Jean-Paul Viguier építésszel Bojár Iván András beszélgetett 2003-ban.
Jean-Paul Viguier neve kevéssé ismert a hazai építészek világában, noha számos jól ismert párizsi épületet tervezett, s ő ma a francia építészkamara elnöke is. A hazai közvélemény szempontjából pedig azért számíthat érdeklődésre, mert az általa vezetett tervezői csoport dolgozik jelenleg is a Vörösmarty téren álló, redesignra ítélt üvegház átalakításán.
Meséljen egy kicsit a budapesti munkájáról! Teljesen új épületet tervez, vagy a meglévő szerkezetet tervezi át? Mi a véleménye a helyszínről?
Azt hiszem, új épületet fogok tervezni, mert bár a meglévő épület meglepően jó állapotban van, a külseje nem illeszkedik a modern városképbe, nem kimondottan az, amire a budapestiek vágynak, úgyhogy valami újat és izgalmasat kell kínálnom. Az ING beruházói ikonszerű házat várnak tőlem, valami olyat, ami igazán számít majd ebben a városban. Úgyhogy sok időbe telik majd, amíg megszületik az új design.
Ez egy nagyon érzékeny, problémás terület, hiszen az épület a belváros szívében van. Mi az elgondolása az új épületről?
Az épület a mögötte lévő Vígadó miatt nem is annyira tömör, a színházat természetesen meg szeretném tartani és terveztem egy gyönyörű lépcsőházat is. Úgynevezett kinetikus homlokzatot szeretnék kialakítani, egy olyan homlokzatot tehát, amely folyamatosan mozgásban van. Az emberek fel-alá mászkálnak majd, jár a mozgólépcső, a lift, és minden, ami mozgásban van a homlokzatba lesz helyezve. Tulajdonképpen ez a a homlokzatban történő folyamatos vertikális mozgás az alapkoncepciója az épületnek, mert a többi rész építészeti szempontból nem olyan izgalmas, hiszen a hátsó részre boltokat, üzlethelységeket tervezek. A tetőtéri apartman lakásoknak gyönyörű kilátása lesz, és talán egy éttermet is tervezek, hogy mások is megcsodálhassák fentről ezt a csodálatos várost.
Ezt tudom, mert néhány barátomnak éppen ebben a házban van az irodája.
Engem nagyon lenyűgöz Budapest barokkos összetétele, ezek az elszigetelt házak a maguk különleges mértékeivel. Az anyaghasználatuk, mint pl. a réz, a színösszetételük, de még a formájuk is nagyon könnyen modernizálható, ám a mértékarányokra tekintettel kell lenni. Budapesten sok olyan épületben jártam, melyet túlzónak éreztem, nem tartották a mértékarányt, de ennek az épületnek a formavilága egyszerre próbál modern és barátságos maradni. A Vörösmarty térre és a sétálóutcára fog nézni. Remélem, hogy a város nagyon népszerű épülete lesz.
Mára a Vörösmarty tér eredeti funkciója megváltozott, mert a bevásárlóközpontok elcsábították az embereket a belváros üzleteiből. Azt gondolom, hogy az új épületnek fontos szerepe lesz abban, hogy az emberek visszatérjenek. Jól ismeri a Vígadót az épület mögött?
Igen, tudom, mire használták. A hátsó épület megrongálódott. Az épület bal oldalán a sétáló utca nem fog a Dunáig vezetni, ugyanis parkoló és rakodó terület lesz.
Úgy tudom, dolgozik egy régi épületen is.
Igen, egy Jean Walter épület a 20-as évekből. Nem valami szép épület, de nagy részben megőriztem az eredeti állapotát, mert Franciaországban nagyon sok épület megsérült a két háborúban, ez konkrétan a másodikban, és a francia emberek nagyon ragaszkodnak ezekhez az épületekhez, így arra kértek, hogy ne bontsam le. A homlokzatát meg is tartottam a gyönyörű oszlopaival, de a belsejét, ami egy régóta elhagyatottan álló rendőrség volt, teljesen megváltoztattam. Az átalakítási munkálatok során aztán 8 méteres mélységben római kori maradványokat találtunk. Így aztán két évbe tellett, mire elkészültünk, mert minden egyes fázisban meg kellett állnunk, hogy kutatásokat végezhessenek.
Mennyire számít Önnek, hogy az épületek, amelyeket tervez mindenki által használhatóak legyenek? Arra gondolok, hogy amíg a televízió épületét például csak azok használják, akik ott dolgoznak, addig egy park tervezésénél nem tudhatja, hogy milyen emberek fogják látogatni. Egyáltalán van különbség?
Igen, van. Örülök neki, ha az emberek szeretik azt, amit tervezek. Tudom, hogy a parkba ezrek járnak sétálni és nagyon szeretik. De igazán nem szeretem régi projekteken törni a fejem, már megépült, nem tudok rajta változtatni. Engem mindig az új kihívás érdekel. Most éppen egy hatalmas kórházat tervezek Dél-Franciaországban. Nagyon komplikált munka.
Hányan dolgoznak Ön mellett?
Negyven-ötven építésszel dolgozom együtt. Mikor a chicagói projekten dolgoztam, egy csapat amerikai építész és egy mérnöki iroda segítettek a munkában. A budapesti munkát Fazakassal fogom együtt csinálni.
Családi házat soha nem tervez?
Nem, mert sajnos ebben az országban nincs hagyománya, hogy építészeket vonjanak be családi házak tervezésébe.
Mit gondol a fiatal francia építészekről? Tehetségesnek tartja őket?
