Sir Nicholas Grimshaw-val R. Hahn Veronika készített interjút 2002-ben.
Sir Nicholas Grimshaw beszélgetésünk idején még „mezei” Nick volt, akit kortárs riválisaival, Lord Fosterrel és Lord Rogersszel ellentétben érthetetlenül elkerült a királyi kitüntetés. A jég 2002 elején végre megtört, amikor Grimshaw-t lovagi címre terjesztették fel. A megérdemelt elismerés nagy valószínűséggel zászlóshajó projektjének, a múlt év áprilisa óta bámulatos 1,7 millió látogatót fogadott cornwalli botanikus kertnek, az Éden projektnek köszönhető, amely a világ különböző klímáinak felidézésével Cornwallban a környezettel kapcsolatos kérdésekre próbálja irányítani a figyelmet.
Az osztatlan sikert arató építészeti alkotás csak egy az építészet új lovagjának tekintélyes munkásságában, melynek során 1994-ben az Eurostar Terminállal elnyerte a szakma legrangosabb, Az év épülete díját. A ma már száztagú iroda összesen több mint száz szakmai kitüntetéssel rendelkezik. Az 1980-ban alapított munkaközösség legemlékezetesebb vívmányai a Financial Times székháza és nyomdája Londonban, az 1992-es sevillai világkiállításra készült brit pavilon, a manchesteri és heathrow-i repülőtér termináljai. A neves, egyben hihetetlenül szerény, kedves és visszafogott építész jellegzetes túlméretezett, színes szemüvegeinek egyikében a munkaközösség londoni, a West Enden található, nemrégiben bővített hipermodern irodájában fogadott.
R. Hahn Veronika: Múlt év szeptember 11-e óta az építészeknek feltett leggyakoribb kérdés az lehet, hogyan változtatta meg a World Trade Center két toronyházának kártyavárszerű összeomlása és a mintegy hétezer halálos áldozat az embereknek a felhőkarcolókról alkotott képét?
Bizonyos dolgokat nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az elhunytak nagy része a mentőosztagokhoz, tűzoltókhoz, biztonsági őrökhöz tartozott. Igaz, hogy az alacsony építésű Pentagonban kevesebben vesztették az életüket, de végeredményben a World Trade Centerből is, ahol ötvenezer ember dolgozott, nagyon sokan el tudtak menekülni, részben éppen a korábbi terrortámadás nyomán elvégzett biztonsági átalakításoknak köszönhetően. Ha a terrorakció építészeti tanulságait keressük, feltétlenül gondolni kell a tűzvédelmi szabályok megszigorítására és az épületek gyorsabb kiürítésének megvalósítására. Az igazság az, hogy sok toronyépület, melynek közepén betonból készült csarnok található, sokkal gyorsabban összedőlt volna, az az oldal, ahová a repülőgép becsapódott, azonnal a földdel vált volna egyenlővé. Nem gondolom, hogy kevesebb felhőkarcoló épül majd, az egyetlen lehetséges változás az épület szerkezetére vonatkozó előírások szigorítása lehet.
Az elmúlt időszakban, függetlenül az amerikai terrortámadásoktól, sokkal inkább városképi szempontból, szenvedélyes vita folyik a brit sajtóban arról, vajon Londonnak szüksége van-e újabb felhőkarcolókra?
Nem hiszem, hogy bármelyik városnak szüksége lenne annyi felhőkarcolóra, bár a kilátás, a távlatok, a szabadság érzése miatt csodálatos dolog egy ilyen épületben dolgozni, hiszen a Cityből a kertvárosokra, vidékies településekre is ellátni. Londonban nincs különösebben sok felhőkarcoló, és ellentétben Frankfurttal, a város nem is ambicionálja, hogy egy egész felhőkarcoló-központja legyen. Néhány kivételtől eltekintve London alacsony házak együttese, ugyanúgy, mint Budapest, és helyes, ha ez így is marad.
Egyetért azzal, hogy ha már toronyházakat építenek Londonban, szerencsésebb „fürtökben” elhelyezni őket?
Kétségtelenül mindig jobban mutatnak csoportosan és Kelet-Londonban, Docklands környékén vitathatatlanul jól néznek ki a magasba emelkedő új irodaházak.
A Nicholas Grimshaw Partnership a nemzetközileg is jól ismert brit építészeti munkaközösségek egyike. Hogy fogalmazná meg az iroda jellegzetességét? Mitől más, mint a két talán leghíresebb, Lord (Norman) Foster és Lord (Richard) Rogers nevével fémjelzett tervezőiroda?
