Ekler Dezső építésszel Bojár Iván András beszélgetett 2002-ben.
Bojár Iván András: Kitől érkezett a megbízás, hogyan esett éppen rád a szervezők választása, és mi is pontosan ez a projekt?
A program hivatalos elnevezése: Tea&coffee piazza 2000. A millennium évében kezdődött azzal, hogy megismételjék az 1983-ban zárult előző, klasszikussá vált projektet. Hivatalos ütemezés szerint az Alessi munkatársai, élükön Alessandro Mendinivel, akinek akkor is, most is nagy szava volt a kiválasztásban, fél évet töltöttek az építészek kiválasztásával. Egy leveléből tudom, hogy én volnék az, aki a közép-kelet-európai kulturális régiót képviseli. Azt a feladatot kaptuk, hogy a teáskészlet tervezése apropóján építészeti ars poeticánkat fogalmazzuk meg, és ne törődjünk a felmerülő technikai nehézségekkel és a költségekkel. A számítógépes modell elkészült, és prototípusként legyártották.
Ez látható most a Velencei Biennále Deyan Sudjic rendezte kiállításán?
Sudjic ötlete volt, hogy a sorozat már félkész állapotban a nyilvánosság elé kerüljön, ezért ott egy nagyjából 2002 tavaszi munkaközi állapot látható.
Munkásságod során nem igen terveztél tárgyakat. Legalábbis nem erről vagy híres.
Néha terveztem bútort, de most újra kedvet kaptam hozzá. Az Alessi koncepciójának lényeges eleme, s ez így volt Aldo Rossi meg Michael Graves esetében is, hogy olyanok vegyenek részt benne, akik még soha nem terveztek tárgyakat.
Sem a lépték, sem az alkalmazott anyagok felé nem voltak tapasztalataid.
Érdekes feladatot szabtam magamnak, s meg is nehezítettem vele a dolgomat. A teás és a kávés kiöntőből, valamint a tejes és cukortartóból olyan készletet állítottam össze, amit egyetlen tárggyá lehet összeilleszteni. Azt gondoltam, az összerakással roppant eredeti leszek, hiszen nem készült még ilyen. A tizennyolc meghívottból aztán vagy tízen összerakósat készítettek. Kész botrány. Kérdés, hogy miről szól ez?
Hogyan lehet meghatározni azt a különbözőséget, ami közted és a csoportba beválogatott sztárok között fennáll?
A szellemi pozíciók nagyon fontosak. Átgondolandó az itthoni szellemi színtér és a nemzetközi viszonya. Most, ahogy minden előjel nélkül mondva nyugatosodunk, és a napi gyakorlatban újra, teljes egészében visszakerülünk a nyugati szellemi vérkeringésbe, ez kikerülhetetlen kérdéssé válik. A Biennále is jól mutatja, hogy a nemzeti pavilonok produkciója messze nem vonz már akkora érdeklődést, mint az Arsenale nemzetközi, vagy piacinak mondható produkciói. A mai sztárok egy internacionális piacon képviselnek értékrendet. Ilyen szempontból a magyar scéné sajnálatosan követő helyzetbe került. Egy-két éves követésű trendi házak épülnek nálunk. Elgondolkodtató viszont, hogy az Orbán-kormány kultúrpolitikája például miért nem tudott a Makovecz-féle iskolából tudatosabban exportképes szellemi árut kovácsolni? Miért fordulhat elő, hogy nem Makovecz, aki tíz éve jelen van a nemzetközi szellemi piacon, hanem egy szellemi nímand tervezte a Nemzeti Színházat? És — bocsánat a címkézésért — ezzel párhuzamosan egy Steven Holl- és Jean Nouvel-hatás alatt dolgozó, trendi divatfi tervezi a 4M-et.
Ha ez pusztán kultúrmenedzselés kérdése, akkor mi a sztárok szerepe?
Az elmúlt tíz évben felgerjesztett spekulatív pénzpiacok hihetetlen méretű fölösleget indukáltak. Elképesztő mértékű építkezés zajlik az egész világban. Botrányos a pazarlás, amelyet a modern világ a múzeumok és bevásárlóközpontok építésével végbevisz. A sztárok ezt a tőkeallokációt formába öntik, mondhatni térben dramatizálják. Azt teszik, amit tehetnek, és ami a dolguk. Vagyis újabbnál újabb és érdekesebbnél érdekesebb formaproblémákat kutatnak végig és dolgoznak ki.
