Elie Azaguryval Bansar Mohamed beszélgetett 2003-ban.
Bansar Mohamed: Mielőtt a marokkói modern építészetről beszélgetnénk, melynek Ön az egyik kiemelkedő alakja, arra kérem, hogy mutatkozzon be az Octogon magazin olvasóinknak. Beszéljen a gyermekkoráról, családjáról, tanulmányairól, és arról, hogy hogyan jutott el az építészethez
1918-ban Casablancában születtem, egy marokkói, jómódú zsidó polgári családban, a város kevés emeletes házainak egyikében, az óváros falaitól néhány lépésnyire. Egybeesés, vagy véletlen csupán, az épületet a PERRET testvérek tervezték, és a földszinten a “Galeries Lafayette” kapott helyet. A “PÁRIZS-MAROKKÓ” nevet viselte. Negyed százada lerombolták, cél és ok nélkül, csakúgy, mint a csodálatos VOX mozit, Marius Boyer alkotását. Ha fogalmazhatok így, a jövőm útja születésem pillanatától eldőlt.
Szüleim hívők voltak, de a vallást körültekintően gyakorolták. Az alapelvek betartásán kívül kevés kötöttségük volt. A liberális gondolkodás természetes volt nálunk.. Szüleim a közeli rokonokkal, apám néhány barátjával és emeleti szomszédainkkal jártak össze. Egyikük, M.Trastour, magas rangú köztisztviselő, a másik pedig vámparancsnok volt. A szomszédos házakból és lakásokból áradó kellemes illatok megleptek és felcsigázták érdeklődésemet. Trastourék konyhája különösen érdekelt a boros kakas és a sajttál illata miatt. Az utca kozmopolitizmusa gyermekkorom Marokkóját tükrözte. A gyarmatokon megszokott egyenlőtlenségeket, a megkülönböztetést, a megosztottságot mutatta. Ennek megfigyelése meghatározta későbbi politikai beállítottságomat. Máskülönben ingatag alkatom, fegyelmezetlenségem, tanulmányaim iránti lanyha érdeklődésem (a rajzon, a mértanon és a sporton kívül), és az ügyesség, amiről házak és hajók modellezésében tanúskodtam, szüleimet arra késztette, hogy a nyári szünet idejére a francia August Perret építész gondjaira bízzanak. 17 éves koromban apám beleegyezett, hogy Párizsba,az Ecole des Beaux-Arts-ra küldjön tanulni.
Az Auguste Perret mellett töltött évek döntőek voltak számomra. Vele megértettem, hogy az építészet alkalmazása fínom és ugyanakkor nagyon éles agytornát kíván, hogy egy időben kell egyszerűnek és összetettnek lennünk, hogy a logikus gondolkozás a rendhez vezet a tervekben.
A háború után, és miután Franciaországban megszereztem a diplomámat Svédországba mentem, és egy svájci építészen keresztül megismerkedtem Ralph Erskine-nel. Nagyom szép évek voltak ezek Ralph-fal ( ő miatta majdnem Svédországban maradtam!). Erskine az állhatatosság példája ! Teljes odaadással veti bele magát a munkába,és kitart, amíg be nem fejezi.Lebilincselő személyiség, a naivitás és a szigor elegyével – egyszerre visszahúzódó és forradalmár. Igazi nagy egyéniség!
Ismer magyar építészeket? Mint tudja, Ralph Erskine nagy hatással volt a magyar építészekre is. Mivel magyarázza ezt?
A magyar művészeket kevéssé ismerem, azt pedig, hogy milyen forrásból merítenek ihletet, egyáltalán nem tudom, de az természetes, hogy Erskine hatott rájuk Ralph a háború alatt végig hermetikusan elzárkózva dolgozott! Négy éven keresztül szinte senkivel sem érintkezett, és egy nagyon személyes gondolatvilágot alakított ki.
A háborúban megtiport Európa a pangás után fedezi fel ennek a kutatónak a munkáját. Egyébként a svéd entellektüelek legtöbbje felhasználta ezt a kivételes állapotot: mint például a festő Lenart-Rose, a filmrendező Bergman, és még sokan mások.
Később részt vesz a Le Corbusier alapította CIAM-ban (Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa), mely az Athéni Chartát, a modern építészet manifesztumát követi. Hogyan került velük kapcsolatba?
