Varna szuburbánus környezetében egy rekultivált kőbánya gödre a helyszín.
Az emberi beavatkozás miatt elpusztult táj egyensúlyának helyreállítása felerősítette az ökotudatos, zöld gondolkodást az épületről. Nevezhetjük okosnak is, hiszen tervezése közben a fenntarthatóság ideája lebegett a tervezők (Ignatov Architects) szeme előtt. Mielőtt esztétikai vitát nyitnánk a külleméről – ez pedig igen termékeny lenne ebben ez esetben – nézzük meg előbb, mit tud ez az épület.
Klasszikus vidéki udvarház típus újragondolására szólt a megbízás, amely kisebb zenei programok rendezésére alkalmas, és növénytermesztésnek helyet biztosító télikerttel rendelkezik, a két funkció tervezés közben összeolvadt. Alárendelték a programot egy nagyobb, egész területre kiterjedő globális elképzelésnek, amely az épület ökológiai lábnyomának csökkentését tűzte ki célul.
Minden meglévő fát megtartottak, a területet nem művelték meg, inkább visszaállították az eredeti állapotba újratermesztett őshonos növényfajokkal, így segítették elő a helyi ökoszisztéma rehabilitációját. Helyben elérhető, olcsó anyagokat és technológiákat választottak, mint beton, kő, fenyő. A helyszíni munkát részesítették előnyben az előgyártással szemben, ezzel csökkentették a költségeket és a szállításból adódó légszennyezés mértékét, a megspórolt költségen pedig korszerű geotermikus hőcserélő rendszert, vákuumcsöves napkollektorokat és víztisztító berendezést építettek be.
Megkoronázták az épületet az üvegházzal, amelynek sokszínű növényvilága oxigént, virágillatot és biomasszát termel, javítja a belső mikroklímát és a levegő minőségét, miközben szigeteli az alsóbb szintek élettereit, így nyáron hűti, télen fűti azokat. Minden további szükséges energiát, amely az épület fűtésére, hűtésére kell, a 600 méter mélyre nyúló geotermikus szondák biztosítanak,emellett vákuumcsöves napkollektorok állítják elő a forró vizet, csökkentve ezzel az épület CO2 emisszióját.
Három lépcsős tisztító berendezésen halad keresztül a háztartásban keletkező, nem szennyvíznek tekintett „szürke víz”, amely egyrészt a biokomposztba, másrészt a befelé lejtő tetőidomokról összegyűjtött esővízzel kombinálva az öntözővízbe kerül.
Intelligens a tájolás is: nyers kőfalak védik az északi széltől és a nyugati túlmelegedéstől, ezekből az irányokból az emelkedő terep által amúgy is zártabb, míg a keleti és déli oldal nagy üvegfelületekkel nyílik a kedvező panoráma, a kőbánya meredek lejtőjének képe és egy távoli tó felé. Szisztematikusan egy fametafora köré szerkesztették az épületet, amely analógia talán túlzásnak tűnhet, de pontosan jelképezi a környezettel totálisan szimbiózisban élő épület viselkedését. Valójában tehát nem az irodalmi olvasata a lényeg, hanem az, hogy a „fa”jellemzőit integrálták a koncepcióba. Alsó szintjére a konyha, étkező, három háló és hozzátartozó fürdők, a középső szintre nappali, könyvtár, iroda, szülői háló, a felső szintre a belső kert került.
A három szint a lépcső és liftmag köré szervezett, így együttesen alkotják a fa törzsét, illetve a kiszélesedő legfelső szint a fakoronát, a vasbeton szerkezet elemei az ágak, és a gyökérzet természetesen a mélyre nyúló geotermikus szondák hálózata. Az épület legnagyobb értékét tehát az adja, hogy a tervezők hittek abban: lehet helyi erőket felhasználó, természettel toleráns, ökotudatos építészetet kortárs formába önteni és optimistán tekintenek a fenntartható technológiák fejlesztéseire, amelyek a jövőben egyre több építészt és persze befektetőt fognak megnyerni. Ezek után jöhetne az esztétika bírálata, de úgy gondolom, hogy ehhez a hasonló technológiákkal operáló épületeket is górcső alá kellene venni, amelyek ha csak a hazai példáknál maradunk: lényegesen egyszerűbbek és kevésbé kortársak még akkor is, ha ez a ház az összes hektikusan belerakott ötletével együtt olyan, mint egy kezeletlenül burjánzó organizmus. Ez a belső burjánzás a homlokzatra is kiül, és erősen befolyásolja az épület megítélését. Ahogy a tervezők írják, szándékosan durván hagyták az építészeti képet, hogy megtartsák a koncepció erejét, amely kerüli az előadásmód szépségének irrelevanciáját.
Szöveg: Fortvingler Éva
Építész: Ignatov Architects
Fotó: Borislav Ignatov, Pavel Yanev
Vezető tervező: Borislav Ignatov
Tervezés: 2006-2010
Átadás: 2010
Bruttó szintterület: 260 m2
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON 2011/1. lapszámában
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
