Hello, én vagyok az építész

Bojár Iván András és Rédei Daniella beszélgetett Eric Owen Moss-szal 2002-ben.

Szöveg: Bojár Iván András és Rédei Daniella
Olvasási idő: …

Eric Owen Moss Los Angeles-i építész neve ismerősen hangozhat az Octogon magazin rendszeres olvasói számára. Nagyszabású Havanna projektje kapcsán már foglalkoztunk vele (Octogon 1998/2). Idén a Velencei Biennále Orosz Pavilonjában ütköztünk bele, szinte szó szerint, az egyik orosz tévétársaságnak éppen interjút adó, minden mozdulatában sztár építésszel. Egy ízig-vérig amerikaitól nem megszokott módon hosszú perceket töltöttünk a kommunista évek kulcsszereplőinek listázásával, és csak azután, hogy összeállt a névsor, tudtuk rábírni, meséljen új épületéről, a szentpétervári Mariensky Kulturális Központról.

Tudja, régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon az építészek mostanában miért használnak ennyi puha, lágy formát?

Hát ennek alaposabban utána lehetne nézni. Itt most csak a magam nevében beszélhetek, hogy mások miként látják ezt a kérdést, azt nem tudom. A Mariensky projekt három különböző alapmodellel kezdődött. A modell egyébként ősrégi vitatéma szakmán belül mind technológiai, mind ipari szemszögből. Az építészet évek óta lohol a tudományok, a technológia után. Miért nem tudunk ugyanolyan módszerrel házakat tervezni, mint ahogy autókat?

Szóval a kulturális központ esetében három alapot is készítettem, három párna alakzatot. Amit az orosz pavilonban láttak, az egy számítógéppel készített, durvább változat, de ha megnézik az animációt, abból világosan kiderül, hogy ezeket az eredetileg igencsak szokványos formákat miként csűrtük-csavartuk, amíg végül eljutottunk egy elég bonyolult alakzathoz.

A három modell összegyúrásából született meg a színházépület. Három teljesen szokványos forma egy végtelenül elasztikus kompozícióvá forrt össze. Az épület egyedi formáját pedig annak köszönheti, hogy végtelenül liberális, már-már gyerekes módon bántunk a részletekkel. Ahogy egy kisgyerek fogja a játékát, majd húzza, vonja, hajlítja, csavarja. Nem tudom, például megnézték-e a látványtervet a színház belsejéről. Egy teljesen aszimmetrikus térről beszélünk, ami akusztikailag komoly problémákat vetett fel. Egy londoni építészirodával dolgoztunk az ügyön, akiknek remek akusztika részlegük van. Kielemeztük az épületet, rámutattunk a hibákra, ez itt túl kerek, az ott túl kemény, és végül megoldottuk a problémát, mert az épület formálhatósága ezt lehetővé tette. Egy olyan épületnél, mint mondjuk az új Tate Gallery, ez már nehezebben ment volna. A Tate Gallery egy tömb, nagyon behatárolt a formája. A mi esetünkben viszont senki nem mondta, hogy a Marienskynek így és így kell kinéznie. A színházépítészet különben is egy nagyon bonyolult dolog, az irodaépületek meg sem közelítik.

Úgy gondolom, hogy a tervezésnél jó stratégiát alkalmaztunk. Rengeteg emberrel konzultáltunk, folyamatosan egyeztettünk az ügyféllel, odafigyeltünk az aggodalmaira, s nem játszottuk el, hogy „Hello, én vagyok az építész, ez a színház vagy úgy néz ki, ahogy én akarom, vagy már itt sem vagyok”.

Például kitalálták, hogy egy előadóteremre is szükség van a Marienskyben, hogy a színházi előadás kezdete előtt professzorok tarthassanak zeneelméleti oktatást 150-200 főnek. Ennek következtében tehát meg kellett nyújtanunk az üveget. Nos majd meglátjuk, hogy a következő munkánkat is hasonló módszerrel csináljuk-e. Azt hiszem, hogy ez a stratégia ehhez a konkrét épülethez kötődött, és egész biztos, hogy a következő épületek nem így fognak kinézni.

Úgy gondolja, hogy a következetesség nem fontos egy építész megítélésében?

Régóta hadakozom ez ellen. Évekig tanítottam a Royal Academyn, a bécsi Hoch Schuléban, a Harvardon, a Yale-en, és minden diákomat próbálom lebeszélni arról, hogy túl korán identitást találjanak maguknak. A munkámat, az építészetet nem egy állandó minta folytonos ismétlődéseként látom. Az építészetben pontosan az érdekel, ahogy a dolgok folyamatosan változnak, alakulnak, és az a rengeteg kérdés, amit egy építészeti projekt felvet. Talán az én munkáimban is fel lehet fedezni némi következetességet, de rengeteg eltérő motívumot is. Elnézem az egészen kis gyerekeket, ahogy rácsodálkoznak az egész világra, az égboltra, a levelekre. Aztán megérintik a kavicsot, hogy megtapasztalják, milyen a tapintása.