Hogyan lehet ezeket a negatív folyamatokat, valamint a mélyükön rejlő jóakaratú általánosan emberi teremtő kényszert összebékíteni?
Sokan, köztük Paul Virilio, vagy egy másik végletben Rem Koolhaas már leírták azt a problémát, amit ma a tér szociológiai kérdéseinek mondhatnánk. A spekulatív pénzpiacok termelte pénzfölösleg a térbeli lehetőségek logisztikai elvű privatizációját kényszeríti ki. Vagyis minden adódó technológiai lehetőséget, innovációt kihasználva, logisztikai (szállítmányozási és raktározási) beruházásokkal gyakorolják a tér (kirablását) kisajátítását. Tengerre úszó városokat terveznek, versengve privatizálják az esőerdőket, az űrt, a Hold vízkészletét, a szennyezési kvótákat.
Privatizálják a géneket, és rajtuk keresztül már a vetőmagok önpusztító képességét is. Leegyszerűsítve: térbelileg a Moszkva teret privatizálta a Mammut. Egy városi teret, ami az európai hagyományban a szabadságjogok megtestesülése volt. A középkori jelszó: „stadtluft macht frei” azt jelentette, ha egy jobbágy a feudális magánbirtokról bemenekült a városba, szabad emberré válhatott. A városi tér volt az a hely, amely senkié, ezáltal mindenkié volt. Logisztikai okokból és spekulációkból, amit eufemisztikusan szabadkereskedelmi technológiának neveznek, a Mammut, vagy a Westend ezt a városi teret csomagolja be. Valójában ellopják a város szabadságát. Amikor belépsz a pláza terébe, attól kezdve egy mai földesúr magánterületén mozogsz, és ha azt mernéd mondani, hogy kapcsolják ki a zenét, amivel az agyadat mossák, vagy egy rossz mozdulatot teszel, akkor megfognak és kidobnak a semmibe. Kint ugyanis már egy védtelen térben találod magad. Ami most már tényleg senkié.
Ha megbíznak egy térkisajátító, spekulációs célokat szolgáló feladattal, elutasítod?
Igyekszem szétválasztani a probléma szociológiai és esztétikai aspektusát. A tér gyorsuló logisztikai privatizációja olyan végzetesen megállíthatatlan folyamat, amivel szemben morális értékszemléletű kérdést nem érdemes föltenni. Rem Koolhaas — szintén kannatervező — felismerve ezt a mindent átható szociológiai problémát, építészetileg úgy próbálta feloldani ezt, hogy a New York-i Prada „showroom”-jába bevitte a városi teret. A privát üzletközpontot újra kommunizálta. Amikor este a bolt bezár, a vitrinek eltűnnek, bezárulnak, és egy szabadon bejárható belső aréna-tér nyílik meg. A kérdésedre ez a pontos építészeti válasz.
Van e olyan szellemi pozíció, ami például a kommunizálást megalapozhatja?
Nincs. Ezen a téren minden szellemi és politikai, vagy civil kezdeményezés vesztésre áll. A civil kezdeményezés kifejezés egyébként pontosan fejezi ki az esélytelenséget, a hadtápi kiszolgáltatottságot. A valóság az, hogy katonai társadalomban élünk. Ennek újdonsága az elmúlt tíz évben az, hogy a szabad kereskedelem jegyében a korábban államilag gyakorolt hadtápi fejlesztések nagy része magánosítva lett. A multik hatalma kapcsán szoktak erről beszélni. Nagy csinnadrattával időről időre választások zajlanak a fejlett világban mindenütt, a politikai osztály életet próbál lehelni a politikai show-ba, miközben a multik az aktuális kurzustól függetlenül bármikor bármelyik országot megveszik. Őket pedig senki sem választotta, cégeik törvényeit nem szavazták meg parlamentek. Olyan privát logisztikai túlhatalom keletkezett így a világban, amelynek fönntartásában mi valamennyien — akik az amerikai életmódot akarjuk élni — érdekeltek vagyunk, s amivel szemben bármely tradicionális vagy új „védegyletes” ideológia esélytelen.
Ezek a transznacionális érdekek összeroppantják mindazokat a pozitív folyamatokat, eredményeket is, amelyek a liberális piacgazdaság kínálta szabadságeszmének köszönhetők?
