Sou Fujimoto a kortárs japán hullám vezéralakjával Szépvölgyi Viktória beszélgetett 2010-ben.
A metabolisták után újabb forradalmi generáció jelentkezik. Sou Fujimoto a kortárs japán hullám vezéralakja a Kortárs Építészeti Központ „Bubbles from Japan” - a kortárs japán építészet egyéniségei című előadássorozatának keretében járt Budapesten. Hallgatóságát beavatta a falakat, födémeket nélkülöző építészetébe, ősi, primitív szokások és természeti folyamatok ihlette városi házainak koncepciójába, ambivalens törvényszerűségeken alapuló sajátosan anarchista világnézetébe. Sou Fujimoto japán építésszel Szépvölgyi Viktória készített interjút.
Ma volt egy kis ideje arra, hogy körbesétáljon a városban. Mi a benyomása?
Nagyon szép. Ez a téli, feketében játszó szürkésfehér jót tesz neki, a csúcsok Budán, és a parthoz közeli tornyok a Parlamenttel és a Bazilikával Pesten kellemes egyveleget alkotnak.
Nem ismerek olyan építészt, akinek 35-38 megvalósult projektje lenne 38 évesen. A nemzetközi elismertségről nem is beszélve, ami általában csak később, 45-50 év körül jön el.
Japánban jó eséllyel futsz igényes megbízóba, aki egy minőségi kis házat szeretne, vagy egy szokatlan, kihívó építészeti megoldást. Szerencsések vagyunk.
Wright az 1920-as években az Imperial Hotel épületével, majd Corbusier Chandigarh íves épületeivel nagy benyomást tett a japán építészetre, miközben a nemzeti romanticizmus, a bécsi szecesszió és a modern mozgalom is hatott Japánra. Most úgy tűnik, a folyamat megfordul, más nemzetek kapnak ihletet japán építészek munkáiból, gondolataiból.
Előfordul, hogy hozzájárul az európai építészet változásához a japán hatás, de a mai napig érezhető az európai és amerikai építészet szerepe és hatása Japánban is. Szóval, ezt egy kölcsönös hatás-mechanizmusnak nevezném.
Ez persze igaz, de mintha Japán szerepe most erősebb volna, mint eddig. Hónapokon belül megnyílik az első japán építésznő által igazgatott Velencei Biennálé. Magának, a SANAA irodának több ismert európai és amerikai épülete áll, Kengo Kuma is rengeteget dolgozik Japánon kívül és hirdeti a maga természeti ihletettségű építészi hitvallását, ami elég nagy média figyelmet kap.
Igaza van, de mindez nem más, mint Kenzo Tange, Isozaki, Toyo Ito és Tadao Ando munkájának gyümölcse. És valóban, ehhez a csoporthoz tartozik most már Sejima san is. Úgy látom őket, mint egymásra rakódó szellemi rétegeket. A kortárs építészet rövid és nagyon sűrű története ez.
Volt egy szakadás ebben a folyamatban. Tange-ék metabolizmusa gyökeret vert és különböző formában kifejezésre jutott Ito és Ando építészetében, de új hajtást keveset hozott. Látszólag a ’60-as évektől ívelő gondolat változatlan maradt. Most olyan, mintha megint mondana valami újat Japán. Először a metabolizmus óta.
Magam is ezt remélem. Japánban nagyon sajátságos a helyzet. Rengeteg kis megbízást kapunk, amelyek avantgarde-ok lehetnek. Időnként túl sok is a kísérletből és művészetből, ugyanakkor épp ez az, amiért nagy hatással lehet az európai építészetre. Persze a „mutatványozás” közben nem szabad megfeledkeznünk a társadalomról. Abszolút alkalmasak rá ezek a projektek, hogy címlapra kerüljenek, és nagy publicitást generáljanak, de Japánban még nem elég erős az építészet szerepe és jelentősége a város mindennapjaiban.
Projektjeit és nyilatkozatait nézve, a legfontosabb az Ön számára, hogy olyan ősi indíttatású, barlang elven nyugvó épületeket hozzon létre, melyekben nincsenek falak és mennyezet. Ez tehát a kísérlet tárgya?
Igen, de ez nem csupán kísérletezés. A legfőbb, visszanyúlni odáig, ami a legalapvetőbben emberi. Mi több, az állati ösztönökig, viselkedésig, érzetekig, és ezt vezetem vissza mai szokásainkra és életünkre. Így az is igaz, az ellentmondásokról szól az építészetem. A primitív ősi ösztön és a kortárs tendenciák ötvözése érdekel.
