Bojár Iván András interjúja Rudy Riccioti építésszel 2003-ban jelent meg az OCTOGON magazinban.
Rudy Ricotti: Várjon, először én kérdezek valamit. Milyen összefüggésben beszélünk? Érint ez az interjú más francia építészeket is?
Bojár Iván András: Igen. Egy keresztmetszetet készítek a francia építészetről. A fiatalokról és az idősebb korosztályról, a kereskedelmi, a gazdasági építészekről, a kísérleti építészetről. Tessék, itt a névsor.
Igen, értem. Elég érdekes a válogatás. Minden résztvevőt ismerek, természetesen. A business felfogású építészettől kezdve, képviselve van a kapcsolat az utánpótlás fölötti hatalomgyakorlás és a szakma gyakorlása között, vagyis mindenféle irány reprezentánsa rajta van a listájukon. A business is, csakúgy, mint az intelligencia, a teljesítmény, vagy az érzékenység képviselői.
Mindegyik típus érdekel minket, mert most, ha nem is az építészet kezdetén vagyunk, de Magyarországon legalábbis egy változás elején állunk. Nálunk a legnagyobb építészek például, az Önök fogalmai szerint mind business építészek
.
A francia építészekre mindenekelőtt az jellemző, hogy értelmiséginek néznek ki, pedig üzletemberek. Azt mondom; ne legyen bűntudatuk amiatt, mert a legismertebb építészek önöknél is business építészek. Francia jellegzetesség, hogy jó lelkiismeretünk van, mert entellektüelek vagyunk, és kritikus a szemléletünk. Ez a kritikai szemlélet pedig lehetővé teszi, hogy mindenkivel üzleteljünk. A magyarokkal szemben a franciáknak azonban jelentős előnyük, hogy álszentebbek.
Hogyan tudnak mégis sokszor jelentős intellektuális, esztétikai minőséget, művészeti értéket létrehozni, ha mindig az üzletre kell tekintettel lenniük?
Ez szellemi és mentális dolog. Nincs isteni segedelem az egyik oldalon és sátáni a másikon. Nem így működik. Ismer egyébként olyan helyet a világon, ahol az építészet más körülmények között működik? Az országok nagy része, például Kanada, tényleg maga a katasztrófa. Mi, franciák azonban különleges helyzetben vagyunk. Mégis, ha megkérdezi a franciákat, hogy elégedettek-e, hát sírnak. Nagyon önzők, nagyon egoisták vagyunk, pedig a franciaországi helyzet talán a legjobb Európában. Mi például szinte csak a pályázatokból is meg tudunk élni. Évente tíz pályázaton veszek részt, s ez nekem legalább másfélmillió frankot hoz, azaz, mennyi is az euróban? Nem is tudom..., olyan kétszázezer dollárt hoz évente.
Mi a szerepe az építészeti kritikának?
Nincs építészeti kritika. Az nem létezik. Csak fölényesség van. Ráadásul mindezt keserűség nélkül mondom, ugyanis rengeteg kritika íródott, amely támogatja a munkámat. De voltak olyanok is, akik velem nagyon rosszul bántak. Évekig nem dolgozhattam. Nekem azonban annyi energiám van, hogy megfoghatatlan és megállíthatatlan vagyok. Látja, ez a gond. Rossz vagyok, mert nem számít nekem a gazdagság. Akár holnap abbahagyhatom a munkát. Az apám egy lakótelepi betonházban lakik. Senkitől semmit nem kértem. Ha akarom, abbahagyom az egészet, és holnaptól csak konfliktusok gerjesztésével és terrorizmussal foglalkozom. Érti? Senkinek semmivel sem tartozom. Illetve a régi barátaimnak - a szív hűségével. Ezzel kell számolni és semmi mással. Szóval nyugodtan beszélhetek szabadon. De térjünk vissza a kritika kérdéséhez. A kritika kis ugrásokat tett Franciaországban. A munkáját végezte úgy-ahogy, hol jól, hol rosszul. Főleg pedig, összetalálkozván a politika kérdésével, nagyon megöregedett. Ez maga a francia kulturális talpnyalás. Mert mindazok az építészek, akikkel találkozik, és interjút készít, mindannyian sírnak, mindannyian a pompát szeretik. Mert volt nemrégiben egy pályázat, ahol néhányukkal versenyeztem, amikor a párizsi Citroennek kellett kábelelosztót tervezni a székhelyén, a Champs-Élysées-n. És ki csinálta a padokat? Hát én!
