Yoshio Taniguchi japán építésszel Martinkó József beszélgetett a Debrecen 2010 - Európa Kulturális Fővárosa pályázat „Üveghegy projektjéről” 2005-ben.
Gondolom, a MoMA átadása óta bekerült a sztárépítészek zárt elitjébe is? Nagy figyelem, sok sajtó, egyebek…
Nem igazán tartom magam sztárnak, és tulajdonképpen azt gondolom, hogy baj, ha az építész személye értékelődik fel és nem az, amit tervez. Nekem egy tizenöt fős, apró irodám van, ami természetesen, egy – egy projekt kapcsán rengeteg szakági tervezővel működik együtt. Ez nem egy mostani sztárra vall. Egyszerre, egy időben kevés munkát vállalok el, évente egyet – kettőt, ez megint nem túl sztáros. Majdnem hetven éves vagyok és a pályám elég termékeny és sikeres volt anélkül is, hogy sztárnak tartottak volna. A sztár sokszor csak egy név, egy jól eladható termék neve. Nem gondolom, hogy a sztárkultusz ennél többet jelent nekem. Nem is értem, hogy a MoMA kapcsán, miért nekem kellett interjúkat adnom a sajtónak és miért nem azoknak az egyszerű múzeumlátogatóknak, akik értik az épületet.
Mégis, milyen volt a kritikai visszhangja az új MoMA szárnynak?
Az építész szaksajtó szereti az építészetet, így ezt az épületet is lelkesedve fogadták általában. Kiemelték a belső kert, a környezet, az udvar szépségét, ám néhányuk számára túl konzervatív, mások számára túlságosan radikális voltam, de ez már csak ilyen.
Lehet, hogy ez az amerikai mentalitás sajátja, mert sem Japánban, sem máshol a világon nem tapasztaltam, hogy a laikusok ilyesféle, kitörő lelkesedéssel üdvözölnek egy épületet. Engem ez a lelkesedés valóban meglepett. Amikor az átadás után, egyszer elsétáltam arrafelé, az emberek felálltak a park padjairól és megtapsoltak ott, szinte az utcán. Boldog voltam!
A MoMA óta, amelyet az OCTOGON 2005/2. számában mutattunk be, keresték már meg másik múzeumépület megtervezésével kapcsolatban is? Nem érzi-e, hogy kizárólag múzeumtervezőként könyveli el Önt a világ?
Természetesen most, a MoMA kapcsán, általában a kortárs múzeumok építészetéről kérdeznek, a debreceni kiállítás anyaga is leginkább ezeket a munkáimat mutatja be, én azonban személy szerint, nem igazán teszek különbséget a pályám során tervezett iskolaépületek, tornacsarnokok, gyárépületek között. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy egy ”Üveghegy” tervezése kihívás számomra.
Van-e az építészetének valamiféle általános filozófiája, amit néhány szóban össze tudna foglalni?
Hogyan tud a technikai tudomány és a természeti környezet együtt létezni? Erre a kérdésre keresem a választ az építészetemmel.
Az előzetesen elmondottak alapján, a debreceni „Üveghegy” hagyományos épület inkább, vagy éppen valami más?
Sok építész egy formát, egy szoborszerű alakzatot asszociál, amikor egy feladattal találkozik és határozott elképzelései vannak, amikor munkához lát. Számomra azonban sokkal fontosabb, hogy a tervezői munkám a már meglévő, épített környezet adottságaival alkosson egységet. Természetesen végeredményben, az új összefüggéseknek gazdagabbnak, színvonalasabbnak kell lennie, mint a kiinduló helyzetnek.
Ezért, tegnap este, a megérkezésünk után igen alaposan körülnéztem a főtéren és szemügyre vettem az ott álló épületeket. Sőt, a ma reggeli verőfényben tettem még egy sétát a városközpontban. Egyébként az első észrevételem az, hogy az itt található épületek, a templom, az emlékművek, szobrok, fák egyenként igen szépek, jó stílusú és kondíciójú egységek, de összességükben, kombinációjukban még nem képesek valódi egységet alkotni. (Közben három, különféle üdítős és ásványvizes palackot pakol maga elé.)