Mindezt értékítélet nélkül mondtam. Egyértelműnek gondolom, hogy a fogyasztói társadalom hamar elpusztítja az emberi életlehetőségeket. Nyilvánvaló, hogy nem mi fogyasztunk, hanem bennünket fogyaszt el a rendszer. Látható, hogy fizikai, szociális, pszichológiai és biológiai szempontból a szisztéma radikálisan önpusztító. Érték szempontból pedig tudható, hogy egy hazugság-rendszer tartja fönn. És ez az Amerika-mítosz. A legsúlyosabb tény pedig, hogy nincs alternatívája. Hiszen mindenütt, ahol ez a szisztéma megjelenik, Indiában, Kínában, bárhol, elpusztítja a helyit, azaz az alternatívát.
Én ezt nem egészen értem.
Vegyünk egy példát. Ti egy privát cég vagytok, privát lappal. Ti az OCTOGON-nal a magyar szellemi élet egyik döntő területét, a magyar építészetet privatizáltátok logisztikai módszerekkel. Ha az elmúlt tíz év változásait nyomon akarom követni, hogy mi mértékadó a magyar építészet szellemi közegében, akkor lassan elmondhatjátok, amit a Domus szokott mondani a hirdetéseiben: „az történik az építészetben, ami a Domusban benne van”. A helyzet szociológiailag az, hogy amit az építészet és design terén kultúrának nevezünk, azt nem valamiféle szabad közösségi térben formáljuk, hanem privát logisztikai képességek manipulálják. Magánkultúra ez, közkultúra az már nincsen. Sudjic is privát érdekek mentén osztja az építészeti érdekeket. És az Alessi is privát cég.
Sosem gondoltam ilyen összefüggésekre az OCTOGON kapcsán. De például Alessi vagy Luciano Benetton, de Enzo Ferrari is olyan társadalom tagjai, amelyben a közösségi érdekeket leginkább integráló köztársasági eszme évszázadok alatt a zsigerekig hatóan az emberekbe ívódott. Amikor ezek az urak a cégeiken, márkáikon keresztül hoznak létre valamit, akkor e tettükben több a megmutatkozni, teremteni vagy adakozni vágyás, mint a kisajátítás szándéka. Ezek a márkák inkább egy-egy ego végtelen kiáradását példázzák, semmint valakinek az uralmát mások felett. Benetton azért mégsem Hitler, hiszen egy mélyen polgári, mélyen republikánus akarattal hozta létre a pulóvergyárát és annak a társadalmi üzeneteit is. No de mi van az építészettel?
A mai nemzetközi színpadon esztétikai vonatkozásban nagyon izgalmas kísérletek zajlanak. Több olyan életmű formálódik, amely váratlan és eredeti lehetőségeket vet föl az építészetben. Három-négy Fülep Lajos-i értelemben vett formaprobléma jár körbe-körbe néhány sztár kezén. Amit ezen a téren a mérvadó nyolc-tíz építész csinál, csupa jellegzetesen organikus, és rögtön hozzáteszem, nagyító téma. Ilyen például a spirális alaprajz motívuma, a Möbiusz-szalag, amellyel Steven Holltól Zobokiig sok tucat építész operál. Herzog és de Meuron új kikötőterve is ilyen, vagy az MVRDV megyei könyvtára, de láthatjuk, hogy alaptéma Zaha Hadid munkáiban is, és a bravúros Berkel-Carolin Boss-féle Mercedes Múzeumon is. Ez utóbbi például a DNS molekula spirálját nagyította föl.
Egy másik, ma már közhellyé vált lelemény, amit a szakma buborék motívumnak nevez. Csinálja most Fuksas is, Bán Feri is ezt alkalmazta a saját házán, de ilyen Jean Nouvel Lyoni Operája, vagy Erick van Egeraat tárgyalóterme az Andrássy úti bankban. Kíváncsian várom, hogy a Zobokié milyen lesz, aki a két alaptémát egymás mellett alkalmazza. A harmadik témát, amit szintén sok sztár alkalmaz, úgy nevezném, hogy berobbantós vagy kiharapós motívum. Végy egy szabályos geometrikus tömeget, és robbants ki belőle egy organikus szakadékot. Ilyen mondjuk Zaha Hadid BMW konferenciaközpontja, Herzog és de Meuron barcelonai Kongresszusi Központja, de a legfantasztikusabb megoldása Steven Holl MIT kollégiumán látható. De van még több újdonság. Például Toyo Ito alumínium függönyfalra nagyítja föl a téglarakás motívumát. És a valóságban is az alumínium kereteket mint téglákat illeszti össze. Megjegyzem, csupa nagyító téma.
Ezek a problémák miért kizárólag a nemzetközi sztárok színes-szélesvásznú mesekönyvének a valóságai Magyarországon? Miért nincs semmi közünk hozzájuk?