Kinek a véleményére ad a kortárs építészetben?
Sok építész van, akit szeretek a gondolataim erőszakosságának ellenére is. Itt van rögtön Jean Nouvel barátom, akit nagyon szeretek. Azt hiszem, hogy a világ egyik legjobb építésze, akit meg kell védenünk. Aztán vannak pályatársak a saját generációmból, Dominique Nyonra gondolok, akit nagyon kedvelek, vagy Frédéric Borelre, Pierre Lombard-ra Odile Decq-re. Olyan emberek, akik alkotók, akik nem tartoznak különböző irányzatokhoz. Nincsenek neomodernek. Nem is szeretem a neomoderneket. Ez romantikus megközelítés, teljesen dekadens. Az alkotókat kedvelem tehát, a kritikus alkotókat, akik lefordították a kritika kérdését az esztétikával való kapcsolatukra. És természetesen, ha van esztétikafogalmuk, amely a kritikai megérzésen át jelentkezik, akkor persze van többé-kevésbé erős politikai kötődésük is.
Van kapcsolata a kultúra más területeivel? Az irodalommal, a divattal? Színházzal? Mozival? Vagy bármi mással?
Azt hiszem két dolog van, amit nem szabad összekeverni. A döntéshozó átfogó kulturális ismeretei, azok sokoldalúsága, nagyon fontos tényező. Ma lehet valaki irodavezető, vagy dolgozhat egy vállalatnál, lehet építész is, vagy akár a vállalat tudományos tanácsadója, a hozzáértést, a kompetenciát az a képesség adja, hogy több dologban is képes-e az ember gondolkodni. Aki életében egy kortárs irodalomhoz tartozó könyvet sem olvasott még el, akit nem érdekel a mozi, az az ember veszélyes. Létezik is ilyen miniszteri irodába berakott anarchista. Tudjuk, hogy a tudományterületek közti átjárás adja a kulturális intelligenciát, az intelligencia modernségét. Ez az egyik. A másik, hogy azt állítani, mintha olyan területek, amelyek igen távol állnak az egyes tudományoktól, megváltoztatják az adott tudományt, egy kicsit merész. Nem gondolom, hogy a divat megváltoztatja az építészetet, még akkor sem, ha a legutóbbi ház, amit csináltam, egy katonai bemutatóra készült. Valaki azt írta, hogy az divat volt, néhány divatlap meg azt írta, hogy az a divat és az építészet közti átmenetet képviselte. De ez egyáltalán nem igaz. Volt, aki párhuzamot vélt felfedezni a művészet és az építészet, a divat és az építészet, a film és az építészet, az irodalom és az építészet közt. Azt akarom ezzel mondani, hogy nagy zűrzavar van, aminek ékes bizonyítéka a dekonstrukció. A dekonstrukció - mint építészeti filozófia - tragikus következmény. Önmagában is egy katasztrófa. Nem szabadna lebontani azt, amit olyan nehezen építettünk fel.
Van ideje újdonságokkal ismerkedni, például az irodalomban, vagy a mozi új irányzataiban? Van erre ideje?
Nagyon kevés időm van. Természetesen vannak ilyen vágyaim, de ez inkább a mozi újdonságaira vonatkozik. Itt van például a kínai filmművészet vagy a hongkongi, ami, azt hiszem, eléggé jelen van a mi világunkban is. Nagyon illetlen és önhitt lenne azt a lehetőséget felvázolni, hogy más tudományterületek is befolyásolhatják az építészetet. Ebben szemérmes vagyok, ami visszafogottságra kötelez.
Mit jelent a hagyomány az építészetben Önnek személyesen? Ez fontos dolog?
A hagyomány az építészetben, azt mondanám, hogy szükséges reakció a globalizálódó és gyerekes esztétikára. Az építészeti iskolákban a diákok szeretik az építészetre rakódott fogalmi, narratív réteget megmutatni. Olyanok ezek, mint a cégtáblák vagy a föliratok. Ha van értelme a hagyománynak, az éppen ennek a követelménynek a visszautasítása. Az építészetben jelenlévő írásosság követelményének, például a világító feliratokénak. Én tradicionálisan reagálok: az írás mindenhatósága ellen vagyok. Látom ugyanis az építészhallgatóknak az írás hatalmával való gyerekes kapcsolatát. Kitüntetett helyet adnak neki, harcolnak érte. Szerintem, ez jól példázza, hogy tradíció csak politikai értelemben van.
