelőtt egy kicsi, ikonikus tokiói épületet tervezett, ami sokkal inkább egy tárgy; olyan, mint egy parfümös kisüveg. Néhány nagy építész is parfümös üvegcséket tervez. Ezekben az esetekben a „különös építészeti vízió” egyfajta presztizzsé emelkedik, ami valójában felületes. Ahogy mondtam, nagyon összetett az építész feladata. És amikor felépítesz egy épületet az egyszerűen ott van, nem lehet csak úgy kiradírozni vagy betenni a szekrénybe. Nem történhet meg az, hogy valami megfelelő legyen 2002-re, de elavult 2004-re. Eleve, onnantól kezdve, hogy meghúzzuk a papíron az első vonalat, eltelik 5-10 év mire megépül.

Amennyiben járt a Velencei Biennálén láthatta, hogy az Arzenalén rendezett, adatokkal zsúfolt „Építészet és társadalom” című kiállítás pont erre, az építész komplex szerepére helyezi a hangsúlyt.

Láttam, igen, de nagyon lehangoló volt. Egy különös krízishelyzetben vannak az építészek ma. Az egyik oldala a problémának – amiről az öcsém esetében is beszéltünk – a divat, a minél esztétikusabb megoldások hajszolása, ami a felületességhez vezethet. Sok építész meg is van zavarodva ettől, hogy mit tervezzen. Gyorsan szétnéznek a piacon és igyekeznek valami kortársat, újat, divatosat rajzolni, miközben semmi előzetes kutatást nem végeznek. A másik gond, hogy a mellett, hogy mélyen vizsgálja a kiállítás a jelen helyzetet – amely remek lehetne kutatói oldalról – nem ad kulcsot a problémák megoldásához. Nálam ez úgy működik gyakorló építészként, hogy nap mint nap szembe kerülök befektetőkkel, városokkal, valódi problémákkal, különféle helyszíneken és amikor továbbállok, elgondolkodom, oké, csuda klassz, most már elég sok mindent tudok, többet, mint eddig és átlátom, hogy milyen nehéz megfelelni ezeken a helyeken, majd következő lépésben elkezdek megoldást keresni. Optimista típus vagyok! Annak kell lenned építészként, hiszen te vetíted előre a jövőt! Hinned kell benne, hogy a világot, az emberek sorsát jobbra tudod fordítani, amikor leülsz és egy új épületet tervezel a város számára. Például, szó esik Sáo Pauloról, amiről tudjuk, hogy csupa bűntény, vagy Kuala Lumpur, ahol hihetetlen társadalmi különbség van gazdag és szegény között. Minden városnak megvan a maga mély problémája, legyen az akár közlekedés, vagy forgalom stb. De nem látni a lehetőségeket. Hogy Richard Burdett ne kérdezzen meg róla senkit, hogy milyen kiutat lát, hogy ne rendezzen be legalább egy termet, amely a továbblépésről szól – még akkor is, ha nem a tökéletes megoldásokat ajánlaná fel?! Nem nézhetnénk egy kicsit a jövőbe? Számomra ez az igazi krízis, ettől érzem magam csalódottnak. Pedig a valóság a kutató építész! Legyen az Rem Koolhas, Zaha vagy mi. Ez az a réteg, aki tényleg, mélyen érdekelt az elemzésekben, hiszen a jövőbe tekintenek. Nagy a különbség az igazi gondolkodók, kutatók és a divat áldozatai között. Ennek a határnak az elmosásáért felelős az idei biennálé, és sok esetben a magazinok is – ez a félreértelmezés a valódi mumus a szakmánkban.

őző lapszámunkban Odile Decq-el jelent meg egy beszélgetés, melyben a tervező pont ugyanazt a konklúziót hiányolja a Biennálé esetében, mint Ön: úgy érzi, hogy kihagyták az építészeket az idei kiállításból azzal, hogy meg sem kérdezték őket, milyen kiutat látnak a jelen helyzetből.

Apám festő volt. Amikor más piktor munkáját nézte, soha nem láttam rajta, hogy ne nyert volna valamiféle inspirációt az élményből. Egyszerűen nem értem, hogy mi, építészek miért nem használjuk ugyanezt a stratégiát. És most nem a másolásra gondolok, csupán a megfigyelésre, tanulmányozásra.

És Ön szerint mi a helyes útja ennek az egymástól tanulásnak?

