Bansar Mohamed 2003-as interjúja a megújult eindhoveni Van Abbe Múzeum alkotóival, Abel Cahen építésszel és Maarten van Severen belga designerrel
A történelmi épületrész felújításával és egy látványos új szárnnyal kíván megfelelni az eindhoveni Van Abbe Museum a közönség növekvő elvárásainak. Abel Cahen építész egyedi formavilága figyelemfelkeltő adaléka a holland múzeumépítészetnek. A belső tér átalakítását Maarten van Severen belga designer jegyzi, aki számos új adottsággal ruházta fel az épületet. Ezek közé tartozik egy auditorium és egy oktatási központ, mely a tervek szerint különféle nyilvános események helyszínéül szolgál majd.
Bansar Mohamed: Melyik irányzatba sorolja magát? Vagy melyik stílusirányzatba?
Abel Cahen: Újítónak tartom magam, de nem akarok egyetlen irányzatnak sem részese lenni. Nagyon régen, a ’80-as években, ’85 körül azt mondták rólam, hogy a holland strukturalista irányzathoz tartozom, de ez az idő már elmúlt.
Most tehát megvan a saját hangja. Kívülről nekem úgy tűnik, hogy a régi épület kicsit különválik az újtól.
Igen, ez igaz. Az építészetemben mindig az önálló épület aspektusait és a közöttük feszülő kontrasztot keresem, és nem a kapcsolatot. A kapcsolat a kontrasztban van.
Értem. De bent nem érezzük ezt a kontrasztot, és ez remek!
Igen, de eredetileg is nagy volt a különbség a régi az új múzeum belső tere között.
Amikor belépünk a régi épületbe, bent nem érezzük a különbséget. Hogyan sikerült ezt megvalósítania?
Nem nagyon tudok mit válaszolni erre, Amikor pedig nem tudunk választ adni egy kérdésre, azt mondjuk flamandul, hogy „tele van a szám fogakkal”. (Nevet.) Ez az építész stílusának, az ismereteinek, a tehetségének része, és a különbség akkor dolgozik, ha van kapcsolat, van valami, ami egyetemes kapcsolatot hoz létre köztük. Órákat beszélhetünk például Amszterdam utcáiról, a folyókról, az összes különbségről, de azt is mondhatjuk, hogy igazából nincsenek is különbségek. A kontraszt játékával létrehozott különbségek csak akkor működnek, ha van kapcsolat olyan elemekkel, amelyek egyetemesek, amelyek egyformák. Régiek vagy újak. Nagyon jó kérdés ez, de ha az építészetről beszélünk, szükségképpen elméletről is beszélünk. A gyakorlat csak ezt követi, s a kapcsolatok ezáltal jönnek létre. Az elmélet pedig, hát igen, az elmélet marad.
Sok olyan sztárépítész van, mint például Rem Koolhaas, vagy Zaha Hadid, akik az elméletüknek egy bizonyos képét hozzák létre. Egyetért ezzel a fogalommal, ezzel az öncélú elmélettel? Ezek az építészek az elméletet, mint egy képet kezelik, s abból egy építészeti fogalmat akarnak létrehozni, ami működhet is, meg nem is.
Rem Koolhaas történetei például nagyon szépek, de…
Mint az Ezeregyéjszaka meséi!
… úgy van ez, mint a festészetben: a rossz „leesik a falról”. Ugyanez a helyzet néhány épülettel, így Rem Koolhaas néhány művével is. Az idő majd persze eldönti. Talán nem a falról fognak leesni, de elbuknak majd. Ez egy divat, a különféle párbeszédek, beszélgetések a sztárépítészek között, valójában ez a bennfentesség vérfertőző, s ebben a közegben ezért nem is érzem valami jól magam. Nem érdekel. Ez nem Heinz Tesar, vagy Daniel Libeskind közege, ezek ugyanis nagyon különböző építészek, de Koolhaas és környezete bizony kezd kicsit vérfertőzővé válni.
Én is így gondolom! Volt ugyanakkor alkalmam olyan sztárral is interjút készíteni az OCTOGON-nak, mint Jean Nouvel…
Jean Nouvel szerintem fantasztikus!