Én például a Scarpa-i hagyományra gondoltam. Gondolom, jól ismeri Carlo Scarpa gondolatait? Az Ön munkái persze mások, de azt hiszem, ő egy jó példa a hagyományosságra, tradicionalizmusra.
Jó, hogy Carlo Scarpáról beszél, mert nagyon tisztelem. Mindenekelőtt persze nem érzem magam Scarpa mester követőjének Ugyanakkor hülyeség lenne kritizálni Scarpát. De azért nagy különbséget érzek. Ő ugyanis egy minimalista építész, mint Schinkel. Van is közöttük kapcsolat. Én viszont nem vagyok minimalista. Én a minimalizmus ellensége vagyok. Én a minimum követője vagyok, és az nem ugyanaz. A munkámat az eszközök egyfajta radikalizmusa ihleti, amely arra kényszerít, hogy egy minimum felé menjek. És a "minimum", az nem "minimális". A minimális esztétikája attitűdök, energiák és helyzetek összessége, amely az írás eltűnését hozza magával. Ez az egyik dolog. Míg a minimum az eszközök gazdaságosságának összessége.
Kit talál érdekesnek Franciaország vagy a világ építészetében?
Rosszul ismerem a keletet. Ez gond. Csak akkor mondhatok véleményt a világ építészetéről, ha kihagyjuk a keleti országokat. Alig ismerem Magyarországot, Lengyelországot. Sosem voltam arrafelé. De például Dél-Amerikában az átlagos mindennapokban vannak nagyon bátor építészek, akiknek jó reklámjuk van, és sokkal magasabb szinten vannak, mint Franciaország. Gondolok itt Montevideóra, Buenos Aires-re. Dél-Amerika déli része tele van ismeretlen építészekkel, akik értelmiségiek és nagy építők. Építők, akik tudják, mit jelent beleszerelmesedni, belebolondulni, mit jelent a sors, a kézbentartott projekt. Akik el tudják kerülni azt a handabandázást, ami gyakran jellemzi a francia vagy európai terepet. Akiknek arányérzék, pontosság és egyértelműség jellemzi a viselkedésüket. Akiket nem befolyásol Észak-Európa. Mert nézze meg a francia építészetet: a francia építészet, amennyiben az angolszász, amerikai befolyás elfogadása jellemzi, dilettantizmus. Franciaországban az építészet rendszerint transzparens, és az átlátszóság itt demokratát akar jelenteni. De az átlátszóság nemcsak a demokráciát jelenti. És mostanság a francia építészet, a fiatalok például, a holland befolyás alatt vannak. Szörnyű.
Nem szereti a holland építészeket?
Nem. Ők az egyik fő fogyasztó-kiszolgáló páholy. Ez elfogadhatatlan. Azt hiszem, hogy a Koolhaas utáni irányzatok hihetetlenül jó lelkiismerettel magukévá tették és megideologizálták a fogyasztóközpontúságot, a gyűjtögetést. Nekem ez nem példaértékű. Tartozunk annyival magunknak, hogy felelősnek érezzük magunkat a Földdel, az anyagokkal, az eszközökkel való takarékosságért. És nem azért vagyunk különlegesek, mert olyan épületet csinálunk, amelyben üveg, alumínium, légkondicionáló, valamint mindenféle új technológiák vannak. Nem ez jelzi a különlegességet. Ez inkább az arrogancia, a világ leigázására törő nyugati beképzeltségnek a jele, és ettől nem vagyok elájulva. Mert én nem afrikai vagyok, nem arab, hanem latin. És sem a hatalom handabandázása, sem a német, sem a holland építészet nem tud lenyűgözni. Sajnálatot ébreszt bennem. Ez minden. És sajnálom a fiatal francia pályatársaimat, akiknek ez a modell.
Mit gondol a humorról? Humor az építészetben?