Szerintem a mai konferencia egy jó példa erre. Nyílt gondolkodású emberek párbeszéde folyik, különböző nézőpontokból. Tudja, azt érzem, hogy Budapest egyfajta „inspirációs input”-ra vár és egy nagyon izgalmas jövő előtt áll. Nem olyan rég, 6 hónappal ezelőtt jártam itt először, de érzem az emberek reakciójából, hogy van bennük tudatos elképzelés arról, hogy fel kell zárkóznia a városnak. A felszínen egyébként kollektív depresszió uralkodik, ami alól buborékokban, időnként a felszínre törnek bizakodó pillanatok.

Az Ön szerepe mi lehetne ebben a helyzetben?

Az én projektem megkísérli, hogy opitimista jövőt realizáljon. Nagyon bizakodón tekintek erre a toronyrb és izgalmas lehet Budapest a jövője. Nem azért tervezek ide magasházat, hogy egyszerűen csak jó nagy legyen. Úgy gondolom, a város keres magának egy új szimbolikus horgonyt, amivel lecövekelhet a XXI. században, amiről felismerni, hogy halad a korral, hogy sokkal jobban „űzi a XXI. századot”, mint bárki más.

Steven Holl azt mondta, hogy a magasházak és felhőkarcolók, a XXI. századi épületek a modern életszínvonal hírnökei. És hogy e nélkül egy óriási, unalmas múzeum lesz Európa.

Számomra New York is egy múzeum város. Amikor odautaznak a turisták, mindenki pont azt látja, amit a filmvászonról ismer. Ma még kortárs múzeumnak, a XXI. század múzeumának nevezhetjük, de hamarosan eljár fölötte is az idő. Sokkal inkább kortárs Chelsea, Denver, London, Párizs. Stevennek igaza van, több szempontból megállja a helyét a múzeum és város összehasonlítás. Az utóbbi egy korszak konténere. Ezen alapszik a kulturális turizmus. A legtöbben azért jönnek New Yorkba, mert a Guggenheim múzeumra, a MoMa-ra, a Metropolitanre kíváncsiak. Ha ma építünk a jövő számára két választás lehetséges: vagy az Emirátusok és Ázsia nyílt és őrült területeire megyünk, vagy Európa újonnan felfedezett városaiba, mint Prága, Varsó, Budapest. Közép és Kelet Európa, talán még Isztambul is terhes a gondolattól, hogy hogyan tovább, merre van előre. Ezek a helyek a legizgalmasabbak és innen származik a legtöbb megbízás jelenleg.

Hogy estek Erick van Egeraat kritikus szavai Dubairól?

Soha nem járt ott. Nem is érti, amiről beszél! Azoknak az embereknek az álláspontjából prédikál, akik félnek attól a helytől, ahol még nem jártak. Nyilván mindannyian rettegünk az ismeretlentől, amíg oda nem érünk – és ez az élet minden aspektusára igaz. Magam is nagyon kétkedő voltam Dubai-jal kapcsolatban, amíg nem jártam ott, sőt még mindig nagyon kétséges számomra, hogy mi folyik ott. De a XXI. század elején számon kérni, hogy az olyan helyeken, mint Dubai az élet kényelmessége látszik? El sem tudjuk képzelni, milyen lehet nem konformistának lenni. Vagy ha igen, felteszem, elég kevesen vágynak rá. Valójában mi mind Dubaiban élünk – tudunk-e róla vagy sem. Ahányszor felveszed a mobilod, ahányszor csatornát váltasz a digitális tv-den, ahányszor leszáguldasz az úton a kocsiddal, mindvégig résztvevő vagy. Én azon munkálkodom, hogy nyomon kövessem a XXI. századot. A diákjaimmal kutatunk, hogy lássuk, mi is folyik épp, merre tart a világ. Persze lehet, hogy ha egyszer felfogom, inkább visszadőlök szunyókálni, a XX. századba.

Hol tanít?

Zürichben és New Yorkban, de magammal viszem őket Dubaiba és Sanghaiba tanulmányutakra. Csinálunk most közösen egy kiadványt „utcai urbanizmus” címmel. Szeretném nekik átadni, hogy ahhoz, hogy életbe maradj, praktizálj építészként, képben kell lenned, követned, értened kell, hogy milyen jelenségek zajlanak és hogy mi milyen következménnyel járhat.

Épületeit és terveit átnézve, az tűnt fel, hogy mindegyik valahogy nagyon ikonikus, erős, szoborszerű. Hogyan tervez az ember egy ilyen épületet? Ücsörög a new yorki stúdiójában, ránéz a saját rajzára és felteszi magában a kérdést, na, ez most elég ütős?