Marokkói érkezésem után rögtön beléptem a CIAM-ba. Kandilis vezetett be a csoportba. Mint tudják, Kandilis Le Corbusier egyik munkatársa volt.
Ön barátja vagy munkatársa volt Le Corbusier-nek?
Nem voltam személyes barátja, de alaposan megismertem Párizsban és Marseille-ben. Meglátogattam vele a “Cité Radieuse”-t (A Ragyogó Várost). Auguste Perret klasszicizmusa után Le Corbusier nyitott utat nekünk a kortárs építészet felé.
Az ötvenes években Marokkó és főleg Casablanca a modern stílus, a kortárs építészt egyik központja volt, Le Corbusier sok tanítványa dolgozott akkor Marokkóban. A választást vajon inkább a földrajzi környezet vagy a történelmi körülmények határozták meg?
Az ötvenes évek Marokkója sok fiatal építészt vonzott. Bőven volt munka, és az emberek gondolkodása nyitott volt. Ecochard irányította a várostervezési osztályt. Néhányan az én biztatásomra érkeztek (Gaston Jaubert – Leon Aroutcheff – Magdalenna). Marokkó ebben az időben még francia protektorátus alá tartozott.
Marokkó ötvenes-hatvanas-hetvenes éveinek építészetét nevezhetjük-e marokkói modern építészetnek, vagy inkább marokkói francia modern építészetről van szó?
A marokkói modern építészet különleges. Természetesen a nemzetközi áramlatok befolyásolták az építészek munkáját, de sokkal merészebbek és szerencsésebbek voltunk, mint például a franciák.
Elmondhatjuk-e Önről, hogy Ön egy “corbusar”(Le Corbusier híve), hiszen Le Corbusier hatása eléggé szembeszökő munkáiban?
Igen, mondhatjuk úgy is, hogy „corbusar”vagyok. De mint mások is, megjártam a magam útját azon túl is.
A Bauhaus mint áramlat mit jelent Önnek ?
A Bauhaust a kortárs építészet legjobb tanításának tartom, és ezt a véleményemet fenntartom még a jelenlegi iskolákkal kapcsolatban is.
A modern stílus kezdetei óta a háború előtti Bauhaus keretében a politika gyakran levált az építészetről. Mit gondol erről?
Ez nem így van! A politika nem vált le az építészetről, meg vagyok győződve arról, hogy munkánk a huszadik század politikai vívmányaiból táplálkozott. Különben mivel magyaráznánk a brutális átalakulást az 1900-as barokk művészetből a kubizmusba? A posztmodern haszontalanságát Wright, Neutra és Kenzo Tange művei után? Hacsak nem politikai változásokkal.
Az agadiri földrengések után a teljes adminisztratív városrész (tartományi vezetés, bíróság, az Egészségügyi, a Közmunkaügyi, a Földművelésügyi Minisztérium vidéki igazgatósága, a Földművelés Hasznosításának Országos Irodája, kórház, gyermekközpont…) rekonstrukcióját Önre bízták. Ez kivételes szerencse egy fiatal építész számára, nem gondolja?A hatóságok miért Önt részesítették előnyben?
Nem én voltam az egyetlen, akire az agadiri munkálatokat bízták, más építészek is részvettek a természeti katasztrófának áldozatul esett város újjáépítésében, hogy csak Zevaco-t, Tastemant-t, Riou-t és Duhon-t említsem. Mégis, mindig is sajnálni fogom, hogy munkánk kereteit a Közmunkaügyi Minisztérium választotta városépítési terv határozta meg – terv, amely sem a város földrajzi fekvését, sem domborzatát nem vette figyelembe.
A modern építészet alapítói elvetették a múltat, a mai építészek nem ódzkodnak a történelem (a közel – vagy a régmúlt) felidézésével gazdagítani terveiket. Ez Önre is igaz?
A múltat nem lehet elutasítani. A múltra való emlékezés viszont semmiképp sem jelentheti azt, hogy át kell venni a formáit! A kultúra arra szolgál, hogy minket gazdagítson mindazzal, amit előttünk már megvalósítottak, hogy utána jelenünk illusztrálását újabb kifejezési formákkal folytathassuk.