Van valami lassúság a magyar építészetben. Hadd legyek őszinte, némi provincializmus is. Nem történik más az építészetben sem, mint a társadalomban: a nyugatosodás felkészületlenül ért bennünket. Ugyanez áll az építészeti közízlésre is. S hogy mi fog történni? A fiatalok egy-két év múlva megveszik maguknak a legújabb sportkocsit, és kétszázzal elhúznak mellettünk.
Hipotézisem szerint a hazai építészet szellemi közállapotát ma rendkívül erős elzárkózás uralja. A provincializmus életben tartása mellett ugyanakkor kivirágoztatta a magyar építészeti hagyományokban régtől élő, de ilyen pregnánsan sosem mutatkozó téglaépítészet kortárs irányzatát. Feltűnő ugyanis, hogy a legjobb nevű hazai tervezők túlnyomó része téglával épít. Magyarország technológiai vagy gazdasági színvonala ezt nem indokolja. Valami más magyarázatnak kell lennie.
Ez a „coolizmus” következménye. Az elmúlt húsz év jellegzetes budapesti építésze, a fekete pólós, mesteriskolás elit alapállásának az eredménye. Ez volt az, amelyik úgy tudott az Iparterv védettségéből a viharosabb privatizált tengerekre kihajózni, hogy — némi képzavarral élve — közben nem lett vizes a lába. A társadalminak mondott valóságtól jellegzetes távolságtartásban tudta a szakmáját gyakorolni, és azt tovább hagyományozni. Ennek az alapállásnak nyelvi leképeződése a téglaépítészet. Egy fiatal középtanszékes építész ma azt mondaná, hogy mily bátor lehetett ez meg az, mert nyerstéglával mert építeni. Holott miféle bátorság kellett volna ehhez?
Magyarország túlnyomóan katolikus ország. Egy olyan hagyomány országa, amelynek építészetében drámai terek és drámai formák keletkeztek — zömmel habarcsból. Akkor miért akarja ma ez az elit a puritánság pózát gyakorolni?
Az eklektika korában kifinomult szabályrendszer érvényesült Bécsben és Pesten is. Az összes oktatási épület az iskoláktól a klinikákig nyerstéglából épült, részben a red brick school, részben a neoreneszánsz jegyében. Igazgatási épületek vagy lakóházak viszont sohasem. A századfordulón bevett módja volt a nyerstégla használatának a Monarchiát átfogó vasút építészetében, és az ipari meg a mezőgazdasági építészetben is. A katolikus építészet valóban vakolt, ám a felnémet téglaépítészet csak ritkán, inkább csak a XX században lett „beidézve” az evangélikus templomoknál. Annyira nem komoly ügy, mint a Habsburg-sárga szín használata a katolikus Nyugat-Dunántúlon, vagy a fehéré a Tiszántúlon. Szűkebb szakmai posztmodern ügy csupán.
Én mégis azt látom Janeschtől Eklerig — hogy kulturális eredő és habitus tekintetében is szélső értékeket jelezzek —, hogy a mai építészeti fősodor szinte egésze érintett a téglaépítészet kérdésében. És mindennek van valami sajátos, talán nemzeti építészeti jellege is. Ha körülnézek, látom, hogy a mai román architektúra franciás, a cseheké meg németes. Ennek a téglaügynek meg mintha lenne valami olyan kívülállása, ahogy egy finnugor társaság evez a szláv-germán-latin tengerben.
Ez valóban konszenzusos nyelv nálunk. Tíz évvel ezelőtt megmondtam, hogy ez következik, amikor elneveztem cool-nak. Tiszta a pedigréje, senkinek sem árt. A végre kialakuló mai magyar nemzeti építészet mellesleg dán-olasz, s nálunk ez megszokott dolog. Hamvas Béla értelmében a délnyugat befolyása Magyarországon történeti-kulturális értelemben mindig meghatározó volt. És ma is az. A reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus viszont mindig észak-német, skandináv vonallal keresztezve jelent meg nálunk. A pesti egyetemek és klinikák épületei olasz reneszánsz architektúrát felnémet nyerstéglával kevernek. A mai magyar téglaépítészet egyik jellegzetes épülete, Reimholz Péter vári háza pedig Aldo Rossi kontextualizmusát és Gunnar Asplund érzékenységét keresztezi a felnémet-dán nyerstéglával, amit Farkasdy és Jánossy hoztak haza Reimholznak, aki pedig tudtommal katolikus.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2002/5-ös lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