De belőle is sztár lett! S ebben Mitterrand segített neki — persze említhettem volna Bernard Tschumit is. De Ön mint építész felelősnek érzi magát? És nemcsak mint építészt kérdezem, nemcsak mint művészt, hanem mint bárkit, aki a mindennapokban hoz döntéseket.
Ez az épület most készen van, és ez egy eszköz. Ez egy művészeti alkotás — és ugyanakkor egy eszköz is.
Én az építész társadalmi felelősségre gondoltam. Ön l’art pour l’art dolgozott?
Azt értse meg, hogy az építészet számomra egy rögeszme. A saját rögeszmém. Nem azért csinálom, hogy megváltoztassam vele a világot. Ha ezzel nem ártok senkinek, az jó, de ez egy olyan kényszer, amivel nem tudok leállni. Muszáj építészettel foglalkoznom.
Rendben, de ennek ellenére az építészete megváltoztatta Eindhoven egy részének, ennek a negyednek a társadalmát. Ez egy provokáció a többiek számára. Nagyon szép provokáció, ami mégiscsak azt üzeni, hogy itt vagyok!
Igen, ez igaz. Egy modern művészeti múzeum megalkotása viszont a világon a legszebb dolog egy építész számára.
Az Ön számára mit jelent a design, mit jelképez?
Maarten van Severen: Az égvilágon semmit.
Egyáltalán semmit?! Akkor miért csinálja?
Még nem tudom.
Talán azért, nehogy megbolonduljon?
Azért kezdtem el a tervezéssel foglalkozni, mert nem tetszettek a bútorok. Nem találtam olyanokat, amelyeket szívesen megvásároltam volna. Tehát elkezdtem a bútorokat magam készíteni. Tizenöt éven keresztül volt egy műhelyem, ahol dolgoztam. Ha itt a múzeumban csinálok belsőépítészetet, ez ugyanolyan helyzet, mint amikor a bútorok miatt nekiálltam tervezni, csak most a megbízóim kérnek meg. A bútortervezés azonban mégsem belsőépítészet. A belső tér vagy egy épület elképzelésén túl a tárgyat mindig egy adott térbe tervezem. Utána, hogy optimalizáljam a bútort vagy az előállítást — mert a kérdés szerintem mindig a dolgok megvalósítása — félretehetem az első ötletet, és a gyártóval egyetértésben dolgozhatok rajta még vagy három évig. De utána így is, úgy is belehelyezem a térbe…
A térbe, amire tehát, szüksége van. Nagyon szépek ezek a székek, nagyon szilárdak, nagyon praktikusak, s ahogy olvastam valahol, 300 kg-ot is elbírnak. Hogyan lett Önből formatervező? Előtte ezek szerint kisiparosként működött?
Nos, én úgy értelmezem, és úgy is mondom, hogy kezdetben a műhelyemben működtem egy ideig, és csak előállítással foglalkoztam. Tízen dolgoztak nekem, utána azt mondtam magamnak: ez ebben a formában túlságosan is „kisipari” a számomra. Átszerveztem a tevékenységemet, s ma már egy bútor, mondjuk egy szék mintadarabjainak előállítása több millió forintba kerül. Egy széket a mostani feltételek között a műhelyemben öt vagy hat óra alatt készítünk el. Ez a kommersz szék, amin most itt a kávézóban ülünk, legfeljebb húsz perc alatt készült el. Egyébként az egyik olyan szék alapján készült, amit eredetileg én terveztem, de az előállítás koncepciója más volt. Mindig arra figyelek, hogy a dolgok hogyan valósulnak meg. Itt, a belső térben felhasználtam egy asztalt és egy széket, amit ’87 óta csinálok. Tehát már majdnem 15 éve. Amikor a múzeum belső terén dolgoztam, akkor vettem észre, hogy ezek a régi tárgyak szépen illeszkednek a közös terekhez, amelyek kialakítására az igazgató, Jan Debbaut kért fel.