Egyik interjújában azt mondta: “A forma nem mozgatórugója az építésznek. Az csak a tartalom következménye lehet.” Mit ért Ön ez alatt?
Természetesen, a forma a forma kedvéért csupán eltérés a tárgytól! A forma értelme annak sokoldalú céljában van! Nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, hogy egy palack egyetlen célja folyadék tárolása. Nagysága, oldalnézete, űrtartalma, színe, domborulatai: mindez azoktól a rejtett céloktól is függ, amelyeket a tároláson kívül azzal a palackkal keresünk.
A nyolcvanas évek óta eléggé különös, sokszor meghökkentő épületeket látunk. Az egyik leglátványosabb a Coop Himmelb(l)au csoport nemrégiben épített műve Drezdában, (UFA Cinema Center, 1996). Vagy Frank O. Gehry Bilbaói Guggenheim Múzeuma.. Azt gondolná az ember, hogy a mai építészet sokkal közelebb áll a szobrászathoz, mint az elmúlt koroké,, melyek inkább a szimmetriához folyamodtak. Az alapanyagok választéka is néhány évvel ezelőtthöz képest hihetetlenül megnőtt. Ön milyen nézőpontot képvisel?
Nem ismerem azokat a drezdai épületeket, melyeket említett. Láttam viszont publikációkat a bilbaói Guggenheimről. Remeknek tartom ezt a művet. Azt gondolom, hogy építészetet szinte semmiből is lehet csinálni! De nagyon sokból is! azt akarom mondani, hogy építeni lehet kevés pénzzel vagy rengeteg pénzzel is, a lényeg az, hogy az igénybevett technikákat tökéletesen uraljuk.. Számomra nem létezik rangsor (Schubert egy kvintettje ugyanolyan lenyűgöző, mint egy Puccini opera – egy Barragán ház ugyanolyan megható, mint a Défense diadalíve). Mindent egybevetve, nehezebbnek tűnik megírni egy triót, mint egy szimfóniát!
Az új technológiák, a számítógép teljesítményének rohamos növekedése forradalmasították az építészetet. Manapság mindenki globalizációról beszél. Vannak akik tartanak tőle. Mások példátlan gazdagságot látnak benne, megint mások úgy látják, hogy ennek a “forradalomnak” nem a szabványosodás, hanem éppen ellenkezőleg, a változatosság a tárgya. Ön hogyan viszonyul ehhez a nagy problémához?
Nem nagyon tudom, mit is mondjak! Mindig nagyon érdekelt, ami új, és még mindig kész vagyok belefoglalni munkámba a legutolsó újdonságokat is, de óvatos maradok! Uralni kell az újdonság iránti lelkesedésünket.Semmit sem elfogadni, ami nem jól átgondolt – de semmit sem módszeresen visszautasítani. Nagyon szeretem a “Fish – Eye” gondolatát. (mindent látni és megpróbálni megérteni). Engem ezek a rendelkezésünkre bocsátott új technológiák nem nyugtalanítanak. Szintén nem tartok az úgynevezett globalizációtól. Az érzékeny ember olyan, mint egy szűrő. Képes átengedni azt, ami hasznos, és elvetni, ami felesleges. Minden faj, genetikai rendeltetése folytán, saját célja felé tart. Az ember esetében ez kevésbé szembeszökő, különféle horizontokkal kísérletezik vagy esik kísértésbe, de idővel rátalálunk a mi igazságunkra. Pontosabban úgy fogalmaznék, hogy általános irányvonalunk aszerint határozza meg magát és kovácsolódik egybe, ahogy halad előre. A ma hibái a holnap igazságává válhatnak.
A posztmodernt, vagy ahogy Ön nevezi, a Boffilizmust nem szereti ? Miért nem?
Nem! Nem szeretem a posztmodernt. Ami pedig Boffil munkáját illeti, túl sok hibáját láttam ahhoz, hogy szeretni tudjam. Hogy csak a Montparnasse pályaudvar- negyedét vagy a Chicagóban látható Michigan Avenue-i épületet említsem. Pedig fiatalkori művei nagy tehetségről tanúskodtak. Általánosságban úgy találom, hogy a posztmodern építészet híján van a szigornak, a komolyságnak, hogy díszítő művészete mesterkélt, hogy inkább divatos mint modern, és giccsesen fellengzős.