Látja, egyenként mindegyik palack egy kitalált design, erős forma, azonban, ha az egyik gyártó narancs üdítőjét, a másik kóláját, és a harmadik vizét egymás mellett felsorakoztatjuk, a végeredmény nem lesz háromszor jobb, mint a kiindulási helyzet. Sőt, a három egymás mellett, esztétikailag gyengébb, mint a formák egyenként. Hiányzik a formák integrációja. Ezért, a projekt legfőbb pontja az lesz, hogy sikerül-e az „Üvegheggyel” az itt lévő egységek új típusú kapcsolatát kialakítani. Képes lesz-e ez a dolog, amiről hangsúlyozom, még nem tudom mi is lesz tulajdonképpen, formáló erővel bírni, új belső kapcsolatokat teremteni.
Akár bontásban is gondolkozik?
Ezt igen veszélyes lenne kimondani. Kétségtelen, hogy az, aki a tér négy-öt évvel ezelőtti rekonstrukcióját megtervezte, még nem számolt a majdani „Üveghegy” elképzeléssel.
Én azonban nem bírónak jöttem ide, aki majd ítéletet mond egyes épületek felett. Bármelyik jó építész, lehet az klasszikus vagy modern felfogású, szobrászi stílusú vagy minimalista, mindig új környezetben és nem pusztán új épületben gondolkodik. Ez aztán, vagy illeszkedik a már meglévőhöz, vagy a meglévő helyébe áll. Mivel az „Üveghegyről” még nem sokat tudhatunk, még az is elképzelhető, hogy majd ilyen kicsike, mondjuk harminc centiméter magasságú lesz. (Nevet)
A japán kortárs építészetről a fény, a sodródó, átnyitott, tiszta térkapcsolatok, letisztult, geometrikus formák jutnak elsőként eszünkbe. Debrecen, de általában a magyar városok jelenleg, nagyon más képet mutatnak. Felkészült erre a konfliktusra?
Ez így van. Ezért, valószínűleg nem egy „japános” stílusú megoldásban kell majd gondolkodnom, hanem valami nagyon másban.
Rátérve Debrecen város konkrét elképzelésére Ma már látta a városközpontot, a város geográfiai adottságait, hallott a népmesékről, a magyar mesevilág „Üveghegyéről”. Kezdenek kirajzolódni önben legalább a projekt sarokpontjai?
Mint említettem, még azt sem tudom pontosan, hogy hagyományos épületben kellene-e gondolkodnom. Lehetséges, hogy a gyermeki fantáziában kirajzolódó „Üveghegy” valójában inkább, valamiféle szimbolikus megjelenítést kíván meg, ami a legkevésbé sem hasonlít épületre.
Vigyáznom kell, hogy ezt a fantáziavilágot ne romboljam le, ne erőszakoljam meg valamiféle túlságosan konkrét formával és struktúrával. Mondom: nagy kihívás! Lehet, hogy az álmok, fantáziaképek, szimbólumok lesznek a meghatározóak. Nem tudom még, ugyanakkor a város természetesen, joggal várhat el tőlem egy funkcionálisan is hasznos dolgot a pénzéért. Nem pusztán emlékmű lesz tehát.
Újabb megoldásra váró problémát okoz, hogy eddig, a projekt kezdeti fázisában, csak a végtelen fantáziavilágban, a „minden elképzelhető” világában járunk, ám egyszer csak el kell érkeznünk minden tervezési folyamat során a tények, konkrétumok, anyagok, négyzetméterek, kompromisszumok világába. Végül, ha elkészülünk, és valaki majd eljön megnézni a debreceni „Üveghegyet”, az a mesék világának megjelenítésére lesz kíváncsi és nem pusztán egy újabb épületre, de legfőképpen nem rám, az építészre.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2005/03-as lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
