Bojár Iván András 2003-as interjúja Aymeric Zublena építésszel.
Bojár Iván András: Elmondhatjuk Önről, hogy a stadionok specialistája?
Aymeric Zublena: Nem, elutasítom a specialista szót. Először is, mert építek mást, például kórházakat is. Két kórházépítésre kiírt pályázatot nyertem meg Olaszországban, de magamat sem stadion, sem pedig kórház specialistának nem tartom, hiszen irodákat is építek, a párizsi régióban, és mert úgy gondolom, hogy egy építész ne legyen specialista. Egy olyan úr legyen inkább, aki mindig új terven dolgozik, nyitottan, képzelőerővel, de természetesen szakértőkre, mérnökökre támaszkodva, akik ismerik a stadionok, kórházak, múzeumok, tudományos fakultások sajátosságait. Az építész nem egyedül dolgozik. Szerintem az építész legyen nyitott szellemű, és ne olyan, mint ahogy Franciaországban mondjuk: "a specialista mindig a szemellenzős sapkájával érkezik". Félő ugyanis, hogy mindig csak ugyanazt fogja ismételni.
Igen, de szerintem a stadionok, kórházak, múzeumok mind nagyon különleges, bonyolult műszaki hátteret igényelnek, amihez speciális tudás kell.
Igaz, hogy egy kórházi program rettenetesen komplikált. Valószínűleg az egyik legbonyolultabb tervezési feladat. De ez nem jelenti azt, hogy amikor egy építész szembesül egy múzeum vagy kórház vagy egy stadion feladatával, belefoghat anélkül, hogy elmélyülne a témában. Meg kell néznie, mi történt eddig, próbálja megérteni, hogy a korábban létrejött projektek miért így, vagy úgy készültek el? Milyen kötöttségek, sajátosságok vannak, tehát kénytelen egy minimális műveltségre szert tenni a témában. De arra is emlékeztetnék, hogy például a Stade de France építésére pályázó 17 csoport között mindössze 3 épített előtte is stadiont. A Georges Pompidou kórháznál, Európa jelenleg legnagyobb épülő kórházánál, azt hiszem, a 12 csoportból csak három vagy négy épített korábban kórházat. Amikor a francia közigazgatás meghirdette ezeket a pályázatokat, szándékosan választott olyanokat, akik még soha nem építettek stadiont, és soha nem építettek kórházat. Persze, ez nem jelenti azt sem, hogy csak azoknak szabad múzeumépítésre pályázni, akik még soha nem építettek múzeumot, vagy akik még soha nem építettek stadiont. Inkább a "specialista" fogalmát akarják elkerülni.
Ön tervezett családi házat?
Nem.
Soha?
Építettem egy bérházat, nagyon régen, már majdnem harminc éve, Párizsban, amiben laktam is. Tehát, belülről láttam, milyen is az embernek a saját építészeti alkotásában élnie. Nem, nem volt alkalmam családi házakat építeni. Franciaországban az építészek a családi házakból nagyon kevéssé részesülnek. Sajnos. De a családi házak, a megvalósítás gazdasági körülményei miatt nagyrészt kicsúsznak az építészek kezéből. Kicsit változóban van a helyzet, de azért kár. Az Egyesült Államokkal ellentétben, ahol például a fiatal építészek szinte mindig családi házakkalévekezdik. Svájcban, Olaszországban és talán Magyarországon is. Azt hiszem, ez egy francia sajátosság.
Igen, amikor néhány éve Bordeaux-ban nagy visszhangot kiváltva megépült egy villa, azt sem francia tervezte, hanem a holland Koolhaas.
Igen, ez igaz. (Nevet). Visszatérve az építészeti specialisták kérdésére, tavaly több mérnökkel közösen megnyertem egy híd pályázatát. Nagyon élveztem a munkát, mert a szerepem nemcsak a korlát vagy a híd formájának megtervezése volt, hanem ténylegesen együtt gondoltuk ki a híd emelőjének technikai rendszerét, és utána persze meg is kellett rajzolni a híd formáját. És én még életemben eddig nem terveztem hidat. Tehát, ehhez a feladathoz, úgy mondanám, eléggé felszabadult elképzelésekkel érkeztem. Egyébként szeretnék részt venni egy másik hajóhíd pályázaton, és akkorra talán már kicsit inkább szakértővé - de nem specialistává - válok.