A munkáimban mindig van valami a humor titkos kettősségéből. Mindig. Mindig van valami ilyesmi. Egyszer a földből jövő fény egy apátságban, ami az ördög hangján beszél . "Hé, itt vagyok. Még itt vagyok." Vagy amikor egy kommunista városba műanyag vörös pipacsokat teszek a háztetőre, és ott a ventillátor, ami mozgatja őket, szóval arra gondolhat az adott helyen, mondjuk, hogy a marxizmus még mindig létezik, virul. Persze ezt csak azért csinálom, hogy felmérgesítsük a kommunistákat. Amikor a tetőt sárga műanyagból alakítom ki, a napraforgókat, tudja, az anyaggal a nap örök jelenlétét hangsúlyozva, azért, hogy Van Goghra gondoljunk úgy, hogy azt is lássuk: pszichológiailag teljesen merevek vagyunk. Mert a napraforgók nem forognak. Persze, hát rengeteg ilyen anekdotám van. Egy középiskolába állatbőröket tettem, zebrabőröket, mint műalkotásokat a falakra, mert azt mondták nekem, hogy a gyerekek olyanok, mint a zebrák - Franciaországban ha azt mondjuk, "a gyerekek olyanok, mint a zebrák", azt jelenti, hogy csintalanok, elevenek. De én állandóan ilyen idézetekkel dolgozom. Ez nem annyira vicces, inkább csak engem nevettet meg, nem másokat. Megkérdezheti a kollégákat, Párizsban van ez.
Van különbség párizsi és vidéki építészek közt?
Az a különbség, hogy nekem több kiváltságom van. Azt mondják, hogy vidéken messzebb vagyunk a hatalomtól, megátkoznak minket, stb. Nekem ez volt a szerencsém szakmailag. Ha Párizsban csináltam volna karriert, nem tudom, hol lennék ma. Odile Decq például azt mondta nekem: "Szerencséd van, hogy vidéken vagy a saját védőbástyád mögött. Te olyan vagy, mint egy báró vidéken a kastélyában, a tenger mellett." Ide nem tudnak utánam jönni, nem tudnak bebörtönözni. És ez így is van. Csak megerősödik az ember, egyfajta elszigeteltségben, távolságban a fővárossal. Ez megerősít. És nem is változtatok a helyzetemen. Semelyik kollégával nem cserélnék. De arra figyelni kell, hogy ez az elszigeteltség meg is hülyítheti az embert. A vidéki élet sorsa az, hogy a vidéki kollégáimat eléggé sújtja a hülyeség. Hogy is mondjam, a teljes nem tudás, mert a franciák, ha nem hagyják el sosem Franciaországot, nem találkoznak másokkal. Ez a kultúrájuk korlátoltsága. Márpedig a kultúra; másokkal való találkozás. Amit ön is tesz, találkozik emberekkel, ez az igazi kultúra. Valaki mondta nekem, hogy a legszebb az igazi kultúrában, az a többiekkel való beszélgetés képessége. Ön beszél franciául, én nem beszélek magyarul.
Én nem beszélek franciául...
Nem tudom, hogy jutottam el idáig, hogy mindezt elmondtam, de bocsánat... De ha most maguk és Lengyelország nemsokára belépnek Európába, ha elkezdenek idegengyűlölők lenni, az a halál. Mert ha nem tudják a kezeiket nyújtani az idegenek felé, el fognak tűnni. Európainak kell lenni. Mindazzal együtt, amit ez a szó jelent; azaz szeretni a másikat. Ugyanis szolidaritásra vagyunk ítélve Európában, minden értelemben, gazdaságilag, katonailag, pénzügyileg, teológiailag, érzelmileg és kulturálisan. Akik ezt nem értik meg, el vannak veszve. Van egy üzenetem a kollegáim, a magyar építészek számára: ha van egy ilyen Európa, egy ilyen szellemiség, de akad egyvalaki, aki idegengyűlölő, az katasztrófa. A legrosszabb, ami történhet. Mert ha ezt teszed Európán belül, még hamarabb kizárnak, mintha kívül tennéd ugyanezt. Szörnyű gyanakvás él mindenkiben, már az európai partnerek közt is. Ha a protekcionizmus legkisebb gyanúja felmerül, szörnyű következményei vannak. Mindig az erősebb győz. Tehát ha netán Magyarország ilyen lélekkel lép be az Unióba, annak ellenére, hogy gazdaságilag nem erős, az nagy szerencsétlenség lehet. Egyszerűen leverik őt. Érted? Ha valaki protekcionista Európában, annak vége.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2003/02-as lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