Ó, igen. Rengeteg tehetséges fiatal tervező van, mint pl. Emmanuelle Gautrand. Tanítok a Harvardon és van egy szemináriumom Shanghai-ban is, látom, hogy a fiataloknak mennyi problémával kell megküzdeniük, de azt is, hogy mekkora képzelőerejük van. Például a kínai tanítványaimmal kapcsolatunkat a filozofikus merengések jellemzik. Nagyon jókat tudunk beszélgetni a kertekről, és nagyon sok kerttervezési projektjük van, a Japán kertektől teljesen eltérő projektek.
Beszéljünk egy kicsit a Citroën Parkról. Budapesten most két új park is van, és a Citroën Park hatása nagyon is érezhető rajtuk.
A park északi részében található egy galéria és egy kert. Mellette épült fel a televízió épülete, és most fogok egy új televízió-épületet építeni. A kert mellett található a könyvtár. Ezek felett található az új terület a vonat és a metró megálló részére, illetve a holland ING Bank épülete.
A Citroën Parkkal kapcsolatban az az érzése támad az embernek, hogy ez valami teljesen újszerű koncepció. Ha visszatekintünk a parképítészet száz éves múltjára, nem találunk hasonló elképzelést. Honnan származik ez az új megközelítés?
A park területén semmiféle vegetáció nem volt. Egy tájépítésszel együttműködésben kezdtük kidolgozni a park alapkoncepcióját. Őt természetesen jobban érdekelték a növényfajták, a vegetáció, én meg inkább építészeti szempontból közelítettem meg a feladatot. Úgy próbáltuk meg összetenni a különböző nézeteinket, hogy abból egy olyan építészeti alkotás jöjjön ki, melynek szerkezete együttműködik a vegetációval. Az építészet adja a szerkezet stabilitását, míg a vegetáció a mobilitását, hiszen a növények folyamatosan nőnek, a színek változnak. Vegetáció és építészet közös vállalkozását próbáltuk meg a városi természet víziójává formálni. Párizs megközelítőleg 50 km hosszú, és egy egész életet végig tudsz élni benne úgy, hogy gyakorlatilag nem érintkezel az igazi természettel. Ha egy kis természetet beemelsz a városba, az nem lesz olyan, mint az igazi, annak a struktúrája megváltozik. Ez a Citroën Park alapgondolata. Egy kis darab átszerkesztett természet beépítése a városba. Ugyanakkor benne van az is, hogy igazi természetet hozzunk a városba, csak úgy, mint a Jardin au Movemant. A parkban van víz, és az emberek gyakran mondják, hogy lemegyünk a partra. Ez a városlakók metaforikus elképzelése, hiszen ők mindig a természetet keresik, és hát soha nem találják. A Citroën Park azért van, hogy egy kicsit álomba ringassa őket, és elhiggyék, hogy ez egy igazi falat természet.
A munkát tehát kettéosztották annak megfelelően, hogy Ön, mint építész a szerkezetért felelős, ő, mint tájépítész pedig a vegetációért. Ez a modern francia racionalizmus megnyilvánulása a parképítészetben?
Igazság szerint nagyon is együtt dolgoztunk a projekten, én is rengeteg figyelmet szenteltem a vegetációnak, és nagyon szerettem is, a tájépítész pedig végzett szerkezeti jellegű munkákat is. A vizes munkákat például teljesen közösen csináltuk, senki nem tudja már mit is csinált pontosan az építész és mit a tájépítész. A víz egyébként közös alap építészet és tájépítészet között, a szökőkút és a csatorna is közös ötlet alapján született. Az egész projektet, mint ahogy építészetemet általában, körüllengi a hiány légköre. Az alapelgondolás az, hogy amit nem látsz, az sokkal erősebb, mint amit látsz. Amit elképzelsz egy épületről, az sokkal erősebb, mint amit végül látsz belőle. Szóval nem vagyok strukturalista, én inkább a hiány gondolatában sétálgatok.
Amikor elkészült a terv, érezte azt, hogy ez valami egészen újszerű dolog?
Ez egy olyan megjegyzés, ami megilletheti bármely építész munkáját, de az építész nem ezért csinálja, amit csinál. Az építész azért csinálja, amit csinál, mert azt érzi helyesnek, ennyi. Mi itt Franciaországban, és mások is Európában, még mindig a romantikus angolpark formai befolyása alatt állunk. Ebből ki akartunk keveredni, egy intellektuálisabb parkot szerettünk volna. Inkább a reneszánsz korra emlékeztető kertet terveztünk, amikor az volt az elvárás, hogy az ember találja meg saját magát. A nagy visszhangot kiváltott Zöld Ház pedig a 18. századra reflektál, mikor a tájépítészek elkezdtek utazni és pl. pálmafákat hoztak Amerikából, Afrikából. Ez a kert különböző századok kerttörténelmét egyesíti. És benne van az az elgondolás is, hogy mindazt, amit nem tud kifejezni a társadalom, akár politikai meggyőződéseket is, ki tudja fejezni a kertjével. Ez gyönyörű.
Fontosnak tarja, hogy visszaigazolást kapjon egy-egy munkájáról, vagy az Ön számára ott ér véget egy megbizatás, amikor elkészül?
Ha elkészült egy munkám, én már nem megyek vissza többet. Az egyetlen dolog, ami foglalkoztat az a következő munka. Nem vagyok az a nosztalgikus típus, aki azon mereng, hogy ó, de jó, az emberek boldogak. Én a következő munkára koncentrálok.
Az interjú nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2003/02-es lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