Mennyiben aktuális a nép, a köztársaság ábrázolásának problémája? Mert a Stade de France ugyebár egy olyan intézmény, mint a Nemzetgyűlés épülete.
Igen, teljes mértékben.
Hogyan lehet létrehozni az ilyen építészet szókincsét?
Várjon. Először is van itt még valami. A 60-as, 70-es években az építészet számtalan okból a lehető legdiszkrétebbé, legszerényebbé, a lehető legkevesebbé, majdhogynem nem létezővé vált. Akkor kérdőjeleződött meg ? ahogy akkor hívták ? az építészeti gesztus. És mint mindig, a szellem fejlődik. A 80-as években, elsősorban a nagyszabású állami projektek, megrendelések hatására, ellentétes akarat nyilvánult meg néhány alkotásban, mégpedig az Állam, és azon túl a Köztársaság jelenlétének újbóli megerősítése. Ez egyrészt megnyilvánult a terv nagyságában, de a projektek monumentalitásában is. Ez így történt, ha a Défense diadalívét nézem, vagy akár a Louvre piramisát, ami azért egy szerényebb projekt volt. A Georges Pompidou kórház és a Stade de France olyan művek, amelyek jelen akarnak lenni. Nem csak azért, mert a méreteik nagyon nagyok, de bizonyos értelemben az állam erejét is hivatottak kifejezni. Igen, és egyáltalán nem próbálnak észrevétlennek tűnni. Ez a nyolcvanas-kilencvenes évek francia építészetének fontos jellemzője volt, mind a mai napig. Kérdés tehát, hogy milyen formában, és milyen stílusban? Amikor például Christian de Portzamparc a Cité de la Musique-ot építette, vitathatatlan, hogy abban a tervben megnyilvánult az Állam eszméje. De stílus terén nem hasonlítanám össze Chemetov és Huidobro Pénzügyminisztériumával! Ez két különböző stílus. Mindkettőben látjuk az Állam jelenlétét, de különböző módokon. Az egyik a zene, a másik a pénzügy háza lett.
Nem tart szükségesnek kidolgozni egy olyan szótárt, amelyben minden részlet jelent valamit, az állam nagy szimbólumait?
Nem, nem hinném. Sőt, határozottan nem. Szerintem, van egy szimbolikus dimenzió, ami a projektet nagy vonalakban végigvezeti. De nem nagyon tudom elképzelni, hogy folyamatosan a Köztársaságra gondoljunk, miközben egy üvegfalat, vagy egy stadion tetőszerkezetét tervezzük. Na, nem, nem hinném, hogy egy részletekbe menő stilisztikai kifejezésmódra szükség lenne.
Milyen a kapcsolat a külföldi építészekkel? Például a nagy brit építészekkel? Fosterrel, Rogersszel, Grimshaw-val vagy az olasz Renzo Pianóval, a nagy európai építészekkel?
Nekem még nem volt alkalmam velük dolgozni, bár Olaszországban is tervezek. És az egyik üzlettársam Tadao Andóval dolgozik a Pinaut Múzeumon. Egyébként volt szerencsém nemrégen átadni egy kitüntetést Tadao Andónak. A francia építészek mindig nagyon- nagyon nyitottak voltak a külföldi építészek iránt, a Beaubourg-tól kezdve, amit Renzo Piano és a brit Richard Rogers tervezett. Vitathatatlanul, hogy az ilyen produkciók megújulást hoztak a francia építészetbe húsz évvel ezelőtt. Most a francia építészeken a sor. Sokan építkeznek külföldön, gondolok itt Paul Andreux-re, aki repülőtereket épít, és ő tervezte a Pekingi Operát is. Jean-Paul Viguier-re, aki szállodát épít New Yorkban, Portzamparcra, aki Svájcban és az Egyesült Államokban épít. Tehát a francia építészeket sokat exportálják. Claude Parent azt hiszem Budapesten épített.