Miből ered ez a megközelítés? Egy mesterhez köthető vagy egy korábbi, konkrét élményéhez?
Számomra Bernard Rudofsky meghatározó karakter. Számos kiállítást rendezett, többet a MOMA-ban, melyek olyan építészeti tartalmat közvetítettek, ami nem az építészről szólt. Ő jó példa volt mindig is arra, hogy milyen az építészet és természet, illetve az építészet és az emberi ideális elegye. A 20. században ez a szakma egy tökéletesen ember által végzett, gépesített területté vált. Ma abba az irányba haladunk, hogy megfoghatatlanabb képzetekből képekből vagy felhőszerű képzetekből indulunk ki és ehhez hasonlóakat tervezünk. Nyilván nem igazi erdőt vagy barlangot hozunk létre. Minden mesterséges. De közelebb kerülünk a természethez, melynek létrehozását mesterséges technológiák szolgálják. Ez egy érdekes kombináció.
Különös amit mond, hiszen épp az izoláció, a virtuális valóság, a félelem irányította bezárkózás, vastag, áttörhetetlen falak alkotása a jelen tendenciái. Milyen kapcsolatban áll ez azzal, hogy Ön „habkönnyű” házakat tervez, melyek valóban nyitottnak tűnnek?
Na igen, fotókról nézve, tényleg nyitottak a házaim, de nem ez a lényeg. Szeretem azt, amikor sikerül egy jól értelmezett távolságot létrehoznom. Ez a kortárs építészet egyik legizgalmasabb témája, a távolság megtervezése. És ebben rengeteg a lehetőség: egyetlen építészeti alkotással megvalósítható a védettség, a zártság, és a nyitottság. Annak már semmi értelme, hogy felhúzzunk egy rettentő vastag falat, amivel biztonságba helyezzük a lakosokat. Itt is, mint a japán építészetnél, a rétegek a fontosak. A virtuális világ és az internet következtében sokan izolált, bezárt világban élnek. De megmaradt a nyitottságra való képesség az emberekben. Ambivalens állapot a jelenlegi. El kell érnünk az építészet segítségével, hogy az emberek, akik az általunk létrehozott házakban élnek, ösztönösen viselkedjenek és be tudjanak zárkózni, ha akarnak, és szabadon tudják érezni magukat az otthonaikban, ha arra vágynak. Ez adja a lehetőségek és az életmód gazdagságát.
Érdekes, hogy Rudolfskyt említette és egy olyan példát, ami nem a szó szoros értelmében szól az építészetről. Hasonló Scarpa vagy Tadao Ando esete, akik úgy – és talán épp ezért – voltak képesek átlépni a határokat, hogy eredendően nem építészként gondolkodtak, és nem a szakmai tudás volt a legnagyobb jelentőségű számukra. Mintha a valódi forradalomhoz elengedhetetlen volna, hogy ne csak építészként gondolkodjon egy alkotó. Önnél mennyire fontos a szigorú értelemben vett szakmai háttér?
Az építészet előtt a fizika érdekelt. A világ egyszerű mechanizmusainak és szabályainak újra definiálása és újra alkotása nagyon izgatott. Ugyanakkor, hogy ezt fizikusként megtedd, az korántsem egyszerű. Feladtam. De az érzés, ez a törekvés megmaradt bennem, még ha építész lettem is végül. Alapvető vágyam, hogy megkérdőjelezzem a fennálló szabályokat a szakmámban, és általában a világban, nálam ez a kiindulási pont.
Mennyire lényeges, hogy olyasmit tervezzen, ami könnyen változtatható? Ez régi ismérve a japán építészetnek. A fából felépült házak, az újraépített buddhista templomok, a papír falak (csak ha egy ismert példára a Pillangókisasszonyban bemutatott japán otthonra gondolunk), mind ezen alapulnak. Erről meséltek 2007-ben a Budapestre meghívott japán vendégek is, akik a Japán invázió c. konferencián előadást tartottak.
