Martinkó József írása a Rem Koolhaas tervezte milánói Fondazione Prada épületéről.
Talán túlságosan is töményre, koncentráltra sikeredett két nap után, kissé kótyagos fejjel indultunk el a neten kikeresett cím felé, a milánói LARGO ISARCO 2-es szám alá. Ott jártunkkor mindössze két hete, egy városi vasúti csomópont mellett nyitotta meg kapuit a Fonda-zione Prada galéria. Az időzítés természetesen nem véletlen, hiszen a városban világkiállítás zajlik október végéig, vagyis milliószám özönlik a vendég az észak-itáliai metropoliszba. Így annak ellenére is érdemes volt a kortárs művészeti központot átadni, hogy a mostani ütem tulajdonképpen csak a kiállítási terület kb. kétharmada. Noha jól dokumentált a Prada divatház és Rem Koolhaas holland sztárépítész, valamint a svájci Herzog & deMeuron iroda közti évtizedes együttműködés, az ember mégis valami dekadensen túlcsordultra számított, hiszen a Prada cég 1913-óta Milánóban van otthon, ez az abszolút hazai pálya.
Kezdjük ott, hogy ebédidőben szálltunk le a földalattiról a Lodi megállóban azzal a szorongásos érzéssel, hogy valószínűleg a fél Porta Romana csomópontot meg kell majd kerülnünk ahhoz, hogy célba érjünk, ami az Expón töltött napok megpróbáltatásai után rettenetes kihívásnak tűnt. Éppen félúton lehettünk, amikor a Via Brembo egyik utcára nyitott üzletablakában hurkás, tetovált alkar, szőrös, atlétatrikós hát kért figyelmet. Helyben vagyunk, gondoltuk. Ebédidő van. A szőrös hát ugyanis egy barátságosan lepattant, koszos-lambériás kocsma-étterem enteriőrjét, az Osteria Tajoli belterét takarta. A pohár borral, kávéval, elő- és főétellel tíz euróba kerülő menü, amit egy hajpántos, verejtékben úszó Giorgio Chiellini szolgált fel, mintegy beavatásként hatott: kellően proli a vendégkör ahhoz, hogy erre járva a Prada-kurátorok még jó ideig az „Avanti o popolo, alla riscossa”-t dúdolgassák.
Koolhaas ezért ideális alkotótárs. Nagy formátumú, ugyanakkor hollandként szigorú, rigorózus, intellektuális, aki soha nem dőlne be holmi pompőz lihegésnek. Feszes és tiszta gondolkodású, akitől távol áll a hatásvadászat még akkor is, ha Pekingben már majdnem elveszítette a fonalat. Itt Milánóban azonban testhezálló volt a feladat ahhoz, hogy a legjobb formában lévő OMA mutassa be magát. A luxuscég alapítványának vezetői közül Miuccia Prada és Patrizio Bertelli kitűnő helyszínnel és programmal támogatták mindezt. A városközponttól délre található, kissé jellegtelen százéves szeszfőzdetelepének múzeumi átalakítása kapcsán arra kérték az alkotókat, hogy szakítsanak a „fehér cipős doboz”-múzeum képzetével, és egy olyan változatos „múzeumi tájat” hozzanak létre, amiben rendkívül sokféle kiállítói szituáció adódik. Bővítsék ki azt a múzeumi téri tipológiát, amiben a többi kortárs kiállítóhely mozog.
Végül az udvarok átnyitása és keretező, régi épületek feltárása, helyreállítása után három nagyobb beépítés valósul majd meg, amiből az időszaki kiállítások fénnyel átjárt, üveg-függönyfalas épülete, egy tükörburkolatú előadóterem-mozi már megnyílt, míg a kilencemeletes kiállítótornyon még gőzerővel dolgoznak. A három nagyobb egységet keretezi és egészíti ki minden régi épületszárny, ami a múzeumi funkcióhoz megkívántatik, legyen az a pinceszinten, vagy az aranyfüsttel színezett tornyocskában. Régi és új kapcsolatai mindenütt világosak, könnyen olvashatóak, ahova új szerkezetet kellett építeni, ott a szerkezet indusztriális megjelenésű fémoszlop, fémgerenda. Régi és új sajátos egyensúlya érezhető minden szegleten. Koolhaas ezt az egyensúlyt a rendkívül kisszámú, ugyanakkor lenyűgöző síkokat, textúrákat produkáló burkolattal és némi festéssel hozta létre. Az összetartozó formák egyneműsödtek, egyszerűsödtek és kapcsolatot teremtettek a szomszéd épületelemmel.
Nyilván mindenki számára az időszaki kiállítás pavilonjának külső-belső fémhab burkolata lesz a legemlékezetesebb. Ennek az épületrésznek a két emeletén jelenleg a Serial Classic kiállítás látható, amit Salvatore Settis és Anna Anguissola kurált , és ami az antikvitás és reneszánsz szobrászat másolat-másolás kultuszával foglalkozik. Habosított fémet, konkrétan habosított alumíniumot mintegy tíz éve fogtam először a kezemben, mert a miskolci műszaki egyetem dolgozott a technológián. Így száz meg száz négyzetméteren, burkolatként felhasználva úgy, hogy márványpadlóval találkozik, még nagyobb élmény volt. A fémhab rendkívüli tulajdonsága, hogy az apró buborékok szövedékében nincs egymásra hasonlító egyetlen négyzetcentiméter sem. Ráadásul a viszonylag egyöntetű felszínhez közelebb-közelebb lépve bomlik csak ezer részletre, ezer kis „mikro-barlangra” a felület. Mint egy fraktál, úgy szippantja az embert be a látvány, míg ha újra távolodunk tőle, akkor a részletek kisimulnak, a kép összeáll.
Annyira erős az élmény, hogy tulajdonképpen a Wes Anderson rendezősztár által berendezett Bar Luce kissé csalódás is, ugyanakkor ismerve a Fondazione Prada filmtörténeti programsorozatát, teljességgel indokolt a díszlet megjelenítése. Egyet bizton állíthatok: a második ütem, vagyis a kiállítási torony átadása után biztosan újra eljövünk ide, a vágányokon túlra.
Szöveg: Martinkó József
Építész: Rem Koolhaas, Chris van Duijn
Fotó: Bujnovszky Tamás
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2015/4-es lapszámában.
Ez a cikk nyomtatásban is megjelent az Octogon magazin 120 - 2015/04. lapszámában
A lapszám tartalmából:
Séta Milanóban, Leiviskä-interjú, villák és családi házak
Megnézem Előfizetek
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
