Egy dohány utcai foghíjtelek előtt épült meg Sugár Péter és a Szövetség ’39 Csoport gettófal-installációja.
Szűk utca, kevés rálátás, középen autóforgalom, a keskeny járdán a turisták és a boltok árufeltöltői próbálják kicselezni egymást. A Dohány utca kevésbé boldog, körúti vége felé közeledve, egy foghíjtelek előtt épült meg Sugár Péter és a Szövetség ’39 Csoport gettófal-installációja. Aki csak végigsiet az utcán, talán nem is veszi észre, miért törik meg itt hirtelen a homlokzatok által kirajzolt egyenes, mire való az a két nagy előrozsdásított acéllap, miért tűnik úgy, mintha a betonfalat penész támadta volna meg.
A 2014-et átfogó Holokauszt Emlékév több köztéri alkotást is hozott. Bár jó alkalmat kínált arra, hogy a társadalmi emlékezet vizuális megnyilvánulásában valami új, korszerű szülessen, ebben a tekintetben mindenképpen alulmúlta a reményeket. Siófokon, Kolozsváron és Hódmezővásárhelyen a témában már évtizedekkel ezelőtt is közhelynek számító szimbólumok kerültek egy-egy olyan köztérre, amely a zsidóság 20. századi történetében fontos szerepet játszott.
Makó egy kicsit újszerűbb megoldást választott azzal, hogy az üveglapokba mart zsinagóga-sziluett közepét kövekkel töltötték meg. Budapesten a Dohány utcától alig néhány száz méterre, az ELTE Trefort-kertjében egy 280 méter hosszú, egy centi széles bronzcsík emlékeztet az egyetem zsidó származású, elhurcolt oktatóira és diákjaira. Az ELTE-épületet körülölelő fémszalag kivételével mindegyik emlékmű kiszakítja az emlékezést a jelenből, önálló, időtlen egységbe zárja, és így távolságot tart a történelem és a jelenkor között (OCTOGON 2014/4). Vajon segít ez a múlttal való szembenézésben? És vajon egy emlékmű a tragédián túl nem szólhat a máról is?
Sugár Péter építész koncepciója ezeket a lehetőségeket elemezte. Térbeli értelemben beszorítva, egy belső kerthez vezető autóbejáró és két tűzfal között kellett kialakítani a gettót megi-déző falat, amely mögött, egy szűk területen 1944 november végétől 1945. január 17-ig 70 000 ember nyomorgott. Maga a gettófal nem az utca vonalában haladt, hanem annál hátrább, a telekhatáron, de ide kitolva az emlékezésből most az utca látványeleme lett. Az utca párhuzamosától eltérő, ék alakban a házak felé futó betonfal nem kapcsolódik semmihez. Fölötte hegyesszögben, a fal vonalát követő kis betontető védi az esőtől azt, aki itt megáll.
A tető betonkon-zollemezben folytatódik a járdáig, rajta a közeli Rumbach-zsinagóga finom szecessziós motívuma domborodik ki a simított betonfelületből, alig érzékelhető zöldes árnyalattal gazdagítva; a raszterpontokba helyezett apró LED-fények csak tavasztól fognak működni, hogy éjjelente odavonzzák a tekintetet.
A falon háromnyelvű acéltáblán hátulról megvilágított betűk beszélnek a magyarországi holokausztról, zsoltárrészlettel és közös imára hívó zárómondattal, biztosítva a szemlélőt arról, hogy bárki bármikor bekapcsolódhat az emlékezésbe. Ez a pozitív szemlélet az acélkapu átlyuggatott felira-tain még erősebb: egymás mellett sorolja fel a halál krónikáját – a magyarországi zsidóság kirekesztésének és meghurcolásának rövid történetét – és az élet krónikáját: a holokauszt idejének embermentő tevékenységét, illetve az 1989 utáni pesti zsidó kultúra reneszánszát. Így teljes a kép, így ismer magára a városlakó.
A kettő között pedig, a betonba nyomva a gettó térképe látható, a gettófal vonala és az utcáké, egy-egy jeles zsidó kulturális vagy vallási intézmény megjelölésével. Utóbbiakba egy-egy nagyon apró kukucskálólyukon lehet belesni, ami mögött korabeli vagy mai fotókat látunk, egy szűk tekintetnyi résen feltárul a múlt valósága: lakásbelső, zsinagógák, emberek.
A lyukakhoz nem könnyű hozzáférni, némelyik túl alacsonyan van, máshoz csak a magasabb járókelők érnek föl, de nem is a „fogyasztó-barát” megoldás a cél – ez a kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy a térkép titkai megnyíljanak. Ez az igazi interaktivitás, amikor az érdeklődés, a szándék erősebb, mint az, hogy betartsuk az utca íratlan szabályát: ne less be mások otthonába! A leselkedés itt megengedett, sőt elengedhetetlen, hiszen a képeken látható élet már a múlté. A voyeur maga az emlékező, a múlt fölfedezője. De a jelenbe hívó gesztussal, a ma is föllelhető helyek jelölésével a térképen, és a jelenkori budapesti zsidó kultúra megidézésével az emlékfal szorosan kötődik a helyhez – az utca, a környék mai életéhez.
A fal mögött egy zsidó iskola működik, a feliratos kapu annak udvarára nyílik, a környező házak lakói minden nap itt mennek el. Nem lehet nem tudomást venni róla, és nem lehet nem érzékelni az emlékezés drámáján túl az életigenlést. A penészfoltot imitáló betonszínezés nem elegáns akar lenni, hanem életszerű, az idő folyamatosságát oldja fel finoman valami nagyon ismerős, és emiatt nagyon megnyugtató háztartási kémiává.
Az emlékművet állíttatta: Budapest Főváros VII. kerület Erzsébetváros Önkormányzata és az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség.
Fotó: Réthey-Prikkel Tamás
Építész tervező: Sugár Péter
Építész tervezőtárs: Kara László
Építész munkatárs: Jézsó Dóri
Betondesign: Baróthy Anna (Szövetség ’39)
Szöveg: Götz Eszter
Fotó: Réthey-Prikkel Tamás
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2015/1-es lapszámában.
Ez a cikk nyomtatásban is megjelent az Octogon magazin 117 - 2015/01. lapszámában
A lapszám tartalmából:
Családi ház Minszkben és Prágában, Gettofal-emlékmű, Prezi, Emarsys, Galax, National Instruments irodák, Sáo, Alap, Dob3 ...
Megnézem Előfizetek
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