Pont azért ilyenek a projektjeim, mert sosem teszem fel magamnak ezt a kérdést. Viszont sok építész tudatosan, izzadsággal versenyez az ikonikus nagydobásért. Õszintén szólva, nekem se minden épületem sikertörténet. Hasonlóan az előadó művészethez, számos tényező szerencsés együttállása egyetlen pillanatban a siker. És állítom, hogy a dolog gyakran nem is intellektuális jellegű. Az intellektus arra jó, hogy értsd a problémát, a háttért: a gazdaságot, technológiát, anyagokat, formák működési mechanizmusát, politikát. Ezeknek megfelelően ügyesen kell lavírozni, és ha jól csinálod, néhány pillanatra harmóniába kerülnek, és akkor, talán létrehozol valami karaktereset – a nélkül, hogy külön görcsölnél rajta. Ha mégsem sikerül ezt a metszéspontot elérni, akkor csak annyi történik, mint az operában két énekes különbözősége: meghatározható, hogy ki jobb technikailag és képzettség szempontjából, de eljön egy pillanat, amikor valami történik azzal a hanggal, megérint. A tudósok is képtelenek megmagyarázni ezt a fajta hatásmechanizmust, egész egyszerűen csak úgy rezonál, hogy valamitől az egyik mégis jobb, megélhetőbb – és ugyanez a rezonancia igaz bármely művészeti ágra. Emlékszem rá, amikor apám festett, magához hívott és azt mondta: nézd micsoda tökéletes klasszikus festményt tudok készíteni. Az ’50-es években ugyanis jól kitanulta ezt Párizsban. Aztán azzal folytatta: de tudod, amit igazából keresek, hogy mitévő legyek a hibáimmal. Képes tökéletes portrét és csendéletet festeni, pontos Velázquez másolatokat készíteni – ez volt a lecke a párizsi Louvre-ban végig. De aztán eljött az ideje, hogy valóban fessen, kifejezze önmagát. Amikor az irodában ücsörgök az embereimmel és beszélgetünk, meg szoktuk vitatni – a kérdés általában tőlem érkezik – hogy: na, ez most már elég klassz, de hol van egy kicsit elrontva? Megpróbáljuk a hibáin keresztül tökéletesíteni a tervet. Azt gondolom, az életünk is hasonlóan folyik. A lehetőségek eszméje mentén. Például én nagy John Cage rajongó vagyok, mert számomra a munkássága a lehetőségek és körülmények olyan együttállása, melyet nagyon erőteljes és váratlan efektekkel fejez ki.

A párhuzamosan több trendet felmutató XXI. században egyre népszerűbbek a „folyékony terek”, mely az Ön építészetének egyik legfőbb jellemzője.

Azaz érdekes, hogy amit mond, annyira igaz, hogy még – bár egyenes vonalaknak látszanak kívülről. Talán a személyes művészeti érdeklődésemnek köszönhető, hogy mindenre 20-30 év távlatából tekintek ma. Úgy gondolkodom, mintha már 70 éves volnék és visszatekintenék erre az időszakra. Másfelől beszélnem kell a számítástechnika térhódításáról. 1994-5 és 2010 között bejött az életünkbe a számítógép, mint eszköz. Eddig küzdöttünk a design-nal az építészetben, és íme, eljött az a pont, hogy kihívások elé állít, provokál, felajánlkozik a technológia. A számítógépek generációjának első szakaszában megtanultunk remekül prezentációkat tartani – kizárólag ennyit. A második etapban már arra használjuk az eszközöket, hogy elkészítsük háromdimenziós modelljeinket és épületeinket az instant kompjúter technológia révén. Nem is csoda, hogy ma Zaha fel tud építeni bármit, amit csak megálmodik és hogy mi mindannyian felépítjük álmainkat.

Mindez hová vezet? Mi lesz a harmadik generáció?

