Hiába a nagy fogadkozások az évekig tartó előkészítés során, úgy tűnik mégsem sikerült olyan világkiállítást rendezni Milánóban, ami új globális perspektívát kínál.
Hiába a nagy fogadkozások az évekig tartó előkészítés során, hiába az olasz kultúrában és mentalitásban gyökerező alapprogram, úgy tűnik mégsem sikerült olyan világkiállítást rendezni Milánóban, ami új globális perspektívát kínál. Noha nem építészeti kiállításról van természetesen szó, a rendezvény egésze, a nemzeti pavilonok karakterei mégis őszinte összképet adnak annak az eszmecserének a korlátairól, ami bolygónk jövőjéről kellene, hogy vonatkozzon.
Sok mindent láthat a vásárlátogató Milánóban az október végéig tartó kiállításon, ám a kritikusok szerint nem sikerült szerényebb, okosabb, józanabb, racionálisabb keretek közé szorítani az expót, mint amilyen kereteket a legutóbbi sanghaji világkiállítás kijelölt. Globális kérdések felvetése és megválaszolása helyett a nemzeti önreprezentáció, turisztikai márkaépítés zajlik a belvárostól mintegy tizenhat kilométerre, az RHO mellett található 110 hektár méretű területen, aminek fejlesztésére a közlekedési infrastruktúrával együtt 13 milliárd eurót költöttek el. (Csak összevetésképpen a hatalmas területű, 215 hektárnyi Sevilla Expo 10 milliárd euróba került 1992-es árakon, míg a sanghaji 42 milliárd euróba.)
Az expók történetében talán először volt esély arra, hogy a sanghaji propagandisztikus stílus-kavalkádot értelmes mederbe lehessen terelni. Az előkészítésbe nagyszerű koponyákat sikerült bevonni, ráadásul a Feeding the Planet - Energy for Life (jóllakatni a Földet - energia az élethez) kitűnő programnak tűnt ahhoz, hogy a klímaváltozástól, a GMO-n és energiahatékonyságon, biodiverzitáson, gasztronómián, tradíción, újításon, gazdagságon, szegénységen át a vízgazdálkodásig vagy talajerózióig, erdőkig, mezőkig, élelmiszeriparig sok minden fontosról lehessen szó. Miután 2008-ban Milánó a párizsi székhelyű Bureau of International Expositions (BIE) döntése alapján elnyerte a rendezés jogát, nagyszerű kreatív csapat állt össze, olyan nevekből, mint a radikális változást ösztönző és az első rendezési tervet jegyző Stefano Boeri építész (akit 2010-ben a rendezőség végül eltávolított az előkészítő csapatból), a svájci Herzog & de Meuron iroda, a londoni olimpia építészeti és urbanisztikai programját jegyző Ricky Burdett, vagy „bölcsőtől bölcsőig” - evangélista William McDonough és a barcelonai olimpia városépítészeti tervein dolgozó Joan Busquets.
Elképzelésük szerint ahelyett, hogy a 110 hektárnyi alaplemezt 224 millió eurós költségen lebetonozták volna, hogy azon méregdrága pavilonok épüljenek, ők egy mindenféle nemzeti hierarchia nélküli, parcellafoltokat kijelölő, vízjárta termőterületet képzeltek, aminek egy kilométer hosszúságú tengelyében egy közös asztal húzódik, ahova a különféle népek hordhatják terményeiket, vendégül látva a látogatókat. Törpeplázák, giccsstruktúrák helyett a közösség erejét, jobbító szándékát képzelték modellezni, aminek alapmintázata az „utolsó vacsora” vagy a „valami vége, valami kezdete” dramaturgiájához állt volna közel.
Ebből végül szinte semmi nem valósult meg. Hatvanmilliót költöttek rá, majd félbe maradt a Vie d’Acqua, Herzogék végül a kiállítási terület egyik végén megvalósult, Carlo Petrini-féle Slow Food mozgalomnak építettek helyszínt, ugyanakkor repkedtek a milliók a pavilonokra, vagyis lényegében nem történt semmi. Ráadásul 2020-ban Dubajban lesz a következő expó, ami a racionalitás terén kevés jóval kecsegtet. Matteo Gatto design igazgató végül szinte mindenben engedett, így az idei expón Fosterék például 60 millió eurót költhettek az Egyesült Arab Emirátusok pavilonjára, de a kínai, a német pavilon is gigantikussá nőtt.
Végezetül: noha a rendezés oroszlánrészét magára vállaló Arexpo csillagászati, 160 € négyzetméter áron vette meg a területet a tulajdonosaitól, miközben a mezőgazdasági földterületek értéke átlagban € 8-12/m2, távolról sem világos, hogy egyetemi - tudományos központként, stadion (!) helyszíneként történik-e az ingatlan utóhasznosítása. Sevilla, Hannover ezen a területen sem mutathat példát, mert ott az expóterület az enyészeté lett. Mindazonáltal, akiket érdekelnek a kortárs (fa) építészet jelen, szerkezeti innovációi, az installáció és látványtervezés, továbbá bírja a vurstlit, egy-két napot mindenképpen töltsön el Milánóban, az Expón.
Szöveg: Martinkó József
Fotó: Bujnovszky Tamás
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2015/04-es lapszámában.
Ez a cikk nyomtatásban is megjelent az Octogon magazin 120 - 2015/04. lapszámában
A lapszám tartalmából:
Séta Milanóban, Leiviskä-interjú, villák és családi házak
Megnézem Előfizetek
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