Kicsoda?
Claude Parent. Budapesten épített egy irodaházat.
Nem, Prágában épített irodaházat, Prága belvárosában.
Á, szóval Prágában. Igen. Budapesten két francia tervezésű épület van, az egyiket, a Francia Intézetet Georges Maurios építette, a másik Xavier Gonzales munkája. Egy irodaházat tervezett a központban. És talán Viguier úr is dolgozik valamin, bár erről nem lehet sokat tudni.
Személy szerint jelenleg egy stadiont építek Isztambulban, és egy másikat Koreában. Ezek pályázatok. Ezenkívül Kínában építek egy Kínában lévő üzlettársammal közösen egy kórházat, és építek, vagyis pillanatnyilag tanulmányozok két kórházat, egyet Bergamóban, a másikat Torino körzetében. És pályáztam Torinóban egy hoki stadionra is, az Olimpiai Játékokra. Várom az eredményeket. Ma ez Európa.
Milyen a kapcsolat a francia kulturális expanzió és az építészet között?
Azt hiszem, körülbelül 15 éve mondom, hogy e téren is létezik az, amit külföldön "French touch"-nak hívnak. Vitathatatlan, hogy az építészet részt vesz Franciaország kulturális képviseletében külföldön. Valószínűleg kevésbé, mint a filmek és az irodalom, de végül is úgy tűnik, hogy a külföldiek megismerik a francia építészeket az építészetről való gondolkodás egy bizonyos módjáról. Emiatt van az is, hogy sok francia építészt meghívnak külföldi pályázatokra. Engem is hívtak már. Szerintem specifikusabb projektekhez hívják a franciákat. Például, a várostervezés terén Jean-Marie Le Charpentier-t Kínába hívták meg, Jean-Paul Viguier pedig, azt hiszem, egy Malajziában építendő új város terveit tanulmányozta.
Milyen irányzatok vannak a kortárs franciaországi építészetben?
Ez egy nagyon-nagyon nehéz kérdés. Olálá. Nem tudom!
Ön például tartozik valamilyen irányzathoz? Vagy Ön maga egy irányzat?
(Nevet.) Nézze, válaszom nagyon egyszerű lesz: nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Inkább a többiekre tartozik, hogy azt mondják, Zublena az irányvonal, amelybe tartozunk.
Van egy kortárs építészetre szakosodott művészettörténész, aki módszeresen tanulmányozza a kérdést. És aki meghatározott bizonyos irányzatokat Franciaországban.
Nem tudom, hogy vannak-e. Az biztos, hogy Portzamparc, vagy Nouvel stílusát felismerjük.
Angliában például ott van a high-tech.
A high-tech tényleg inkább az angolszászokra jellemző. Ennek több oka van. A franciákat nagyon megfogta a beton kultúrája. Azt mondanám, hogy ez Corbusier súlya: az építési technikák, a beton, a nyersanyag valamiféle poézise. Meg kell állapítani, hogy a francia építészet nagyon hosszú ideig inkább a "tömeg", semmint a high-tech kutatásainak pártján állt, melyek az építőanyagok minimális mennyiségi felhasználására és maximális tartósságára törekszik. Ez a 60-as, 70-es évekig volt jellemző. Egy történészhez kellene fordulnia, aki megmondja a helyes választ.
Milyen kortárs építészeket tisztel leginkább? A világban, nemcsak Franciaországban.
Azt mondanám, hogy mindenkit, aki utakat nyit. Számomra könnyebb külföldieket említeni. Nagyon fogékony vagyok Renzo Piano útkereséseire természetesen, őt már említettem, Meier elegáns építészetét nagyon szeretem, és azt is, amit Frank Gehry Bilbaóban csinált. Kevésbé győzött meg viszont az Amerikai Művészetek Központja Párizsban. De azért az ő megközelítése, eljárása Gaudít juttatja eszembe. És természetesen azok, akik a high-techet kutatták, Rogers, vitathatatlanul.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2003/02-es lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