Az építészeti oktatásnak különös története van Japánban, hiszen az első leckék számunkra – a tradicionálison túl – Wright és Corbusier. A nagybetűs példák a meghatározó modern építészek, innen indul az építészettörténet jelentős és izgalmas szakasza. Aztán 3-4 egyetemen eltöltött év után eljutunk oda az iskolában, hogy újrafogalmazzuk és újra felfedezzük a japán kultúrát. Olyan ez akkor, a sok modern tananyag után, mintha egy másik ország kultúráját nézegetnénk, figyelnénk meg. Nagyon frissítő érzés! Aztán elkezdjük újra értelmezni, hogy mi a japán építészet. Mi az, ami ma japános? A könnyű szerkezet persze nagyon fontos, de van, ami lényegesebb ennél. Nem létezik fekete-fehér, inkább a szürkének különböző árnyalatai. Nincs tisztán olyan, hogy kint és bent. És ez nagyon más, mint a leginkább csak masszív szerkezetekben gondolkodó európai építészet. Anyagok tekintetében minden belefér ebbe a kortárs ambivalenciába, a vastag betontól a vékony üvegig.
Fiatal japán építészként mennyire nehéz kitörni a kis családi házas megbízások léptékéből és nagyobb megbízásokat szerezni? Magyarországon és általában Európában nem könnyű ez a váltás, főképp, ha valaki egy-egy területre specializálódik.
Nálunk is hasonló a helyzet. Minden fiatal a saját vagy a szülei, ismerősei apróbb családi házával kezdi. De szerencsére gyakran találkozunk olyan fiatal megrendelőkkel, akik a belvárosban szeretnének egy kis házat. Ami a kérdés másik részét illeti, nincs túl sok nagyléptékű projekt Japánban, és ha akad egy-egy, arra pályázatot írnak ki, amin szinte esélytelenül indul egy fiatal. Viszont nagyon szerencsés, hogy Isozaki és Toyo Ito jó zsűri tagok. Pályázati elbíráláskor nagy örömmel veszik a zsenge, kihívó anyagokat. Ebben az értelemben áll a zászló a fiataloknak!
Pályázott Dubaiban és Teheránban is projektekre.
Igen, de csak pályázatunk, nincs megbízásunk. Hannoverben dolgozunk most egy kis házon, és apró pavilon épületeken Provance-ban, valamint néhány kiállítási installáción Németországban és Londonban.
Visszatérve a dubai pályázatra. Ha győztek volna, valóban tudna abban a környezetben dolgozni?
Érdekes helyzet, ami ott van, annyi szent, de épp ezért izgat, hogy vajon mit reagálnék rá én. Bizonyos esetekben ugyanis kifejezetten ösztönzően hat, amikor egy szokatlan helyzetben kell megállnom a helyem. Arra inspirál, hogy túllépjek magamon. Nem csak Dubaiban, számos külföldi országban indulok és indultam pályázatokon. Most alakul ki az irodánk működésének új léptéke, amin így dolgozunk, nemzetközi pályázatokkal, új kihívásokat keresve.
Mi az, amit újszerű építészeti megközelítésével bizonyítani szeretne?
Kifejezetten nem törekszem arra, hogy bebizonyítsam az építészi hitvallásom helyességét. Inkább a felfedezési vágy dolgozik bennem. Megismerni az építészetből azt, ami még ismeretlen. Kiterjeszteni az építészet fogalmát. Nem az a célom, hogy helyes válaszokat adjak. Szeretnék ajánlatot tenni valami másra és újra. Izgalmas ajánlatokat tenni, kísérletezni.
Miért döntött úgy, hogy a legutóbbi tokiói családi háznál beépít egy medencét az egyik födémbe?
Nagyon sűrű városi szövetbe kellett terveznünk. A telek a centrum közepén található, kötött regulációkkal. Nem akartam egy szimpla épületet létrehozni. Arra gondolok tervezéskor, hogy tereket alkotok, melyek kölcsönös és egyenrangú kapcsolatban állnak egymással. Három felnőtt él ebben a családban és egy kislány, akik állandóan kommunikálni szeretnének. Képzeljen el egy 3 emeletes házat, ahol nincs valódi kapcsolat a szintek között. Minden családtag úgy húzódhat meg egy-egy emeleten, hogy azt sem tudják, a másik otthon van-e. Több szobát is be kellett terveznünk, mert ehhez ragaszkodott a megrendelő, összesen tizet, de minden szoba kapcsolódik valahogy a többihez. Nem csak horizontálisan, de vertikálisan is. És ez egy fontos döntés volt, ebből következett, hogy a „födémeket száműzzük” és például az egyik szint egy medencével, lebegő érzetet adva kapcsolódik az alatta lévő emelethez. Így a háromdimenziós kiterjedésű házat háromdimenziós kapcsolódási pontokkal terveztük meg. Külső megjelenésében nagyon egyszerűen kezeltük az épületet, a lehető legtöbb megnyitással. Egyszerre mondható el róla, hogy egy nagy összefüggő tér az egész enteriőr, miközben az is igaz, hogy apró terek láncolata.