Irodánk különös jelentőséget tulajdonít annak, hogy szoros és harmonikus kapcsolatban álljon a megrendelővel, ennek hiányában nem tudunk elképzelni sikeres épületet. Ez ugyan magától értetődőnek hangzik, de az építészet világában gyakran tapasztalni arrogáns és egyértelműen nyereségorientált tevékenységet. Sok a hangos vita, az asztalcsapkodás. Nekünk mindig az volt a filozófiánk, hogy érdemes rászánni az időt, és alaposan megtárgyalni az ügyféllel a terveket, megérteni egymás szándékait, indítékait. Ezt a partneri viszonyt tartják általában az egyik erősségünknek.
Nagy súlyt helyezünk a szerkezetre, a különböző anyagok összerakására és a megbeszélések jelentős része azokkal az emberekkel folyik, akik az alkotóelemeket beszállítják. Időigényes dolog, de nem bánjuk, hogy felkeressük a gyárakat, kisüzemeket, ahol az építőanyagokat előállítják, és ugyanígy, folyamatosan járunk az építési területre, saját szemünkkel akarjuk látni, amint egy új ház kinő a földből. Ez a gyakorlatias megközelítés élesen különbözik az amerikai irodák módszerétől, amelyek elkészítik a sematikus rajzokat, és távolságot tartanak a klienstől. A részletes tervek kidolgozása és a munkafolyamat, az épület felhúzásának ellenőrzése a kivitelezőre marad. Az amerikai metodika egyre szélesebb körben terjed el másutt is, és a mi irodánk egyre inkább különcnek, ritkaságnak számít a gondoskodásával, mindenre kiterjedő figyelmével. A jövő abba az irányba mutat, hogy az építész egyre inkább csak a koncepciót és a nagy vonalakban felvázolt tervet szállítja, a részletekért a kivitelező felelős. Az az érzésem, hogy így a végeredmény soha nem lesz olyan szép! Gondolok itt a standard kórházépületekre vagy egyetemi kollégiumokra, ahol az egyetlen cél, hogy a lehető legalacsonyabb összegből minél több betegágyat tudjanak létesíteni, illetve diákot elhelyezni. Nagyon sok pénzügyi szakember, sőt sok kormány követi ezt a funkcionalista szemléletet.
Gondolom, hogy az azóta több építészeti díjjal kitüntetett Éden-projekt, a 2001 tavaszán átadott cornwalli üvegházak, a futurisztikus ún. biómok a Grimshaw-munkaközösség büszkeségei lehetnek. A tervezés időszakában Ön azt nyilatkozta, hogy ingyen is elvégezné a munkát, annyira megragadta az ötlet, a kihívás. Nem tartott attól, hogy az emberek ugyanúgy elutasítják a botanikus kertet alkotó, 80 millió fontos költséggel épült egymásba kapcsolódó négy dómot, mint az ezredforduló kudarcának számító greenwichi Millenniumi Dómot?
Egyáltalán nem. Ráadásul az Éden központ nem dóm, szerkezetileg szerintem inkább hernyóra hasonlít. Ha nem is ingyen dolgoztunk, két évig, az előkészületek során, amikor még nem is volt biztos, hogy a terv megvalósul, órabért kaptunk, ami azért kemény volt. Nagyon sok időnk és energiánk van az Édenben. A munka során kitűnő együttműködést sikerült megvalósítani az ötletgazdával, Tim Smittel, akinek a nevéhez már egy másik botanikus kert, a közeli Haligan Elfelejtett Kertje (Lost Garden of Haligan) fűződik. Ez a „világ végén” található park évi háromszázezer látogatót vonzott. Miután Smit már bizonyított, hittünk abban, hogy az időnként reménytelennek látszó elképzelés kivitelezhető. Vállvetve harcoltunk, hogy meggyőzzük a kormányt és a Millenniumi Bizottságot, és odaítéljék nekünk a beruházáshoz szükséges pénz jelentős részét, végül mintegy a felét. Úgy érzem, az Éden kertre rendelkezésre álló költségvetéssel jól gazdálkodtunk, hiszen óriási volumenű talajmunkát kellett végeznünk. A Millenniumi Dóm esetében a 830 millió fontos építési és működési költség jelentős része nem magukba a falakba, hanem a „tartalomba”, az egyes zónák berendezésére ment el, de nem szabad ebben az esetben sem elfelejteni az erősen fertőzött talaj környezetbarát helyreállításával járó anyagi terheket.
Az Éden projekt sikere ezek szerint főleg a „szubsztancián”, a beültetett növényeken múlik?
A hortikulturális szakértőknek rendkívül nehéz dolguk volt. Pontosan el kellett találniuk, milyen növényeket helyeznek el és milyen méretben. Fontos volt, hogy éppen a legalkalmasabb szintet találják el, egyes növények például 15 méter magasak voltak, mások alig látszottak ki a földből. Több millió font értékű növénnyel indultak, ami elegendő volt a látogatók tetszésének elnyerésére az első naptól kezdve. Botanikus kertet nyitni nagyon kockázatos dolog. Öt év múlva csodálatos dolog lesz, amikorra a növények megnőnek, és teljes pompájukban virítanak, a kritikus a kezdet volt.