Visszatérnék az előző kérdésemhez. Kisiparosnak vagy designernek tartja magát? A designer szó jelentése megváltozott. Ma már mindenkit designernek hívnak.
Igen, ez az. Nem szeretem egyáltalán. Sok újságíró értelmetlenül használja ezt a fogalmat. Ahogyan más fogalmakat is összekevernek. Egyébként rendszerint nagyon kedvesek velem, de azt mondják, hogy minimalista vagyok. Nem vagyok minimalista. Ma túlságosan is divatos ezt mondani az olyan magazinokban például, mint az Art Decoration! A design a térnek olyan módon való megfogalmazása, amely megoldásokat keres az elrendezésre, a lakhatóságra, az optimális működés lehetőségére. És a működés számomra nemcsak a konyha, ahogy a tányérokat felterítjük, vagy jól elrendezzük. Ha minden dolog jól működik együtt, az mindenkinek jó. Nem a luxusról, hanem a funkcióról beszélek, amikor arra kérnek, hogy gondoljak át, és csináljak valamit. Ilyen esetben rengeteg változatot kell kidolgozni a legvégső megoldás megtalálásához.
Valóban létezik ilyen, mármint legvégső megoldás egy tervben?
Nem, nem létezik. Ellenben már érkezik is a következő feladat, mert terveznem kell, mondjuk, egy új széket. Mint ahogy egy költő új verset ír.
Költőhöz hasonlítja magát?
Festőhöz? Művészhez? Nem állítom, hogy esetleg itt a térben ugyanaz lennék, mint ami a múzeumban a művész. Leginkább mindig a kettő között akarok lenni. Már a koncepciómnak is teljesen másnak kell lennie, mint a megvalósult változat. Engem ugyanis csak két évvel ezelőtt kértek fel erre a feladatra, amikor a projekt már nyolc éve létezett. Tehát most is az a helyzet, hogy soha nem ér véget a tervezés, csak abbahagyjuk.
Mi az Ön filozófiai megközelítése? Hogyan közelíti meg a designt filozófia szempontból? Nekem például feltűnt, hogy régebben Yves Saint-Laurent-t nem designernek hívtuk, hanem szabónak. Szabó! Mi az Ön hozzáállása ehhez a felfogáshoz? Ma ez összekeveredik. Ha a szabó is, a belsőépítész is designer, akkor már végképp nem értem, mit is jelent.
Nem értjük. Miért nem? Én ruhákat is készítek.
Ruhákat? Ön szabó is?
Nem. De egyszer például támadt egy ötletem. Egy alkalommal például Izlandon jártam lazacbőrt venni, hogy szoknyát csináljak belőle.
Kinek? Ez egy álom volt? Azt álmodta, hogy elmegy Izlandba, hogy megvegye a bőrt?
Igen.
És megcsinálta? Ez fantasztikus!
Nem, egyáltalán nem az.
Miért nem az?
Könyveket is csinálok. Itt, a múzeum könyvtárában is van egy, amely a munkámról szól. Jelenleg sok más könyvön is dolgozom, de foglalkozom építészettel is. De az igazi koncentrációt mindig egy szék vagy egy múzeumi tér vagy egy ház megtervezése jelenti a számomra.
Az eredeti kérdésem az volt, hogy miért keverjük a „design” fogalmát?
A design nem egy kép, egy forma, egy tévé létrehozása, egy olyan műszaki belsővel, amihez nem lehet hozzáérni, a design számomra egy olyan dolog megtervezése és elkészítése, amit aztán meg lehet érinteni! Ami tapintható! Én azonban nem mindent értek, amit csinálok. Majdnem mindent értek, de néha meglepődök olyan dolgokon, amiket nem láttam előre egy designban. Igen, de ez ugyanaz az elv. Mert a designer építészt, vagy belsőépítészt jelent, s a feladata megszervezni valamit, aminek ott kell lennie, ahová rendelték, s azt, amit meg kell csinálni. Valamit „megcsinálni” pedig azt jelenti, hogy gondolkodni kell a hogyanján. És számomra ez a design.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2003/03-as lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