Vegyük Erick Dubai-jal kapcsolatos problémáját – miszerint ő nem élne ott, ha felesége venne neki egy lakást. Most felteszek Önnek én egy kérdést: Örülne-e egy szép, óriási, nagyablakos, hófehér lakásnak, amibe a legjobb kortárs bútorok vannak és mindenhonnan gyönyörű kilátás nyílik az égre. Gondolom, igent mondana. És amiért igent mondana, mivel 70 évvel ezelőtt az olyan emberek, mint Corbusier, és festők és fotósok, mint Moholy-Nagy megkezdtek egy folyamatot, kitalálták a teóriát, rámutattak az irányra. Hogyan is lehetne egy olyan évszázadot elképzelni, ami a múltbeli életet akarná visszaidézni?! Ma avantgárd környezetben élünk, ami sokkal radikálisabb, mint amilyen száz éve volt. Azt gondolom, hogy most a részei vagyunk egy olyan csoportnak, akik oroszlánrésszel bírnak az új stílus kialakításában, és ki tudja, talán 50-60 év múlva úgy fogunk visszatekinteni a mára, mint a technológiától megbolondult, amorf, provokatív kortárs művészeti terek létrehozóira.

Az Ön szoborszerű épületei olyanok, mint egy sci-fi történet élő díszlete. Helyenként Zaha Hadid merészsége is visszaköszön benne, de alapvetően egy kortárs mese: gyomorszerűen körbeölel a hófehér szoba, varázspálca suhintásra jéggé dermedt, valaha cseppfolyós épülettestek pihennek egy sziklaszirten...

Zaha épületei hidat képeznek a modern és a kortárs építészet között. Amikor Zaha tereiben van, azt érzi, hogy Marcel Breuer vagy Corbusier gondolataiban jár, de legalábbis nagyon közel a történelemhez. Mi pedig közben Zahához mérjük magunkat, mint történelmi időszakhoz. Ha megnézi az én BMW vagy Mercedes épületeimet, semmi sincs ott Breuerből vagy a modern építészek munkáiból. Ez a generációk különbsége. Zaha – bár nem sokkal, talán egy tíz évvel idősebb nálam – egy olyan csoport egyik utolsó tagja, akik még őszintén hittek a modernizmus hőseiben, vagy legalábbis az ’50-es években, amikor kezdték a pályát, a Marcelék árnyéka még mindig ott kísértett. Az én generációm pedig már sokkal közelebb érzi magához a kortárs képzőművészeteket, befolyásokat. Steven Holl is például mélyen beágyazott a heroikus XX. századba. Õ időnként gyökeres ellentét a ma realitásával szemben.

A BMW és a Mercedes tervek férfiként nyilván érzékenyen érintik Önt. Gyengéje ez a két márka?

Nem. Én Porshéval járok – ne nézzen így, nem versenyautóval, csak olyannal, mellyel velem tud jönni a 9 éves kisfiam sítúrázni – és ha választhatnék, hogy mit vásárolok magamnak ha nem ezt, akkor is csak Porshét vennék. A BMW majdnem hogy túl stilizált a számomra, túl sok figyelmet fordítanak az ívekre, túl esztétikus, a Mercedes pedig arrogáns. Olyan, mint egy XIX. századi város, ami a nagy múltra apellál és abban reménykedik, hogy mindig is XIX. századi marad, hiába telik az idő. A Porshe a kettő közt van, csodálatos motorral. Klasszikus stílus, mégis érzik az ízét, hogyan legyen naprakész a „ruhája”.

Lakásában is ilyen nagy gonddal választja ki a berendezési tárgyakat?

Több garnitúránk egy Amerikában élt japán tervezőtől származik, Nakashimától. Harmonikusak és gyönyörűek a fa bútorai, másfelől a saját munkámtól nagyon eltérőek. Ezen felül találni nálam Marcel Wanders darabokat – szoktunk egymásnak küldeni a friss kollekcióból – és természetesen az öcsémtől is van néhány dolog.

Tippelhetek? Csak nem valami rózsaszín?

Óh, bármit csak rózsaszínt ne! Szép, fehér kerámiáim vannak tőle még a korai éveiből. És élvezettel gyűjtöm a jó kortárs fotósok műveit. Legtöbbjükkel találkoztam, így személyesebb a viszonyom a képekkel.
A Mercedes Benz múzeum terve 2001-ből

De mégis milyen az ideális lakótér az Ön számára?

Nos, azért választottam ezt a lakást, mert elkezdtem squasholni. Tehát olyan otthont kerestem, ahová be tudnék építeni egy squash sarkot. Squash pályában mérve a new yorki lakásom méretét, négy pályát lehetne kialakítani benne. Ráadásul a loftunkban tanulhat így a fiam is játszani. Meditatív a környezet számomra, egyszerű anyagok alkotják a teret, kiragad New York zajából és őrületéből. Ja, és rengeteg a számítógép. Kedvenc darabom Marcel Wanders egy törékeny széke, amire úgy vigyázok, mint a szemem fényére. Rá se lehet ülni, viszont csodaszép. Ami azt illeti, leginkább a kutatásban, a gondolatok mélységében hiszek. Nem tudok felszínes tárgyakkal együtt élni. Ha ránézek egy személyre, könyvre, tárgyra, azt szeretem látni, hogy valódi tartalom van a felszín alatt, akkor kelti fel az érdeklődésem, hogy mélyebbre hatoljak.