Soha nem gyötörték kétségek, hogy a világ végén, a cornwalli pusztában, a használaton kívül helyezett agyagbánya kráterében megvalósíthatók a biómok, nem fognak összeomlani?
Ahogy korábban is említettem, különös gondot fordítunk a konstrukcióra és ebben az esetben is rengeteg tesztet végeztünk, elmentünk megnézni Németországban, ahogy a készülő tartóoszlopokra súlyt helyeztek, szélpróbának tették ki, stb. Többször is jártunk a helyszínen, dagasztottuk a sarat, és végül elég önbizalmat építettünk fel magunkban, hogy tudjuk, nem lesz probléma. A szerkezeti munkálatokkal az alapos tervezés miatt már nem is volt gond. Nem, nem aggódtunk, de senki nem számított a nagyközönség felfokozott érdeklődésére sem. Még meg sem nyitott az Éden, máris félmillió látogató zarándokolt el St. Austellbe, és fizetett belépti díjat, hogy már kezdeti stádiumban láthassa a botanikus kertet. A projekt népszerűségéhez nagy mértékben hozzájárult, hogy az embereket korán beavatták az elképzelésekbe, megnyerték az ügynek, azaz éppen a Millenniumi Dóm fordítottja történt, ahol az elhibázott kommunikáció elidegenítette a közvéleményt. Az újévi nyitó parti katasztrofális volt, a véleményformáló brit lapok főszerkesztői hosszú órákat várakoztak a hidegben egy ellenőrző pontnál — természetes, hogy egy csapásra a projekt esküdt ellenségévé váltak.
Mely épületeket tekinti kiterjedt nemzetközi tevékenysége csúcspontjainak?
Feltétlenül ide sorolnám a Waterloo pályaudvar nemzetközi csarnokát, ahová az Eurostar vonatok érkeznek a kontinensről. Úgy érzem, az emberek itt kedvező, sőt izgalmas első benyomást szereznek Londonról, és egyben egy igazi, hagyományos vasútállomással találják magukat szembe. Nagyon büszkék vagyunk Waterloora, ugyanúgy, mint a nemrégiben megnyitott Ijburg hídra Amszterdamban, a tengerből „visszakövetelt” Zuiderzee tóvilágban. Előbb a híd, a gyalogos-, autó- és villamosközlekedésre alkalmas átjáró készült el, és azután költöztetnek 45 ezer embert az igazából kis szigetek sorozatán elhelyezkedő lakónegyedbe.
Nagyon közel áll a szívünkhöz a berlini tőzsde épülete, amelyre nem sokkal a fal leomlása után írtak ki nagy nemzetközi pályázatot. A munka hallatlanul izgalmas volt az újraegyesítést követő lelkes hangulatban, de nagyon nehéz is egyben, mert a Fasanenstraßén egy szűk területre kellett bepréselni egy 25 ezer négyzetméteres épületet. Más új németországi épületekhez hasonlóan ez is „demokratikus”, amennyiben nem vezet hosszú lépcsősor a kapuhoz, alsó része nem masszív kőtömeg, átlátható, a bejárat az utca szintjén helyezkedik el, a földszinten egyben nyilvános éttermet rendeztek be, itt van a konferenciaterem is, amelynek üvegablakai mögé be lehet látni. A csarnokban kiállításokat rendeznek, azaz a tőzsdepalota valóban mindenki számára hozzáférhető. Az emberek kedvelik, mert alacsony építésű, könnyednek látszó és energiatakarékos.
Honnan származik az Ön irodájával általában azonosított high-tech beállítottság?
Nem nagyon szeretem ezt a kifejezést, de el kell fogadnom. Nagyon is részesei vagyunk annak a brit hagyománynak, amely a hajóépítéssel kezdődött, és ami erősen szerkezetorientált. A brit gyarmatbirodalom idején a szigetország számára a kereskedelmi tevékenység rendkívül fontos volt — nem mintha most nem lenne az. A hajóépítés azután olyan tevékenységekhez vezetett, mint a vasútvonalak, vasútállomások tervezése. A brit műszakiak tehetségének elismeréseként a világ számos helyéről, még Dél-Amerikából is érkezett megrendelés közlekedési projektekre, hidakra, vasútra, sőt üvegházakra, stb. Mi követjük a XIX. századi érdekes konstrukciók hagyományát, példaképünknek tekintjük Paxton, Brunel és mások munkásságát. Norman Foster, Richard Rogers és magam is folytatói vagyunk annak a tradíciónak, amelyik nagyon érdeklődik a szerkezet és a „dolgok összeillesztése” iránt. Nagy-Britanniában ez az általános, nem stílusról van szó, hanem egy a XIX. században bevált módszerről.