Közép-Kelet Európából kapott már felkérést?
Még nem, de nagyon szeretnék. Azt érzem, hogy nagyon erősen jelen van a történelem és a múlt. Ebben különbözik Tokiótól. Ahogy minden eltérő helyszín izgat, ez is érdekel, hogy mit hozna ki belőlem.
Amikor kap egy megbízást, mennyire adnak Önnek szabad kezet? A megbízó és a ráfordítandó pénzösszeg diktál, vagy nem alkuszik meg és mindig a saját gondolatait érvényesíti?
Helyzete válogatja. Ideális esetben, mi felmutatunk egy lehetőséget, aminek a részleteiről már közösen döntünk. És ezt ne valami negatív folyamatként képzelje el. Persze, adott az anyagi keret, de mindig megtaláljuk, hogy mi a legfontosabb az adott gondolatban és így már könnyebb elhagynunk pár dolgot, ami kevésbé tartozik a lényeghez. Ettől még tovább fejlődhet a koncepció pozitív irányba. Néha akad olyan, hogy a megbízó nem ért bennünket, és döcög egy munka. De igyekszem megtenni mindent, hogy a lehető leggördülékenyebb kommunikációt folytassam a beruházóval, hogy közös fontosságú ügy legyen a ház. Japán projekteknél ez egyszerűen megy.
Toyo Ito része az életének, ha jól tudom.
Még az egyetem után indultam egy pályázaton, ahol ő ült a zsűriben. Tetszett neki a tervem, felfigyelt rám. Nagyon szerencsés vagyok, hogy gyakran kommunikálunk azóta. Sokat tanulok tőle, a gondolkodásából.
Van más olyan kortárs japán építész, akit megemlítene?
Sejima san jó barátom és Itot is annak mondhatom, ők a nagy hősök számomra! Fujimori is egy fontos ember az életemben, tőle is rengeteget tanulok. Őrült, szabad képzeteket táplál az építészetről. Fantasztikus! Ő keltette fel igazán az érdeklődésem az építészet iránt. Tavaly együtt dolgoztunk egy koncepción. Zöldségekből és gyümölcsökből csinálta meg a makettet. Egészen hihetetlen!
Mi a legmerészebb építészeti gondolat, ami eszébe jut?
Nekem? Elég merész dolgok, gondolhatja. Csináltam egy várostervet falevelekből. Hegyeket is építettem rá így. A következő 50 évben úgy tervezem, hogy megvalósítom. Egy másik, 10 évvel ezelőtti futurista házam jut még eszembe, rengeteg lépcsővel képzelem el, olyan mintha egy táj lenne, konceptuális munka és a felhőszerűséget ragadja meg, falak, födémek nélkül.
Felrobbantana mindent, ha jól értem.
Ez egy fontos kiindulási pont számomra. Mesterségest és természetit, mindent összefőznék egy nagy fazékban. Végül egyszerű formába önteném.
Több kórházi funkciójú megbízása is volt, melyekről azt nyilatkozta, különösen fontosak az Ön számára.
Valóban. Újra kell értelmeznünk az ember, az emberi test és a tér kapcsolatára épülő koncepcióinkat. A masszív és a könnyű szerkezet, a funkciózus és a funkciótlan definícióit és értelmezését. A medikális háttérhez kapcsolódó megbízások mind erre adtak lehetőséget, hogy új definíciókat alkossak.
Mégis, mi a jövő, merre kell fejlődnie a kortárs építészetnek?
Nem a szó szoros értelmében gondolom, hogy vissza kell térnünk az ősihez, de ez a fontos. Csak szabadabban kezelve. Néha félre kell értenünk valamit ahhoz, hogy elindulhassunk egy egészen másik irányba.
Picasso-éknál is nagy hagyomány volt visszanyúlni a primitívhez, maszkokat cipelni a műterembe és azt gondolni, hogy eljött a megszokott formák és rendek szétbontásának ideje.
A történelem ebből a szempontból ismétli önmagát. Corbusier is lehorgonyzott az Akropolisznál, fontos állomás volt számára. Mindig vissza kell mennünk a kezdetekhez, hogy meg tudjuk fogalmazni egy új építészeti irányzat alapelveit. És szerintem nem egy kezdete és eredete van az építészetnek, hanem több nekifutás, újrakezdések sorozata. Ez valójában a saját, belső kiindulási pontunk.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON architecture&design 2010./2. számában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