Felfedezik a formákat, a textúrákat. Az építészetben, az irodalomban, a politikában ugyanúgy újra és újra kell értelmeznünk a munkánkat. Lehet valakinek következetes a munkássága, a lényeg, hogy az folyamatosan kérdéseket vessen fel. Én a magam részéről soha nem akarok odáig jutni, hogy már tudom, mit hogyan kell csinálni. Ha megnézik az orosz pavilonban kiállított két projektet, látni fogják a különbséget. A Mariensky a Jéghegy gúnynevet kapta, a másikat pedig Jégkockának becézik.

Milyen mélységig szokott részt venni a mérnöki munkálatokban?

Az építészeti folyamatban tulajdonképpen minden mérnöki munkához köthető. A mérnöki munka annak a kifejeződése, hogy az épület hogyan működik szerkezetileg. Ha megnézték az auditórium rajzát, láthatták, hogy igen bonyolult tartószerkezete van. Az egész épület kis elkülönítések sorozata a belső színházteremtől a külső üvegig. Az összes komponens, mint például az üveg, a szerkezet, az akusztika, működését meg kell érteni ahhoz, hogy lásd, hogyan működik az épület. Van egy toronyépületünk Los Angelesben, melynek kapcsán rengeteg energiatakarékossági problémánk adódott. Mi Amerikában sokat foglalkozunk a fűtés-hűtés kérdésével, főleg környezetvédelmi szempontból. Ennek a toronyépületnek az üvegburkolata színváltós. Úgy változtatja a színét, ahogy a nap körbejárja. Annak megfelelően sötétedik be, illetve világosodik ki. Úgy gondolom, minél inkább részt veszünk egy épület mérnöki kidolgozásában, annál inkább kontrolálni tudjuk az épület valódi funkcióját.

Mit gondol, a Mariensky márkanévvé válhat az orosz kultúrában?

Tudja, éppen erről beszélgettem a BBC riporterével, az oroszok egyik ellenvetése ugyanis pont az volt, amit Ön most megemlített. Neki is azt mondtam, hogy ez egy veszélyes téma, és egy nagy tévedés, holott mindenki, aki Sydneybe megy, operaházas pólót vesz. A problémám a márkanévvel csak az, hogy tökéletes ellentétben áll az ötlettel. Nem hiszem, hogy egy gondolatsor, egy problémakezelés leegyszerűsíthető lenne egy egyszerű image-re, amit mindenki felismer, és meg is vásárol. Másrészről viszont hatalmas a nyomás a kormány és a cégek részéről is, hogy mégis így történjen. De ha már régóta dolgozol egy terven, és megtanulod építészeti, urbanisztikai és akár zenei szemszögből is látni, és az is érdekel, hogy a közönség hogyan fogadja majd, akkor mindezt nagyon nehéz egyetlen image-ben összefoglalni.

Azt hiszem, az image engem nem izgat, de egy megalapozott, jól prezentált vita, ami különböző teóriákat kommunikál. annál inkább. A legsikeresebb újság Amerikában az USA Today. Ha összehasonlítjuk a New York Times-szal, a különbséget zongorázni lehetne. A New York Times a dolgok mögé megy, a sztori mélyére ás, az USA Today rövid címszavakban fogalmaz. A probléma tehát intellektuális eredetű. Talán volt idő, mikor az igazi viták néhány ember között zajlottak kis kávéházakban, de mára kinőtték magukat és a CNN-re költöztek. Az orosz kultúráról azt gondolom, hogy a mai napig különleges jelensége a világnak. Sajnos a magyar kultúrával nem tudom összehasonlítani. Néhány hónappal ezelőtt Szentpéterváron tartottam előadást, majd onnan Moszkvába repültem, ahol egy miniszter fogadott. Hosszú, fekete Mercedesében száguldottunk a Kreml felé, mikor ő és egy másik miniszter komoly beszélgetésbe elegyedtek apák és fiúk viszonyáról.

Ismeri Turgenyev híres regényét, az Apák és fiúkat? Számomra egész egyszerűen hihetetlen volt, hogy ezek a fickók erről beszélgetnek, hogy a témák, amikről Tolsztoj vagy Dosztojevszkij írtak, a mai napig egy beszélgetés gerincét adhatják számukra. Amerikában ez másként van, mi Britney Spearsről és Mick Jaggerről beszélünk. Nálunk populáris kultúra van, de vajon ami populáris, az kultúra-e? Ez egy nehéz kérdés, a demokráciától kezdve sok minden benne foglaltatik. Visszakanyarodva az eredeti kérdéshez, nem hiszem, hogy a Mariensky projekt arról szólt, hogy védjegyet csináltunk. Az az orosz kulturális élet, amely hőst csinál Gergejevből, a Mariensky karmesteréből, nagyon különbözik az európaitól és az amerikaitól is. Erős a gyanúm, hogy Gergejev nem lenne közismert Amerikában. Meg tudja nekem bárki is mondani, hogy ki áll a Los Angeles Philharmonic vagy a New York Philharmonic élén? Jó, nyílván van, aki ismeri őket, de az biztos, hogy nem ők Amerika legnagyobb hősei.

A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2002/5-ös lapszámában.