Ma nincs meghatározó stílusirányzat. A svájci Herzog & de Meron építészek szigorú minimalizmusától a Thomas Spielgehalter ökológiai projektjeiig a kortárs építészetben majdnem olyan sokféle forma van jelen, mint ahány építész. Gondolja, hogy a stílus szó elveszítette belső jelentését?
Nem, a “stílus” szó megtartotta jelentését, de valóban több stílus létezik egymás mellett. Ezért talán az individualizmus a felelős, de az is lehet, hogy ez az egység hiány egyszerűen csak korunk szétzilált társadalmait tükrözi.
Egy interjúban azt mondta, hogy az építészet mindenekelőtt kulturális, erkölcsi probléma, és hogy az építészet egy globális stratégia egy “részlete”. Miért gondolja így, hiszen az építészek eléggé individualista alkotók?
Azt akarom mondani, hogy kultúra nélkül nincs igazi építészet. Globálisnak kell lennie, mert mindent szem előtt kell tartania, amire a ma emberének szüksége van. Az építészet csak egyike az emberiség alapszükségleteinek. Nem akarok nagy szavakat használni felsorolásukkal. Ami pedig az individualizációt illeti, mindannyiunk malmára kell, hogy hajtsa a vizet !
Magyarországon van egy intézet, mely a történelmi épületek védelmét szolgálja (de mindenütt Európában létezik ilyen). Ezt azért említem, mert ahogy Casablancában sétáltam, elszomorított az a látvány, amit a háború utáni évek régi villáinak siralmas állapota nyújtott, és ráadásul ezeket a villákat lerombolják, hogy új házakat építsenek helyükön. A marokkói építészek nem veszik védelmükbe Marokkó élő emlékeinek e szimbolikus részét?
Valóban szomorú az építészeti örökséget ily elhanyagoltnak látni. Több mint harminc évvel ezelőtt írtam a casablancai városházának. Egy első listát küldtem az 1920-tól 1935-ig épült házakról, és azt ajánlottam, hogy ezeket sorolják „műemlék” kategóriába. Még mindig várom a választ! Még egyszer hangsúlyozom, csakis a társadalom kultúrája teszi majd lehetővé, hogy a múlt tanúit megóvhassuk.
Ezt saját régebbi munkáimmal is tapasztalom. Ennek a kultúrának a hiánya okozza például azt is, hogy a hetvenes években épült „Cabo Negro falú” lakóházainak egységes arculata a tulajdonosok archaikus átalakításai miatt változik, és sajnos nem az előnyére!
Önnek nagyon fontos az etika. Az építészet pedig a különböző érdekcsoportok kedvenc területe, ahol ők játsszák a fő szerepet. Hogyan tud egy építész ellenállni, megőrizni függetlenségét és erkölcsiségét az érdekcsoportokkal, a befolyásosokkal szemben?
Az építészet szeretete elég kell legyen hogy megóvjon bennünket attól, hogy bizonyos nyomásoknak engedjünk.
Van-e Marokkóban olyan fiatal építész generáció, amely a régi helyébe lép? Mit gondol alkotásaikról, munkájukról, a már megvalósult terveikről?
Igen, van, az utóbbi néhány évben fiatal építészek kiválóan kidolgozott épületeket hoztak létre, és bízom benne, hogy az ő közvetítésükkel meg is történik a váltás.
Vannak követői? Ha igen, kik?
Az igazat megvallva, a szó eredeti értelmében nem hinném, hogy lennének követőim , de azt hiszem, hogy sokak érdeklődését felkeltette munkám és valamit tanultak is belőle.
Ön már hajlott korba ért, de szerencsére még mindig dolgozik, hiszen tudjuk, hogy az építész szakma mind testileg, mind lelkileg megviseli az embert. Mi az Ön titka?
Nem, nincs titkom! Egyszerűen csak szeretek dolgozni, és amikor a világ nem szomorít el gonosztetteivel, boldog vagyok.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2003/04-es lapszámában.
Ez a cikk nyomtatásban is megjelent az Octogon magazin 31 - 2003/04. lapszámában
A lapszám tartalmából:
Megnézem Előfizetek
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