A Nicholas Grimshaw munkaközösség egy másik jellegzetességének tartják az új anyagok iránti lelkesedést.
Kétségtelen, hogy szenvedélyesen hiszek abban, hogy mindig a kor legújabb termékeit kell használni, és nem szabad megrekedni a múltban, megpróbálni felépíteni a Parthenont. Az építészek tartoznak annak a társadalomnak, melyben élnek, hogy a körülöttük található anyagokból dolgoznak. Nem érezném jól magam, ha elmúlt korok stílusához, szerkezeteihez térnék vissza. Az Éden projekt alapszerkezete egyáltalán nem radikális, új azonban az a mód, ahogy minden egyes dóm üvegtetejű keretét átlátszó, háromrétegű teflonszerű ETFE (etilén tetrafluoroetilén) párnafákkal töltöttük ki. Ezt a rendkívül könnyű — az üveg súlyának egyszázada —, újrahasznosítható, könnyen pótolható, az üvegnél rugalmasabb és kevésbé veszélyes matériát várhatóan egyre több új épületen fogják alkalmazni. Az ETFE egyébként már húsz éve ismert és az építészek kedvező tapasztalatokat szereztek használatáról. Irodánk arra törekszik, hogy a megrendelőt tájékoztassuk a kevésbé nyilvánvaló anyagokról, mióta léteznek, várhatóan mennyi a „szavatossági idejük”, mely épületeken alkalmazták őket.
A Nicholas Grimshaw iroda jelenleg is több hallatlanul izgalmas és a közérdeklődés homlokterében álló terven dolgozik, elég, ha az egyik legforgalmasabb londoni vasútállomás, Paddington felújítására vagy a hosszú évek óta kihasználatlanul porosodó Battersea Hőerőmű nagyszabású lakónegyeddé és szórakoztató-kereskedelmi központtá való átalakítására gondolunk.
A Paddington pályaudvaron már túl vagyunk a rekonstrukció első szakaszán, most készülnek az új peronok, csarnokok, a metróállomáshoz vezető átjárók. Van egy nagyszerű és nagy volumenű, 80 millió dolláros amerikai megbízásunk is, az Elektronikus Média és Előadó Központ Albanyban, New York állam fővárosában. A megrendelő nagy súlyt helyez a szerkezet minőségére és sok fával, egészen fantasztikus akusztikával képzeli el a koncerttermet, hasonló színvonalat szeretne elérni, mint amilyet egy Stradivari jelent a hegedűmuzsikában.
A húsz éve használaton kívül álló Battersea Hőerőmű különösen nehéz projekt lehet, hiszen a Temze partján tornyosulva, magára hagyva is városképet meghatározó épület, mindenkinek van véleménye a sorsáról.
Valóban óriási kihívás számunkra. A szerkezet rettentő rosszul van megcsinálva, ugyanakkor meg kell őrizni, úgy kell rá vigyázni, mint a tojáshéjra. Csak a belsejét szabad átalakítani. Az itt helyet kapó intézményeknek, a Cirque de Soleil-nek, az éttermeknek, színházaknak, szórakoztató egységeknek maguknak kell fizetniük a bonyolult és költséges strukturális változásokért. A költségvetés borotvaélen táncol. Nagyon szoros együttműködést folytatunk az ingatlanfejlesztővel, a Parkview konzorciummal, hogy elkerüljük a terv összeomlását esetleges vad, anyagilag nem járható ötletek miatt.
Nem aggódik amiatt, hogy a recesszió miatt kevesebb állami beruházásra kerül sor, és csökken a megbízásaik száma?
Nincs okunk ettől tartani, mert a kormány gyakorta hangoztatott prioritásai az egészségügy, az oktatás és a közlekedés. Számos egyetemi létesítmény, repülőtér és pályaudvar tervezésére kaptunk rendelést, és szeretnénk, ha profilunk kórháztervezéssel bővülne. Rengeteg ötletünk van a komor kórházépületek megváltoztatására, gondolunk a betegeket felvidító parkokra, üvegházakra, de környezeti-energiahatékonysági szempontokra, valamint arra is, hogy gyökeresen más környezetet, facilitásokat kellene biztosítani a különböző állapotban lévő betegek számára, kielégítve eltérő igényeiket.
Az interjú nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2002/2-es számában.
Ez a cikk nyomtatásban is megjelent az Octogon magazin 22 - 2002/02. lapszámában
A lapszám tartalmából:
Megnézem Előfizetek
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