Miért hord mindig feketét?

Mert az öcsém fehéret! Persze, csak viccelek. Temérdek építész feketét visel. Erick is feketében volt ma például. A designerek olyanok, mint a rocksztárok. Sokszor karakteresebbek megjelenésükben, mint a tárgyaikban. És hát mennyi-mennyi rocksztár van, akinek sokkal izgalmasabb a megjelenése, mint a személyisége… Szerintem, mi építészek, pont a másik oldalt képviseljük. Én nem attól akarok vonzóvá válni, ahogy öltözöm. Szeretném, ha a munkámmal jobban kitűnnék. Számomra a fekete annyi, mint eltűnni, feloldódni a munkámban. Ennél jobb nem is kell. De azért megsúgom, hogy akadnak nyári öltönyeim és ingeim, amik színesebbek.

A sztárokra visszatérve, mély döbbenet volt végignézni a Velencei Biennálén Zaha Hadid vonulását, megközelíthetetlenségét, a Toyo Itoval folytatott kerekasztal beszélgetés közbeni érdektelenségét.

Én élesen elhatárolom magam mindattól a jelenségtől, ami ő maga; a gorilláitól, a nagyasszonyi vonulástól, a „színjátéktól” – attól függetlenül, hogy a magánéletben ő egy nagyon másik ember, aki egy kedves barátom. Másfelől ez egy nagyon fontos pillanat a szakmánkban, hiszen az olyan építészek, mint Zaha valóban izgalmas szakemberek. De el kell mondjam, hogy ezt nem ő csinálja. A jelenség oka a média éhsége a hírneves emberekre, és azok a rajongók, akik rocksztárként kezelik. Valójában egyikőnk se sétálgat az utcán orrát magasan hordva, sztárnak képzelve magát. Aznap amikor elkezdem azt hinni magamról, hogy túl elfoglalt, túl nagy arc, túl izgalmas vagyok ahhoz, hogy bárkivel elbeszélgessek, aki odalép hozzám, akkor az egy szörnyű nap. A Pritzker Prize óta indult be igazán ez a gépezet nála. Egy nap 2-3 munka fut be az irodájába, ez eszméletlen mennyiség. És egyszerre kontrollálhatatlan szörnnyé válik az egész. Azt nem tudom megítélni, hogy végül ez jó hatással van-e az építészetre, magára, de hogy ő hogy érzi ettől magát, mint ember, abba elég meredek belegondolni. Mégse vagyunk rocksztárok, designerek, divattervezők. Olyan emberek inkább, akik városokkal dolgoznak, igazi kliensekkel, igazi pénzzel, amit ők befektetnek, diákokkal, az üzlet intellektuális oldalával, művészetekkel és persze ügyesen kell lavíroznunk ezeken a vizeken. Magamat úgy érzem, hogy egy ifjabb generációhoz tartozom. Tudom, hogy vannak már utánam is, akik fiatalabbak nálam. Viszont, nem vagyok olyan romantikus, mint Steven, nem festegetek albumba vízfestékkel, nem ragasztgatok modelleket, nem hiszek már a XX. századi eljárásokban. Megtaláltam a saját utam. Amikor reggel felkelek, arra gondolok, hogy melyik projekttel miként lépjek előre, agyalok a feladataimon. De azon a reggelen, amikor úgy ébredek majd, hogy micsoda egy híresség vagyok, atyám, hogy is kereshetnék még több pénzt?! Vagy azzal az érzéssel, hogy ejnye, de irigy vagyok XY-ra, akkor jobb ha visszafekszem még aludni. És később újra nekifutok a napnak. Sajnos nagy a nyomás, hiszen globális színpadra állítanak a nemzetközi megbízások, egymás ellen kell versengjünk így vagy úgy, pályázatokon. Szigorúan figyelek rá, hogy vannak bizonyos játékok, amikben egyszerűen nem veszek részt. Ezek egyike a rock sztár allűr. Nem foglalkozom az ismertséggel.

A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2006/06-os számában.